Fotók: Tóth Eszter

12. rész - Tsukuba-szan egy esős napon

Tsukuba városától északra két, szinte egyforma csúcsával emelkedik ki a síkságból a Tsukuba-hegység, vagy ahogyan a helyiek hívják, Tsukuba-szan. A szan megszólítás eredetileg embereknek jár, és tiszteletadást fejez ki. A japánok ősi vallása, a sintó szerint a földön minden teremtménynek, legyen az élő vagy élettelen, van egy istene. Ezért nagyon tisztelik és szeretik a természetet, a hegyekről pedig úgy beszélnek, mintha emberek lennének. Amikor a mentoromat, Ajumit arról kérdeztem, mikor mászhatnánk meg a hegyet, rögvest azt ajánlotta, valamikor október közepétől december elejéig menjünk, hiszen ilyenkor kezdenek sárgulni és lehullani a fák levelei, és lélegzetelállító látványban lesz részünk. A Tsukuba-hegység az egyik legnépszerűbb hegy a Kantó régióban, és egyike Japán száz legismertebb hegyének, ami, tekintve, hogy Japán a kőzetlemezek nagy mozgékonysága és a magas vulkáni tevékenység miatt hegyekkel sűrűn szabdalt ország, azt mutatja, hogy erről a hegyről országszerte is nagyon sokan tudnak. Kirándulók ezrei keresik fel minden évben, hogy a hegy csodaszép, gazdag és színes növényvilágában és a hegyoromról nyíló kilátásban gyönyörködjenek.

Így hát mi is felkerekedtünk egy szép idővel kecsegtető napon, hogy meghódítsuk azt a bizonyos két csúcsot. Ajumin kívül Ajumi barátja, Kenta és kollégái a robotfejlesztő intézetből tartottak velem.

A hegyre vezető út bejáratánál egy nagy, piros tori áll. A tori szent helyek, leggyakrabban szentélyek bejáratát jelzi, ez ugyanis átjáró az istenek és az emberek világa között. Nem sokkal a tori után egy több mint ezeréves, ősi sintó szentély áll, ahol Izanagi-no-Mikotónak és Izanami-no-Mikotónak emeltek oltárt. A mondák szerint ők az összes istenség és maga Japán szülői is.

A legenda szerint réges-régen egy istenség hosszú út után megfáradva éjjeli nyughelyet keresett magának. Előbb a Fudzsit kérte meg, adjon neki szállást. Az azonban gőgösen, tökéletes kúpjára mutatva visszautasította a kérést, mondván, neki nincsen szüksége az istenségre. A fáradt vándort végül a Tsukuba-hegység fogadta be, aki még étellel-itallal is megvendégelte. Az istenség bőkezűen megjutalmazta őt később jó cselekedetéért. Ma a Fudzsi jeges, rideg és magányos, míg a Tsukuba-hegyet csodálatos, buja növénytakaró fedi.

A túraút először egy sűrű bambuszerdőn keresztül vezetett felfelé. Feljebb érve ritkultak a bambuszfák, helyüket pedig pompázatos, barna, vörös, borostyán, okker és harsogó zöld levelekkel felöltöztetett lombhullató fák vették át. A látvány valóban mesés volt. Egyetlen dolog árnyékolta be boldogságunkat: a váratlanul a fejünkre zúduló hideg eső. Hiába, november volt.

A Tsukuba-hegység ismert az érdekes alakú sziklaképződményeiről. Néhol a sziklák úgy függenek az ember feje fölött, mintha bármelyik pillanatban leeshetnének. Az elbeszélések szerint a híres és bátor harcos, Benkei is hétszer meghátrált, mielőtt át mert volna menni a szikla alatt. Neki emléket állítva nevezik ma a sziklát Benkei nana-modorinak.

Az egyik hegycsúcsról közvetlen út vezet a másikra. Az egyik hegycsúcs Izanagi-no-Mikotót, azaz a férfi nemet, a másik, Izanami-no-Mikotót, azaz a női nemet szimbolizálja, ezáltal a hegy maga a harmónia és az egység megtestesítője. Nagyon sok házaspár mássza meg a hegyet, és imádkozik a szentélynél abban a reményben, hogy házasságuk hosszan tartó és sikeres lesz.

Mivel lefelé induláskor megint esni kezdett az eső, a sziklák pedig síkossá váltak, inkább a csúcsról induló hegyi felvonót választottuk.

A nap végére nagyon elfáradtam, meg is áztam, de egyáltalán nem bántam, mert csodás élményekben volt részem! Azt hiszem, tavasszal, a szilvafavirágzás idején is el fogok ide jönni. Azt mondják, olyankor az egész hegy lila színbe borul!

Képgaléria: