David Coverdale köszöntése hatvanharmadik születésnapja alkalmából, vagyis a tananyag egy újabb fejezete

Talán kicsit hülyeségnek is tűnhet David Coverdale-t köszöntenünk most hatvanharmadik születésnapja alkalmából, hiszen tavaly ősszel, októberben és novemberben, tehát alig egy esztendeje hosszabb képregénysorozatunk jelent meg róla, életéről és munkásságáról, karrierjéről a Képes Ifi másik rovatában, a Sztripperben. A kísérőszövegekben pedig sokat olvashattatok akkoriban a Whitesnake-ről, a Deep Purple-ről, tehát azokról az együttesekről, amelyekben a hard rock itt említett fenegyereke megfordult. Mentségünkre szolgáljon, hogy akkor Coverdale karrierjét az 1989-es Slip of the Tongue című Whitesnake-albumig tekintettük át, egyszerűen csak azért, mert ezt a periódust – tehát a kezdetektől a nyolcvanas évek végéig – dolgozta fel az akkor folytatásokban közölt képregényünk is. A tananyag második részében tehát most innen folytatjuk történetünket…

Van-e élet a képregény után? Hát persze… Mi az hogy?! Nagyon is! Már csak azért is érdemes egy kicsit belelesnünk az 1951. szeptember 22-én született David Coverdale és a Whitesnake zenekar későbbi karriertörténetébe, mert a Slip of the Tongue igencsak változatos – néha talán zavarosnak is mondható – kritikai visszhangja ellenére is négymillió példányban kelt el világszerte, ami azért mégsem tartozik a legkisebb számok közé, és ezzel az együttes históriájában a második legsikeresebb lemez lett. Csak a két évvel korábban kiadott, egyszerűen csak 1987 című album eladási mutatói jobbak ennél. Tartósan. Azt a sikert azonban azóta sem sikerült megismételni.

Donnington királyai

A kritika helyenkénti fanyalgása ellenére a Whitesnake 1989-ben mégis uralta az igencsak rangos donningtoni Monsters of Rock fesztivált, majd pedig a zenekar minden korábbinál monumentálisabb világ körüli turnéja következett Liquor & Poker címmel. Mire azonban minden lekötött állomáshelyet végigjártak, gyakorlatilag az együttes is szétesett. Az akkori gitárost, a virtuóz Steve Vait ekkor már sokkal jobban érdekelte a szólókarrierje, meg hát egyébként is, ő soha nem volt egy csapatjátékos. Vagy ha esetleg mégis tudna, képes volna csapatban működni, átmeneti ideig, legalábbis nem arról híres. Már a Whitesnake-koncerteken is folyton az előtérbe furakodott, és kiharcolta magának, hogy a saját szólólemezére készült instrumentális szerzeményei bekerüljenek a turnéprogramba.

Szóval, akárhogy is legyen, nem kell haragudni Steve Vaire, ő egy individualista ember, olyan, amilyen, de ezzel együtt is nagyszerű gitáros, és szerintem David Coverdale is hálás lehet neki, mert nagyrészt az ő játékának köszönhető a Slip of the Tongue sikere.

Az persze egy egészen más kérdés, hogyan érezhette magát David Coverdale, amikor az ekkor már sokadszorra újraszervezett zenekara megint szétesett… Akkor, gondolom, nem nagyon tudta értékelni Vai nagyszerű játékát sem, s csak a telhetetlen, monomániás individualistát látta benne. Annyi bizonyos, hogy a sértődése jogos volt, az azonban már kevésbé, amit ekkor gondolhatott addigi zenésztársáról. „Maradjunk barátok…”

Igazából mindig is az volt Coverdale és a Whitesnake legnagyobb tragédiája, hogy lényegében sohasem vette senki sem komolyan. Ha meg is hívott a zenekarba nagynevű zenésztársakat, akik el is vállalták a közreműködést, ők soha nem gondolkodtak ebben az együttesben úgy, mint egy hosszú távú, tartós állapotban, s akárhonnan érkezett is megkeresés, javarészt az első szóra ugrottak… Vagy saját projektbe kezdtek, igen, individualista módon, de már elsősorban arra koncentrálva. Mások ugródeszkának tekintették a Whitesnake-et, egy olyan bulinak, aminek révén ismertséget, kitörési lehetőséget szerezhetnek, de akkor meg már ezen a lehetőségen és a dobbantáson volt a hangsúly. Ezért is voltak hát folyamatosak a tagcserék, amióta csak a Whitesnake létezik…

Nagyon finoman és tapintatosan szőtte ezt bele a tavaly közölt képregényünk szerzője is a történetébe, amikor olyan szavakat adott Coverdale szájába, miszerint: „Olyan együttest akarok, amelyik a rock koncepcióját követi. Zenekart építeni a dalok köré. Ennek egy olyan bandának kell lennie, amelynek a valódi sztárjai a számai, a zenészek pedig kedvük szerint jöhetnek-mehetnek…” Annyiban valóban igaza volt a képregény szerzőjének, hogy a dalok maradnak, máig is itt vannak, Here I Go Again, Give Me All Your Love, Love Ain’t No Stranger, hogy csak néhányat említsünk az ismertebbek közül.

Nehéz idők jártak

Ott tartottunk, hogy a zenekar szétesett, Coverdale is mással próbálkozott… A Led Zeppelinből ismert Jimmy Page-dzsel dolgozott, és 1993-ban ki is adtak egy közös albumot a nem túl fantáziadús Coverdale/Page címmel. Úgy tűnhetett azonban ebben az időszakban, hogy David Coverdale-nek és a Whitesnake-nek is leáldozott. Egy évvel később aztán a Geffen Records kiadó összeállított egy amolyan „best of” válogatást, amelyik Whitesnake’s Greatest Hits címmel került az üzletekbe, és az 1983 és 1989 között készült felvételek legjavát tartalmazta. Az Egyesült Államokban ennek nem lett különösebb visszhangja, a Billboard kétszázas listáján a nem túl felemelő és egyáltalán nem meggyőző százhatvanegyedik helyig vitte. Angliában azonban – talán a kiadó és talán Coverdale legnagyobb meglepetésére is – a negyedik helyen végzett. No igen, ez már igazán siker! Erre már valóban érdemes volt újra együttest szervezni maga köré, és újra turnéra indulnia a Whitesnake-kel.

Túl hirtelen jött azonban a nagy lendület, az elhatározás, talán kicsit kapkodósra sikerült a szervezés is, és az elbizakodottság bizony megbosszulta magát: a koncerteken alig lézengett néhány kivénhedt rocker, nem fogytak a jegyek, nem teltek meg a stadionok. Valójában a Whitesnake-nek pedig még ekkoriban volt, vagyis legalábbis lehetett volna közönsége – s ezt igazolták a Greatest Hits brit eladási mutatói is –, csak a realitások alapján nem a nagy bevételt hozó és biztos megélhetést jelentő stadionokra, hanem inkább a klubkoncertekre kellett volna koncentrálnia. Mert a zene minőségi, kifogástalan volt továbbra is…

A zenekar feloszlását soha nem jelentették be hivatalosan, de gyakorlatilag a Whitesnake ez után a bukás után néhány évig nem létezett, egyáltalán nem tévedett tehát az sem, aki azt mondta volna, hogy megszűnt az együttes… 1997-ben Coverdale sem a zenekarban, hanem egy szólólemezben gondolkodott, amikor ismét dalokat kezdett írni Adrian Vandenberggel, a Whitesnake holland gitárosával. A kiadó akadékoskodása miatt azonban változott a helyzet… Az EMI-nál talán nem tartották megfelelően erős húzónévnek a kiöregedett Davidünket, ezért ragaszkodtak hozzá, hogy az együttes neve is szerepeljen a borítón. Végül az a kompromisszumos megoldás született, hogy mindkettőt rányomtatták a kiadványra: David Coverdale and Whitesnake. Ez lett az 1997-es Restless Heart című album. A kiadó óvatosságát jelzi az is, hogy a lemezt Amerikában egyáltalán nem terjesztették, meg sem próbálkoztak vele, csak az erre a műfajra sokkal fogékonyabb Európában és Japánban került az üzletekbe, de ott is különösebb siker és nagyobb visszhang nélkül. Ez volt a nagy unplugged-őrület időszaka, így Vandenberg és Coverdale két fontosabb akusztikus koncertet is adott, amelyeket rögzítettek, s akkor még VHS-en, de utóbb DVD-n is kiadtak. Majd a Whitesnake egy időre ismét eltűnt a süllyesztőben…

Forevermore

Coverdale ismét szólólemezt készített, kicsit téblábolt erre-arra, majd elérkezett 2002, a Whitesnake megalakulásának huszonöt éves jubileuma. Davidünk ekkor döntött úgy, hogy feltámasztja zenekarát, amelynek nevével a sok-sok kitérő ellenére is lényegében összeforrt a pályafutása. Ha azt mondom, Whitesnake, úgy értem, hogy Coverdale… És megfordítva! Decemberben volt az évforduló, majd 2003-ban kezdődött a régi és új tagokból újjászervezett felállású együttesnek a Rock Never Stops Tour című koncertsorozata. A következő három évben szinte megállás nélkül úton voltak, folyamatosan járták a világot, de új anyagot nem készítettek. Megjelent azonban időközben két teljes friss koncertfelvétel a régi számokkal. Ezeket pedig a közönség és a kritika is rajongással fogadta.

Talán ez bátorította fel Coverdale-éket annyira, hogy a második koncertanyag tengerentúli kiadására bónuszként négy új számot felvettek a stúdióban. Ezek: a Ready to Rock, az If You Want Me, az All I Want Is You és a Dog. Érdemes rákeresni a világhálón, ha nem ismernétek… De ekkor még mindig volt olyan régi anyag, amit érdemesnek tűnt leporolni, és esetleg még néhány bőrt lehúzni róla. CD/DVD-kiadásban jelent meg 2007-ben a Whitesnake mindeddig legsikeresebb anyagának, a húsz évvel korábbi 1987 című albumnak a feljavított, újragondolt változata négy koncertfelvétellel és négy klippel kiegészítve.

Ennyi felvezetés, előkészítés és marketingtevékenység után nagyon megérett hát az idő egy újabb stúdióalbumra. Ez lett a 2008-as Good to Be Bad. A nyolcvanas évek legnagyobb sikereit idézte ennek a lemeznek a sikere, szinte hihetetlen módon kúszott, csak kúszott és egyre csak kúszott felfelé mindenféle sikerlistákon. Ekkor került fel a Whitesnake ismét a nagy nyári rockfesztiválok programjában az úgynevezett headlinerek közé, s 2009-ben már a Def Leparddal közösen vezette például a Download fesztivál kiemelt sztárfellépőinek listáját. Mintha meglódult volna a srácokkal a szekér…

Egy énekest azonban nem nagyon érhet nagyobb baj annál, mint amikor megsérülnek a hangszálai: 2009-ben kiderült, hogy Coverdale-nek ödémája van, teljesen elveszítheti a hangját, ha sokat erőlteti. Ezért a nagy fellendülés hevében a Judas Priesttel tervezett közös amerikai turnét a Whitesnake-nek le kellett mondania. A kényszerszünet egy évig tartott, s történetünk ezzel lényegében véget is ér, hiszen minden további szó már a máról szól, a jelenbe ér… A visszatérést a 2011-ben kiadott, mindmáig utolsó stúdióalbummal, a Forevermore-ral „pecsételték” meg. Koncertek, fesztiválok s minden, ami a zenekari élettel jár… A Whitesnake pedig azóta is aktív.

David Coverdale karriertörténetének ez a része – vagyis tananyagunk második fejezete – tehát immár arról szól, hogyan térhet vissza, hogyan állhat talpra egy bő évtizednyi lábadozás és útkeresés után egy zenész. Így tehát minden okunk megvan arra is, hogy ne csak hatvanharmadik születésnapja alkalmából köszöntsük őt most, hanem ehhez is őszintén gratuláljunk neki.

És kívánunk még sok-sok erőt, energiát és kreativitást a lecke harmadik fejezetének megírásához!

Majd igyekszünk azt is bemagolni…

Képgaléria: