: John Coltrane-összes egy „nem túl legális” kiadásban
John Coltrane-összes egy „nem túl legális” kiadásban

Egy szaxofonos a csillagközi térben

: John Coltrane-összes egy „nem túl legális” kiadásban
John Coltrane-összes egy „nem túl legális” kiadásban

Születésnapi tisztelgés a dzsessz nagy megújítója előtt születésének nyolcvannyolcadik évfordulóján, avagy John Coltrane, aki hitt abban, hogy a zenével gyógyítani lehet

Azt, hogy mekkora hatással volt John Coltrane a világ zenei életére – annak kialakításában, amilyennek ma ismerjük, amilyenné mára formálódott –, talán nem is jelzi egészen pontosan, hogy például a Doors egyik közismert dalában, a Universal Mindban is az ő témáját használta fel Ray Manzarek billentyűs, de tőle való a Birds együttes Byrds Eight Miles High című számának intrója is. Ahogy a kritikusok mondják: a pszichedelikusok Coltrane-től tanultak a zenében „lebegni”. S milyen nagyszerű gondolat ez így! Mégsem teljesen pontosan jelzi azonban mindez Coltrane hatását, mert ezek csak elpotyogtatott morzsák, mazsolák a valódi jelentőségéhez képest. A legendás szaxofonosnak – akiről azóta már önálló egyházat is neveztek el – szinte alig volt ideje arra, hogy kísérletező ösztönét, zenei lebegését, adottságait kiteljesítse: negyvenegy éves sem volt még, amikor elhunyt.

Azt hiszem, túl olcsó poén volna az észak-karolinai Hamlet város neve és a Shakespeare remekművéből ismert dán királyfi közötti párhuzamon poénkodni, vagy erre a témára elsütni nem túl találó vicceket. Hamlet viszonylag távol van tőlünk, ezért – az időzónák áldásos hatása miatt – amikor nálunk délután van, talán már fél három is, ők még csak akkor ébredeznek, munkába/iskolába indulnak, ugyanis náluk akkor még fél kilencet jeleznek a mutatók a vekkeren. Aztán meg, hogy ki hányra húzta, már egyéni kérdés, mondhatni: magánügy. Ha kicsit rákeresünk az interneten a település nevére, láthatjuk, hogy a Dockeays Woodworking cég hirdet ott jutányos áron ablak-, üveg- és ajtóbeszerelést, ha tehát éppenséggel ilyen szolgáltatásokat szeretnénk igénybe venni, őket érdemes tárcsáznunk, telefonszám, honlap, e-mail, minden, mi szem-szájnak ingere. North Hamletben idősek otthona működik, de akár szobát is foglalhatunk az interneten a rockinghami Holiday Inn Express szállodában. Az meg már szinte ott van…

Az elmúlt kilencven-száz évben persze jelentősen megváltozott a környék képe, s bizony egészen másmilyennek láthatta szülővárosát John William Coltrane 1926-ban, amikor a világra jött.

John Coltrane

Így szólt a dzsessz

Az etnodzsessz nyomában

Poénkodni persze azért sem lenne érdemes erre a hebehurgya kis témára, mert a hamlet kifejezés (főnév) szótári jelentésében angolul mindössze annyit tesz, hogy falucska, pici település, felőlem akár tanyaközösségnek is fordíthatjuk. Így tehát a világ egyik legismertebb dzsessz-szaxofonosa szinte alig ismerte szülő-tanyaközösségét: a család hamarosan beköltözött High Pointba, ami már mégiscsak egy nagyváros, urbánusabb közeg a kis falucskához képest. Itt járt iskolába, itt nevelkedett John Coltrane, tehát itt érték a legfontosabb hatások is, itt szívta magába azt a spirituális hátteret, amely egyéniségét, újító szellemiségét és máig is meghatározó jelentőségű zenéjét olyanná formálta, amilyennek később megismerhettük, még ha 1943-ban, tizenhét éves fiatal srácként el is költözött innen Philadelphiába. Hiszen kritikusai, elemzői is rendre egyetértenek abban, hogy pályafutásának minden főbb állomásán klasszikus művek keletkeztek…

Nemcsak klasszikus művek ezek ma már, de olyan műfajteremtő alkotások is, amelyekről maga Coltrane talán nem is álmodott volna. Így például az etnodzsessz „egy felkapott fogalom, szívesen használják mindenre, amiben a dzsessz hagyományai, az eredeti, amerikai öröksége különféle népzenei hatásokkal találkoznak. A közfelfogás Dizzy Gillespie trombitást tarja az etnodzsessz úttörőjének, aki állítólag akkor tette le az irányzat alapjait, amikor az 1940-es években meghívta zenekarába Chano Pozót, a kubai kongást. Egy másik fontos határkőnek pedig az Olé című Coltrane-lemez arab hatásait tekintik a bennfentesek” – írta nemrég Sinkovics Ferenc. „Az volt a tenor- és szopránszaxofonnak, mint Charlie Parker az altnak. Nemcsak alapvetően újította meg a hangszer hangzását, hanem a végletekig tágította a dzsessz határait, miközben az őse volt azoknak a törekvéseknek is, amelyeket ma világzenének hívunk” – ezt pedig az a Göbölyös N. László írta róla, aki a szeretet szaxofonosának nevezte őt.

Akkor azonban, amikor 1945-ben megkapta katonai behívóját, John Coltrane nemhogy nem volt műfajteremtő – az itt említett Olé című albumtól még évek választották el –, de még csak ismert, jegyzett zenész sem. Ez a kis életrajzi adat pedig most csak azért érdekes, mert a haditengerészetnél viszont már játszott egy dzsesszzenekarban.

John Coltrane

Egy közismert Coltrane-fotó a lemezborítóról

 Szellemi újjászületés

John Coltrane – aki kezdetben klarinétozni tanult, de „baráti jó tanácsra” később mégis inkább az altszaxofont nyüstölte – 1946-ban „szabadult”. A negyvenes évek végig King Kolax és Eddie „Cleanhed” Wilson big bandjében muzsikált, 1949 hozta meg neki az első komolyabb áttörést, amikor Dizzy Gillespie meghívta őt a zenekarába – s ekkor váltott át tenorszaxofonra. Coltrane azonban csak két évig maradt Gillespie mellett, s néhány évig aztán különböző zenésztársakkal járta Amerikát, turnézgatott, utazgatott. Nyugodt lélekkel mondhatjuk ezt az útkeresés időszakának, amelyben igyekezett megtalálni a saját hangját, a saját zenéjét. S így hallgatta meg játékát egyszer, kétszer s talán háromszor is Miles Davis, aki bevette a fiatal, akkor már keményen drogos srácot a kvintettjébe.

Az újabb fontos dátum Coltrane életében 1957 volt, s ez az év egy újabb „szabadulást” hozott neki: ezúttal a kábítószerekről sikerült leszerelnie. Kezdetben ugyanis heroinnal, majd LSD-vel tartotta topon magát. Feljegyezték róla, hogy a vallás felé fordult, és ekkor már csakis a saját zenéje érdekelte, azt fejlesztgetve kísérletezett lépésről lépésre haladva. Csak ebben a sorsszerű esztendőben – egy év alatt! – több mint húsz olyan felvételt készített el, amelyet máig is jelentősnek tartanak. Így hát talán nem véletlenül mondják róla, hogy ekkoriban „testileg és szellemileg is újjászületett”, s olyan iramban, olyan fejvesztve dolgozott, mintha megérezte volna maga is, hogy egyáltalán nincs túl sok ideje.

Kezdetben a Prestige és a Blue Note kiadónál jelentek meg a lemezei, majd az Atlantic Recordshoz szerződött. S ekkor már a klasszikusnak mondott, legendás kvintettjével játszott, amelyben McCoy Tyner zongorázott, Jimmy Garrison bőgőzött és Elvin Jones (aki néhány évvel a többiek után csatlakozott a csapathoz) dobolt.

Így toppantunk be történetünkben, szinte észrevétlenül, a hatvanas évekbe, amelyek a tengerentúlon a polgárjogi mozgalmak időszakának számítottak. (Martin Luther Kingről már írtunk sorozatunkban…)

Na most, John Coltrane sohasem vállalta, hogy nyíltan politizáljon – arról pedig nem tudunk, hogy valaha is felkérték volna erre (de egészen biztosan megkörnyékezték, ezt nem úszhatta meg…) –, őt sokkal jobban érdekelte a zene. A hatvanas évek társadalmi jelenségei és politikai törekvései valahogy mégis egybecsengtek, megtalálták a megfelelő találkozási pontokat azzal a megújító, avantgárd törekvéssel, amely egyre nyilvánvalóbban körvonalazódott Coltrane lemezein. S valami, igazából megfoghatatlan módon a szaxofonos – miközben ő még Don Cherryvel a The Avant-Garde című album felvételein fújta hangszerét – és csapata a polgárjogi mozgalmak egyik ikonjává, jelképévé vált.

John Coltrane

John Coltrane a hadseregben

Úton a szabadság felé

De időközben Coltrane készített lemezt Duke Ellingtonnal is, aki a dzsessz és az amerikai zene nem kevésbé nagy formátumú alakja volt. És jöttek sorban az albumok – ekkor már az Impulse! kiadó gondozásában –, mint egy meseregényben: Live at Village Vanguard, Impressions, Live at the Birdland, Crescent, A Love Supreme, Transition, Ascension. „Az 1961-es My Favourite Things, az 1964-es A Love Supreme – a spirituális dzsesszzene egyik csúcspontja – és a Crescent, az 1965-ös First Meditations és Ascension, az 1966-os Live At Village Vanguard Again koncertlemez vagy az 1967-es Expression és az Alival duóban készült Interstellar Space megkerülhetetlen minden igazi zenerajongónak” – írja Göbölyös N. László, és semmi okunk sincs arra, hogy bármiben is vitatkozzunk vele. Különösképp azért sincs, mert például az Acsension egy olyan remek free jazz album, amelyiket nehéz úgy felhelyezni a polcra, hogy méltó társ vagy utód kerüljön mellé, hiszen mindenképp a dzsessztörténet egyik olyan kiemelkedő darabja, amelyhez fogható kevés készült. Márpedig John Coltrane nyolcvannyolc évvel ezelőtt született, és negyvenhét esztendővel ezelőtt hunyt el, tehát itt sorjáznak – a közbülső időben – az évtizedek, amelyek ugyan hozhattak volna bármit, ami elhomályosítja, tompítja a fényét, de aztán mégsem hoztak.

Emberek hallgatják buszon, villamoson, metrón, úton-útfélen, órák szünetében és munka közben Coltrane évtizedekkel ezelőtt rögzített felvételeit, mintha a legfrissebb, mai kiadványok lennének, mp3-ban, cédén, mobiltelefonon, interneten. Az az ezernyi szín, ezernyi hangulat, ami a zenéjéből árad, hol lágyan és kellemesen (de csak nagyon ritkán slágeresen…), hol meg durvábban és nyersebben, élesen, merengően és elszabadult, vad futamokban, mégis mind olyan egységben, egységes lelkületben van, hogy szinte nehéz is lenne elkülöníteni egymástól. Legfeljebb metélőkéssel vagy orvosi szikével. Úgy meg aztán mégis minek? Az életművet persze föl lehet osztani fázisokra, időszakokra, szakaszokra – de mindezek közt mindig ott van a legtisztább és legmegélhetőbb összekötő kapocs, vagyis az a spiritualitás, amely át- meg átszövi ezeket a felvételeket. Ahogy Göbölyös is észrevette: „Meditáció, lebegés, féktelen szabadság, harmonikus disszonancia és harsány nyugalom árad egyszerre ezekből a muzsikákból, amelyekből erőt, szépséget meríthet magának az ember, Coltrane-t hallgatva úgy érezhetjük: nincsen számunkra lehetetlen, csak ki kell nyílnunk. És akkor még nem is szóltunk Coltrane-nek az afrikai ősi hangok felfedezése felé tett lépéseiről. A zenész lelkesen tanulmányozta Afrika történelmét, és a fekete kontinens hangjai a maguk elementáris formájában kerültek bele muzsikájába már az 1958-as Dakartól kezdve. Egy évvel később készült el a mérföldkőnek számító Afro-Blue Impressions, 1961-ben pedig az Afrika/Brass. Az utolsó években a free jazz törekvésekhez is talált nyersanyagot az őshazában, mint az kihallható a Kulu Se Mamából (1965), az Ogundéből (1967) vagy legutolsó koncertfelvételéből, az Olatunjiból.”

A free jazz szárnyalása, hullámzása az Acsensionön már jelezte, hogy a szaxofonos a szabad zenélés felé halad, egyre eltökéltebben és – egyre bátrabban. S mindez megfelelő nemzetközi (el)ismertséget is hozott Coltrane-nek és együttesének. Talán a kiadó volt az egyetlen, amelyik megrémült az egyre nyersebb hangzástól: ekkor készült el a Ballads című album, hogy kicsit ellensúlyozza ezt a vonulatot. Coltrane törekvései azonban a zenekaron belül is okoztak feszültségeket, így végül a szaxofonos felesége, Alice Coltrane ült be a zongora mögé.

Nem tehetjük meg végül egy ilyen pályaképben, hogy ne említsük John Coltrane utolsó stúdiólemezét, az 1967-ben, Rashied Ali dobossal duóban felvett Interstellar Space-t. Ez ismét egy olyan kísérlet volt, amely – sok-sok kritikus, elemző és zenei szakíró egybehangzó véleménye szerint – új utakat tört a dzsessz számára, de amelynek, sajnos, már nem lett folytatása: John még abban az évben, július 17-én májelégtelenségben elhunyt, Long Islanden érte a halál. Valóban nem volt sok ideje arra, hogy kiteljesítse elképzeléseit, vágyait és spiritualitását, hiszen a dzsessz egy kivételes tehetségű és szellemiségű újítója ekkor még nem is töltötte be negyvenegyedik életévét.

Annyiban kell csak pontosítanunk a fent elmondottakat, hogy korai halála miatt ő maga valóban nem vihette tovább kísérletező elképzeléseit, munkásságának azonban valójában mégis lett folytatása sok-sok más előadó, vagyis a követőinek és tisztelőinek a tolmácsolásában. Alkotó ember talán nem is kívánhat ennél szebb – születésnapi – ajándékot. Hiszen, ha létezik ezen a világon igazi megbecsülés, az leginkább ebben mérhető. Nyugodjék hát békében John Coltrane, aki, ha élne, néhány napja ünnepelhette volna nyolcvannyolcadik születésnapját. Gyertyát nemcsak az emlékére gyújtunk most, hanem a neki szánt születésnapi tortán is…

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Entombed
Svéd halálmenet Belgrádban Implode/Grave/Entombed (Dom Omladine, 2014. 10. 9.)

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Akkor mi mentünk is inni, sziasztok - Unleashed
A nehézfém bohém templomában 3. Harmadik rész: Brutális étkezés

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Mint mindig, a Sziget régi hagyományai szerint az idén is a „házigazda” Müller Péter Sziámi zárta a fesztivált – Színpadon az …And Friends zenekar (Mihájlovits Klára felvétele)
2014 (második rész) EZEREGY FESZTIVÁLÉJ LEGSZEBB MESÉI

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Rajz: GB
Fishing On Orfű (negyedik rész) …ami egyben felvezetés is valamihez, ami még meg sem történt

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„Motiválni lehet, sőt kell” Interjú Kiss Ágnes bábművész-bábterapeutával

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A gyerek alszik, én nem mozdulhatok, hát selfie-zzünk!
Egy au pair naplójából 1. (Okosan, de meggondolatlanul)

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vlue:
Bűntudat A pszichológiai szakirodalom nem mindig választja el élesen egymástól a szégyent és a bűntudatot

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Nem Conchita a kedvence…
A cél, az utazás és Conchita Wurst Magánybeszélgetés Quimmel

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Szójaszószba mártott neonkalandok 10. Könnyed nyári elmélkedések

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
AMERIKAI JAZZ ZENÉSZEK MAGYARKANIZSÁN Október 10.-én, pénteken 21 órától az Art Caféban

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vajdasági est okt1-14 Szemezgetés vajdasági műsorbeharangozókból

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Philip K. Dick
Mi is az a science fiction? És ki is az a Philip K. Dick? A sci-fi egy olyan kísérletező irodalmi és filmes műfaj, amelynek legfontosabb elemei a filozófia...

0 Hozzászólás | Bővebben +