: Huszonötezer ember előtt (David Fenton felvétele)
Huszonötezer ember előtt (David Fenton felvétele)

Élve a bluesban eltemetve

: Huszonötezer ember előtt (David Fenton felvétele)
Huszonötezer ember előtt (David Fenton felvétele)

A lamékosztümtől a huszonhetesek klubjáig, avagy Janis Joplin köszöntése abból az alkalomból, hogy ha élne, a Port Arthur-i középiskola egykori rút kiskacsája most lenne hetvenkét éves

A blues zenével telített szakadék, amelynek nem látszik az alja – mondta egyszer valamikor valaki, s noha a gondolat atyjának már régen nem jut eszembe a neve, maga a mondat mindig felötlik, ha felcsendül az az érdes, ezerszínű, hihetetlen hangtávon szétfeszülő hang, amelyet sokan próbáltak több-kevesebb sikerrel utánozni, pedig aki igazán érti ezt a zenét, ilyesmivel meg sem próbálkozik, hiszen tudja, hogy az vagy belülről fakad, vagy sehonnan.

Freedom is just another word for nothing left to lose, szól a dal, vidáman, mégis fájdalomtól terhesen századszor, ezredszer, tízezredszer, az eltűnt szerelem nyomán, az egyszerű kis hétköznapi történet a hangnak köszönhetően valami tiszta, valami emelkedett, valami egyedi, egyszeri és megismételhetetlen fájdalommá nemesül, melyet csak a legmagasabb vagy a legmélyebb szférákban lehet érezni.

Huszonhét esztendő, négyévnyi karrier, négy lemez. És a halhatatlanság. Ennyi adatott a fekete hangú fehér énekesnőnek. Janis Joplin már sokkal régebb óta nincs, mint amennyit egyáltalán volt. Mégis, a négy lemez, a négy egyszerű, meglehetősen törékeny vinilkorong olyasmit őriz, amiben el lehet merülni úgy, hogy soha nem is akaródzik már a felszínre bukkanni.

Janis Joplin

Janis Joplin 1968-ban Tina Turnerrel

A pattanások és az autoharp

Pedig minden nagyon egyszerűen kezdődött. A Port Arthur-i Joplin családban hetvenkét évvel ezelőtt, 1943 januárjának tizenkilencedik napján egy kislány látta meg a napvilágot, aki a keresztségben a Janis Lyn nevet kapta tisztes középosztálybeli szüleitől. Idővel született egy hugi és egy öcsi is, s a három gyermek békében cseperedett. A kis Janis még egészen fiatal volt, amikor már felfigyeltek rá a helyi templom kórusában. A figyelem pedig a lánykának legalább annyira fontos volt, mint a tény, hogy énekelhet. „Nem szerette, ha nem figyelnek rá elegen. A hétköznapi bánásmód nem volt elég neki” – mesélte jóval később az édesanya, Dorothy Joplin a legidősebb gyermekéről. Akivel a pubertás meglehetősen gonoszul elbánt. Pattanásos lett, meg egy kicsit teltebb is, mint a nagy átlag, amiből egyenesen következett a gátlásosság.

Nem tudott igazán beilleszkedni a kispolgári közegbe, hát úgy döntött, hogy nem is igyekszik. „Mindig is különc voltam. Festettem, olvastam, és nem utáltam a niggereket” – mesélte középiskolás éveiről jóval később, immáron befutott énekesnőként. Amikor a kisváros ugyanúgy kivetette magából az immáron ünnepelt sztárként osztálytalálkozóra hazalátogató Janist, ahogyan kinevette, kigúnyolta, amikor még magányosan az iskola folyosóit rótta…

Addig azonban sok időnek kellett eltelnie. Janis énekelt és festett, különcségével megbotránkozást keltett, hasonszőrűekkel barátkozott. Miután 1960-ban leérettségizett, a Texasi Egyetemre iratkozott. De sajátos viselkedésmódjával nem hagyott fel. Az egyetemi lap is megemlékezett róla 1962-ben: „Ha olyan a kedve, mezítláb mászkál. Farmerben jár órákra, mert azt tartja kényelmes viseletnek, és mindenhová magával viszi autoharpját (egy, a citerához hasonlatos hangszer – a szerző megj.), hogy bárhol énekelhessen. Janis Joplin a neve.”

Janis Joplin

Johnny Winterrel a Madison Square Garden színpadán 1969-ben

Miért nem lettem szociológus?

Hogy „mi lett volna, ha…”, azon ma már nem érdemes sokat töprengeni. Janisnek ugyanis egyszerre csak elege lett az egyetemből, fogta magát, elutazott San Franciscóba, ahol belevetette magát az éjszakába. Kocsmákban lépett fel, énekelgetett, ivott, magába tömött minden drogot, ami a keze ügyébe került, szeretett és szeretkezett, miközben csak sok-sok figyelemre meg egy kis szeretetre vágyott…

Amerika a hatvanas években meglehetősen sajátos hely volt, ahol a kispolgári életforma mellett megjelent, helyet és teret követelt magának a lázadás, a mindennek a tagadása, a nonkonformizmus, a polgárpukkasztás… Előbb az irodalomban, majd a zenében, a sajátos underground közegben, hogy utóbb hippiforradalom néven világhódító útra keljen. Janis ennek a létformának az egyik jellegzetes képviselője volt.

Bluest énekelt a füstös kocsmákban egyedül, vagy alkalmi formációkkal, amolyan hagyományos Bessie Smith-stílusban. És csúszott lefelé, ahogyan azt akkoriban mondották volt. Janis állapota 1965-re már annyira aggasztó volt, hogy barátai buszjegypartit szerveztek neki, majd felültették egy Port Arthurba tartó járatra. S úgy tűnt, hogy működik a dolog: egy ideig tiszta maradt, visszatért az egyetemre (amúgy szociológiát tanult), s úgy tűnt, akár még a normákat is előbb-utóbb elfogadhatja…

Egyedi, különleges hangjára 1966-ban figyelt fel egy akkor már létező együttes, a Big Brother and the Holding Company. A zenekar tagjai közül nem is volt mindenki elragadtatva a túlsúlyos, bő ingekben rejtőzködő, pattanásos, meglehetősen csúnyácska Janistől, de mégiscsak többségbe kerültek azok, akik azt állították, meg kell próbálkozni vele. A csapat, s velük az új énekesnő, San Francisco felé vette az irányt. Ahol újjáéledtek a régi szokások, régi ismeretségek, s velük a drog is. Janis addig valahogy (legalábbis saját állítása szerint) soha nem volt rockkoncerten, s amikor énekelt, akusztikus kísérettel tette. „Nem tudtam, hogy kell rockot énekelni, elektromos zenére még sosem csináltam, sosem énekeltem dobkísérettel, csak egy szál gitárral” – mondta azokról az időkről. Mégis összejött.

Megcsinálta. Úgy, ahogyan előtte soha senki, s ahogyan utána sokak szerették volna.

Janis Joplin

Janis és Ron „Pigpen” McKernan a Grateful Dead zenekarból: „Ő kiváló bluesénekes, de iszonyatosan rossz ízléssel válogat a borok között” – mondta róla az énekesnő

Pearl lassú távozása

A különös jelenség, a sajátos hang gyorsan népszerűvé tette Janist. Amikor 1967-ben a Monterey fesztiválon lépett fel az együttes, egyszerűen letarolta a közönséget. „A nézők sokkot kaptak, amikor Janis énekelni kezdett. Úgy tűnt, a közönségből szívja ki az energiát. Még soha nem történt meg, hogy egy fehér nő így énekeljen, hogy ennyire odaadja magát a publikumnak” – írta róla egyik kritikusa. Mások arról cikkeztek, hogy a fellépésein a közönség egészével szeretkezik, szimbolikusan persze, de akkora energiával és olyan lendülettel, hogy produkcióját nem tudták másként leírni…

A Port Arthur-i középiskola rút kiskacsájából immár lamékosztümös díva lett, akinek lábai előtt hevert a világ, amint mikrofont ragadott.

Nem is késett a lemezajánlat, el is készült a Big Brother and the Holding Company című album, amely azonban nem aratott nagy sikereket. 1968-ban már a második albumon, a Cheap Thrillsen kezdtek dolgozni. De már a stúdiófelvételek alatt látszott, hogy az együttes nem kicsit szorul háttérbe Janis mögött. Ő volt a sztár, őt istenítették, őt fotózták, őt hívták, őt keresték – ami a srácok egójának nem igazán tett jót. A lemez viszont bombasiker lett. Nyolc hétig uralta a Billboard lemezeladási listáját. Az együttesen belüli hangulat viszont megromlott, olyannyira, hogy Janis ott is hagyta a bandát.

Következett az újabb együttes, a The Kozmic Blues Band, és az új lemez, az I Got Dem Ol’ Kozmic Blues Again Mama! Meg Woodstock, 1969 nyarán. Janis addigra már teljes egészében heroinfüggő volt, a legendás fesztiválon való fellépése is állítólag olyan volt, hogy a közönség azt figyelte, képes lesz-e egyáltalán elénekelni a dalt, amelybe belekezdett… Atomjaira hullott ez a formáció is: noha hatalmas volt a rajongótábora, Janisnek soha nem adatott meg, hogy egy ember minden figyelmét magára vonja. Vagy ha netán mégis, azt talán nem vette észre.

Janis Joplin

Janis autója is minden színében rá jellemző volt

Jött az új együttes 1970 tavaszán, a Full Tilt Boogie Band, a drogtól való újabb szabadulási kísérlet, az újabb visszaesés, majd még egy próbálkozás… Élt a lemezszerződés, készült a (Janis beceneve után elnevezett) Pearl című korong. Janis dolgozott, igyekezett, próbálkozott. Egy kora őszi napon azonban, október 4-én a banda hiába várta a stúdióban, hogy felénekelje a Buried Alive in the Blues című dal vokálját. Janist egy motelszoba padlóján találták holtan, a dal pedig örökre instrumentális maradt. A halál oka heroin-túladagolás. Később a barátai azt állították, hogy nem túladagolásról, hanem túlságosan tiszta anyagról volt szó. De lényegében mindegy is, Janis így is, úgy is belépett az akkor még csak formálódó huszonhetesek klubjába… A blues koronázatlan királynőjének hamvait a Csendes-óceánba szórták, ahogyan azt végrendeletében kérte, egy hatalmas buli közepette.

A Pearl 1971-ben jelent meg: a Rolling Stone magazin minden idők legjobb ötszáz lemezének listáján ez az album a százhuszonkettedik.

Janis Joplin

Négy lemez: ennyi maradt utána – és a hamisítatlan életösztöne

Happy birthday, John!

A Pearl utolsó felvétele 1970. október 1-jén készült el. Janis ekkor énekelte fel a legendás Mercedes Benz című dalt, illetve készített egy születésnapi felvételt John Lennon számára. Lennon, akinek október 9-én volt a születésnapja, csak az énekesnő halála után kapta meg a kazettát.

Huszonötezer

„Egész életemben beatnik akartam lenni. Nagy emberekkel megismerkedni, alaposan beszívni, dugni valakivel, szórakozni. Ezt akartam mindig is. De tudtam, hogy jó a hangom, s hogy a hangommal mindig biztosíthatok magamnak néhány sört. Aztán egyszer valaki bevetett abba a rockbandába. Rám hajították azokat a zenészeket, a hang pedig valahonnan hátulról jött. És feltöltött. És abban a pillanatban megértettem, hogy ez az, ezt akarom csinálni. Jobb volt, mint bármelyik férfival. Talán ez is a baj. A színpadon huszonötezer emberrel szeretkezem, aztán pedig egyedül megyek haza.”

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Save the Kids 2015 A MADLEN DISCO CLUB idén nyolcadik alkalommal szervezi meg a SAVE THE KIDS 2015 elnevezésű humani...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Az alvégi csibészek kétes hátterű, halálos szülinapi koncertje a zentai Mojo klubban A rossz imázzsal rendelkező, de a jó bor mintájára öregedő zentai Ashen Epitaph zenekartól a köve...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Untop tíz 2014 - 2. rész Második rész

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A jövendőbeli borító
Amikor a túlzott diszkóőrület elől fémzenébe menekülünk Beszélgetés a (többnyire) zentai SEQUENCE zenekarral

1 Hozzászólás | Bővebben +
: Huszonötezer ember előtt (David Fenton felvétele)
Élve a bluesban eltemetve A lamékosztümtől a huszonhetesek klubjáig, avagy Janis Joplin köszöntése

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Swing magyar módra A Swing című filmet a készítői nyilván a 2014-es év magyar blockbusterének szánták.

1 Hozzászólás | Bővebben +
: Sziveri - 1983 (fotó: Dormán László)
Sziveri Sikolya A Sikoly folyóirat Sziveri-számához

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Csíkszentmihályi Mihály
Hajsza a boldogság után Átadták a Magyar Érdemrend nagykeresztjét

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Briefing – eligazítás
Sporhetsztori 2. Második rész – ForrásPont

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Léna rövid hajjal
„A kép csak akkor lesz teljes, ha az életem a végéhez ér” Magánybeszélgetés Lénával

1 Hozzászólás | Bővebben +
: A Duna túlpartjáról is lehet gyönyörködni a Várhegyben és a bazilikában
Kukucska a Duna kanyarulatába 1. Első rész: Esztergom ostroma

1 Hozzászólás | Bővebben +
Vajdasági est jan21-feb3 Szemezgetés vajdasági műsorbeharangozókból

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A Mester alkotás közben
A realizmushajszoló Gondolom, elég kevesen tudják közületek, ki is Nikola Perković, interjúm alanya.

1 Hozzászólás | Bővebben +
: Zagor egy újabb kiadásban
Patrick Wilding kalandjai Zagor, avagy Darkwood szekercés szelleme – Az ifjabb Bonelli útja a családi kötelékek rengetegében

0 Hozzászólás | Bővebben +