Többször tették fel nekem (és tettem fel annak idején én is önmagamnak) a kérdést: vajon érdemes volt-e megpályázni és elfogadni a Képes Ifjúság főszerkesztői posztját, amikor a lap gyakorlatilag haldoklott (én pedig otthagytam érte egy stabil munkahelyet)? Megérte-e (társaimmal együtt) feltámasztani a lapot, felduzzasztani a példányszámát, felvállalni akkoriban (és onnantól kezdve hat éven keresztül) gyakorlatilag az egyetlen délvidéki/vajdasági magyar ellenzéki médium szerepét? (Egy ideig a Magyar Szó, a Napló és a Szombati Találka is az volt, de idővel kifulladt, megváltozott vagy éppen megszűnt.)

Érdemes volt-e évente többször busszal-vonattal-sinóval végigutazni egész Délvidéket/Vajdaságot, és az összes középiskolai magyar osztályban közvetlen kapcsolatot teremteni a tanárokkal-diákokkal, előfizetőket és volontőr külmunkatársakat keresni-találni?

Megérte-e vállalni a kísérleti nyúl szerepét: első délvidéki/vajdasági magyar szerkesztőségként Újvidékről Szabadkára költözni, és folyamatosan növelni az olvasók-előfizetők számát? Érdemes volt-e (egy dinár nélkül) havi gyakorisággal író-olvasó találkozókat, képzőművészeti tárlatokat, irodalmi esteket, filmvetítéseket, multimediális rendezvényeket szervezni szinte kizárólag amatőrök (középiskolások, egyetemisták stb.) részvételével?

Helyes volt-e teljesen nyitottá tenni a lapot mindenki számára, mindenkit türelemmel meghallgatni, és esélyt nyújtani a kibontakozásra, a publikálásra: a kirobbanó tehetségeknek, de az átlagos képességű, ám lelkes fiataloknak egyaránt? Rendben volt-e helyet biztosítani a különböző (világ)nézeteknek, cenzúra nélkül közölni a tengernyi olvasói levelet? Hülyeség volt-e elfogadni azt a tényt, hogy a lap nem az én, nem a mi magántulajdonunk, hanem az egész itteni magyarságé, és ebből kifolyólag olyan tartalmakat is közölni, amelyek nem mindig tükrözték a szerkesztőség véleményét vagy ízlését?

Érdemes volt-e eközben arra ügyelni, hogy a (történelmi) VMDK és mindaz, amiről úgy hittük, magyarjaink érdekeit szolgálja, maximális teret kapjon a lapban? Helyes volt-e (olykor kemény) bírálatot megfogalmazni a VMSZ-ről és a VMSZ-es intézményekről, rámutatni az egyértelmű rendellenességekre, és ily módon ütközni az említett politikai-gazdasági nagyhatalommal (ezáltal pedig egy életre ellenségeket szerezni)?

Helyes volt-e elutasítani a Csubela Ferenc–Egeresi Sándor–Rácz Szabó László összetételű VMSZ-es küldöttség azon kezdeményezését, hogy pártjuk szőröstül-bőröstül átvegye-megvegye a lapot?

Megérte-e a legnagyobb nyomás közepette küzdeni a lap megmaradásáért, a mizér dotációkért, elviselni a miloševići tartományi káderek vegzálását, „kínvallatásokat” átélni a Tartományi Képviselőház épületében és a Forum igazgatóbizottságának ülésein, amelynek élén egy ideig Halasi Rózsa, a Šešelj-párti Magyarok Hazájukért, Szerbiáért és Jugoszláviáért nevű párt tisztségviselője volt?

Érdemes volt-e a lapot olykor szinte elviselhetetlen, már-már földalatti körülmények között, legrosszabb minőségű papíron, fél évig késő minimálbérek és nem létező tiszteletdíjak mellett készíteni?

Ésszerű volt-e a legveszélyesebb időszakban megjelentetni az Ellenállás (Otpor) közleményeit-felhívásait, amikor azt egyetlen délvidéki/vajdasági magyar médium sem merte megtenni?

Megérte-e a sokak által kultuszlapnak tekintett, ám senki által nem támogatott Képes Ifjúság főszerkesztőjének és munkatársának lenni?

Érdemes volt-e – megelőzve a Magyar Szót – a Képes Ifjúság munkatársaként (akkreditáció nélkül!) helyszíni riportot készíteni a miloševići rendszert megingató nagy belgrádi tüntetésről, interjúkra rábírni ellenzéki vezéreket és részt vevő polgárokat? Normális volt-e a koszovói zavargások kezdetén (szintén akkreditáció nélkül!) a délvidéki magyar médiamezőnyben elsőként Pristinába utazni, és nem éppen veszélytelen körülmények között interjúkat készíteni albánokkal és szerbekkel egyaránt?

Érdemes volt-e bátornak, szabadnak, sablonmentesnek lenni? És másoknak is lehetővé tenni, hogy olyanok legyenek?

Hiba volt-e hagyni, hogy szabadon szárnyaljon a fiatalok és kevésbé fiatalok képzelőereje, valamint hogy kimondhassák és a lapunkban megjelentessék, amit gondolnak és éreznek? Érdemes volt-e lehetővé tenni számukra, hogy szerkesztőségünkön keresztül ismerkedjenek, szervezkedjenek, együtt álmodjanak, alkossanak és küzdjenek egy elviselhetőbb világért vagy legalább a környezetükért, közösségükért?

Egyrészt minden hiábavalónak mondható, hiszen nem váltottuk meg a világot. Másrészt tény, hogy a délvidéki magyarságnak 1990 és 1996 között volt egy szabad lapja. Meggyőződésem, hogy ilyenre sem előtte, sem utána nem volt példa.

Nem mintha ez most túl nagy vigasz lenne.

Tudomásom szerint sajnos az akkori Képes Ifjúság többnyire a középszerű, de jól helyezkedő és (mint utólag kiderült) rossz embereknek (persze tisztelet a kivételeknek) jelentett ugródeszkát.

Ha az igazán tehetséges (és jóindulatú, rendes) fiatalok közül is valakinek használt az ott és akkor szerzett tapasztalat, abban az esetben talán mégsem volt teljesen értelmetlen mindaz, amit át kellett élnünk.

Remélem, hogy a Képes Ifjúság egyszer újra önálló kiadványként jelenhet meg, és a lap a nemzeti radikalizmus felé fordul (legalább az első négy–hat oldal erejéig). A délvidéki/vajdasági magyarság megmaradása az elvándorlási hullám miatt most legalább ugyanolyan veszélyben van, mint a kilencvenes években. Polgárpukkasztás és formabontás helyett most inkább a hagyományos formák megőrzése szükséges, és olyasvalami, ami összetartaná a magyarjainkat, és lelket öntene beléjük. Szerintem.

Végezetül köszönetet mondok Délvidék/Vajdaság legjobb újságírójának, Szabó Angélának, aki mindvégig kitartott a küldetésünk mellett.

A többieknek is hálás köszönet (még legalább harminc név jut eszembe, de nem sorolom fel őket, mert tartok tőle, hogy valakit esetleg mégis kifelejtenék, ami semmiképpen sem lenne jó). Vigyázzatok magatokra, szeretlek benneteket!