: Tari István
Tari István

Emlék

: Tari István
Tari István

Az öregasszony épp az állatait szidta, amikor udvarába léptem. Kacskaringós káromkodását hallva, jót szórakoztam. Mindjárt éreztem, hogy nem az indulatok csőrepedésének, csak a magányt tagoló hangos évődésnek vagyok a tanúja. Éppen ezért szótlanul álltam a latyakban, vártam a fejleményeket.

Az öregasszony az állatok viselkedéséből következtetett arra, hogy valaki áll a háta mögött. Befejezte az állatainak szánt mondatot, aztán megfordult.

Ügyetlenül biccentve indultam feléje.

– Hát téged ki küldött? – rikkantotta mosolyogva, és gyorsan kérdezett egy nevet.

Fejemet rázva nyújtottam kezet. Valóban: ki, ki is küldött engem ide? A sajtóházra gondoltam: az állandóan csörgő telefonokra, a kattogó írógépekre, az elegánsnak tűnő ügyintézésre, a beavatottak magabiztos fellépésére, a létfontosságú ülésekre, eseményekre, melyekhez egyesek hihetetlenül gondterhelt képet vágnak – és zavartan vigyorogtam.

Az öregasszony kézfogása kemény, férfias kézfogás volt. – Újságíró vagyok – böktem ki, tán még bele is pirultam. Csodálkozva nézegetett. Mint egy furcsa bogarat. – Van-e nálad fényképezőgép? – ütött a váltamra. – Van.

– Tudod mit – karolt belém kisvártatva. – Majd mutatok én neked, öcsém, valamit – buggyant ki belőle a hahota. Leheletén az alkohol szaga érződött. Az arcát fürkésztem. Borzasztóan ráncos arca volt, nem tudtam összeegyeztetni ráncos képét a mozdulataival, melyek egészen fiatalosak, mondhatnám: legényesek voltak. Biciklibelsőből kifoltozott gumicsizmájában hihetetlenül otthonosan mozgott. Az állatai közé vezetett. Elnémultan követtem.

Letérdelt a latyakba, és a tehénnek nyújtotta gubancos, hamuszürke haját. A tehén érdes nyelvével gyengéden a megőszült kóc felé kapott, sodorintott egyet rajta, mint a száraz fűcsomón.

– Látod, mennyire szeretnek engem az állatok! – röhögte égnek tartott arccal, aztán a térdére csapott, és bemutatta a kant. Óriási kandisznó állt előttem. – No, most figyelj! – szólt rám, kezét a kan szájába dugva. Láttam már ilyent. Néztem pillanatok alatt szétharapható kezét a kan szájában, és újból a sajtóházra gondoltam: az állandóan csörgő telefonokra, a kattogó írógépekre, az elegánsnak tűnő ügyintézésre, a beavatottak magabiztos fellépésére, a létfontosságú ülésekre, eseményekre, melyekhez egyesek hihetetlenül gondterhelt képet vágnak…

– No, öcsém, most már ezt is láttad – markolt a karomba. Asztalhoz ültetett, és a házáról mesélt. Szavait félájultan jegyeztem. Tisztán beszélt, bármelyik politikusunk megirigyelhetné. Mondatai pengtek, mint a jól kiégett téglák.

Alanyaim zagyva, szétomló, keveréknyelven előadott szövegeit pelenkázva sokszor gondoltam arra az öregasszonyra.

Miután befejezte a mondókáját, ő is megvendégelt. A szoba egyik sötét sarkából lábast tett az asztalra. – Meg kell kóstolnod a főztömet – húzott elő az ágy alól egy rumos üveget, csapta le a lábas födelét. A lábasból a romlott étel savanyú lehelete áradt.

– Ilyen körömpaprikást se ettél még! – nyomott a kezembe egy alumíniumkanalat. A gyomorgörcsökre gondoltam. Képzeletbéli gyomorgörcsökben fetrengve nyúltam a lábasba. Nem akartam megsérteni.

– Jó szívvel kínálom – biztatott teli szájjal.

Hittem neki, szavaihoz nem férhetett kétség. Undor nélkül nyeltem le az első falatot, azokra a kollégáimra gondolva, akik szeretik megvendégeltetni magukat.

(Képes Ifjúság, 1988. márc. 9.)

Rajz: Tari István

Rajz: Tari István


Az alsó meg a fölső levegő


Cirokkunyhóban kezdtem, öcsém, az életet, huszon-ennyihány évvel ezelőtt. Molnár Bénitől kaptam a cirkot, azaz a falakat. Ezért még ma is hálás vagyok neki: az én kanjaimmal búgatja a kocáit.

Két telet és három nyarat töltöttem cirokkunyhóban, selyembogarak között. Nem mérgesek azok, csak megborzad az ember, ha rájuk lép! Mert hidegek, mint a halottak. Hideg falevelet esznek.

Ehhez a házhoz egyes-egyedül vertem a vályogot. Egyedül gyúrtam a sarat. A rendes vályogtészta éppen olyan, mint a kenyértészta!

A lovakat nem szeretem, annál jobban a marhákat meg a disznókat. Most is velük vergődök, kooperáltam a szövetkezettel. Tizennyolc évvel ezelőtt volt két aranyos malacom: a Bandi meg a Pityu. Az árukból csináltattam az ablakokat. Azt mondtam akkor: majd rajtatok nézek ki, hogy emlékezzek rátok. Azóta én a Bandikámon meg a Pityukámon nézek ki.

Az udvaron azt a kutat is én ástam, én pucoltam. Nyolcéves kislány voltam, amikor először leküldtek a kútba.

Temerinben éltünk akkoriban. Anyai nagyapám szép, fekete keménykalappal a fején jött haza a vásárból. Öreganyámnak nem tetszett a pénz pocsékolása, nagy törvényű asszony volt, mérgében parancsolgatott. Rászólt az öregre: hozzál vizet! És ahogy öregapám a víz fölé hajolt, vadonatúj kalapja a kútba pottyant. Magához intett: jaj, édes Pannikám, édes kislányom, adok neked sok pénzt vásárfiára, vehetsz szájmuzsikát is, ha fölhozod a kalapom! Szó nélkül a vödörbe álltam, nadrágszíjával a gémeskút ostorához csatolt, egy horgot nyomott a kezembe, és fölhoztam a kalapját.

Feketicsen és környékén 333 kutat pucoltam ki. A kúttisztítás a legrandább munka. De kellett a pénz! Egy kút kitisztításáért három-négy napszámot kap az ember. Többet, úgy néz ki, sohasem fogok kutakba ereszkedni; majdnem a magaméban maradtam! Mindegyik régi kút gázos. Mindegyik kútnak más szaga van.

Mindig én voltam a kútmester. Gyertyát ritkán használtam. Megbíztam a szervezetemben, erre majdnem ráfizettem! A régi kutak rettenetesen büdösek, mocsarasak. Fönt az udvarban is szédelegnek a mocsok szagától. És vigyázni kell a fosóhomokra, mert a fosóhomok elnyelheti a kútmestert! Volt egy rövid nyelű kapám, azzal dolgoztam.

Nem találtam én kincset soha, csak nagykést, lábasokat, tésztaszűrőt, borosüvegeket… Egy bögrét megtartottan magamnak, néha benne főzöm a kávét.

Kútpucolás közben, ha szédültem, cukorral édesített ecetes vizet ittam, volt úgy, hogy tiszta ecetet: az ébren tartott. Kútpucolás után öt-tíz percig kék-zöld voltam. Kóvályogtam. Cserélődött bennem az alsó meg a fölső levegő. Utána jöhetett az ital: a pálinka vagy a rum, esetleg a jó bor – bár a bort nem nagyon szeretem.

Vénlány vagyok, egyedül élek, öcsém, mert az ember, akit szerettem, nem jöhetett hozzám. Egyszer megállított az utcán egy kiskölök, és azt kérdezte, hogy bácsi vagy néni vagyok. Mondtam neki, hogy néni! Mindig nadrágban járok, ha elfelejted is a nevem, Papp Anna Máriának hívnak, keresd a Nadrágos Annus nénit. Feketicsen őt mindenki ismeri.

Vadregényes, mi?

Ha befejezem a házam, kiszögezek egy táblát az elejére, a homlokára ráírom, hadd lássák:

ANNA MÁRIA LAK

JAJ DE NAGYON MEGKOPLALTALAK

(Képes Ifjúság, 1976. okt. 20.)

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Régi címlapok az új Képesben Régi címlapok válogatása az új Képesben

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Dormán László, avagy akasztják a hóhért
Dormán László fotói Dormán László a Képes Ifjúságban

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Molnár Zoltán
Hogyan lettem Collateral damage Úgy, hogy egy tavaszi napon bementem a munkahelyemre. És ez nem vicc.

1 Hozzászólás | Bővebben +
: Győri Norbert, jobbról első, a Brutal Assault fesztiválon
A mi Ifjúságunk A Képes Ifjúság 70 éves. Ez szép kor, de sokkal szebben is meg lehet élni.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Tankcsapda-koncert Óbecsén! A Tankcsapda sikere ennyi év után is töretlen, 2014-ben a huszonöt éves jubileum keretében tavass...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Lajkó Félix zenemaratonjának záró akkordjairól Üvölt a másnap a fejemben, zilál a tegnapi pálinka. Tus, táska, rohanás a vonatra.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Ladik Katalin
Kontaktzónában Ladik Katalin! Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke egy rendezvénys...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Hungary's Got Talent A tehetség itthon van!

0 Hozzászólás | Bővebben +