A beatnemzedék legkiválóbb szellemeit az őrület roncsolta szét, avagy emlékezés Allen Ginsbergre születésének nyolcvankilencedik évfordulója alkalmából

Lángol a hajam álmomban

Tüzel a karom és karmom van

Vas-királyé a törzsem

Szárnyam lecsüng törötten

Kurválkodók az éjben

Vak úton csontos holdfényben

Szűzek szajhák férfiak

Vétkezhettek leplem alatt

Ki tapad rám ha nő a sötét

Hashoz a has és térdhez a térd

Ki tekint csuklyás szemembe

Ki tapad zúzos ölemre?

(Allen Ginsberg: Leples bitang

– Orbán Ottó fordítása)

Erősen kopaszodó, szemüveges, mosolygós bácsi, kissé rekedtes hangján olvas fel verseket és mond okos vagy kevésbé okos dolgokat. Ül az irodalmi estjén a kilencvenes évek gazdasági, kulturális és minden másfajta embargóval sújtott Újvidékén, kezében a papír, az egybegyűltek meghallgathatják friss, még ropogós poémáját, amely még a nyomdáig sem jutott el. Még azon az éjszakán az Újvidéki Rádió éjszakai műsorának hallgatói is megismerkednek a művel Szabó Palócz Attila fordításában…

Valami nagy, valami különös, valami sajátos – valahogy így lehetne a legegyszerűbben jellemezni ezt a nagyon is valós, nagyon is hétköznapi, nagyon polgárpukkasztó figurát, aki lírává tette a társadalomkritikát, és dallá a kilátástalan dühöt. Az ember, aki mindig „valami”, akit mindig jelzős szerkezettel igyekszik mindenki leírni. Ahogyan a Literatura.hu portál fogalmaz: „Botrányokban, tragikus és groteszk eseményekben gazdag élete a beatniklét szelíd és vad szabadságkultuszát, mindenféle hatalom elleni tiltakozását, önveszélyes életformáját és zen buddhista töltésű üdvözülésvágyát is példázza. Kiérdemelte a »beatnemzedék pápája«, a »hippik apja«, a »szabad szerelem Buddhája«, de a »korunk Walt Whitmanje, Amerika bárdja« elnevezést is. Világjáró, rituális versmondó körútjain az emberi jogok védelmében és az ökológiai katasztrófa elkerüléséért is szót emel. Életével és költészetével tabukat dönt: elénk tárja a szerencsétlen anyja tébolyával megnyomorított saját gyermek- és ifjúkorát, a testi-lelki bomlás poklait, az elmegyógyintézetben és az »alvilágban« szerzett alkalmi tapasztalatait, a különféle orgiákat és vágyálmokat – vagyis személyes életének még a legintimebb, viszolyogtató dolgait is.”

A kis háziállat

Az ember, akiről szó van, ha élne, ma lenne nyolcvankilenc éves: Irwin Allen Ginsberg a New Jersey-i Newarkban született 1926. június 3-án zsidó családban. Ami nem is annyira nekünk fontos, mint amennyire neki volt. Amellett, hogy szülei zsidók, még radikálisan baloldaliak is voltak: a marxizmus, a feminizmus, a nudizmus a mindennapi fogalomtárba tartozott, a gyerekeknek mondott esti mesékben pedig a jó király mindig a munkások (!!!) segítségére sietett, amint megtudta, hogy bajban vannak. Allen és fivére, Eugene játszóház helyett politikai pártgyűléseken töltötte zsenge gyermekkorát, az orosz emigráns édesanyjuk, Naomi ugyanis aktív kommunista volt.

A picit sajátosnak tekinthető nevelési elvei mellett az édesanya saját mentális gondjaival is színesítette fiai ifjúkorát. Naomi egyre gyanakvóbban szemlélte a külvilágot, de egyre szorosabb kapcsolatba került Allennel, ahogyan Ginsberg későbbi életrajzírója, Bill Morgan nevezte, a „kis háziállatával”.

Az anyának öngyilkossági kísérletei voltak, ezzel azonban annyit ért el, hogy pszichiátriai kezelésekre küldték, amelyek a század első felében sem emberbarátinak, sem igazán eredményeseknek nem voltak nevezhetők: eletrosokk-terápiák tömkelege, erősen ingatag tudományos alapokon nyugvó inzulinterápiák sorozata tette tönkre egyre inkább az anyát is és az őt kísérő fiát is.

A Naomival való kapcsolat vezérmotívuma lett több későbbi Ginsberg-versnek, hogy csak a legnagyobbakat, az Üvöltést vagy a Kaddist említsük („Nyugodj hát / Nincs többé számodra szenvedés / Tudom, hova mentél, jó hely az / Nincs több virág New York nyári rétjein, nincs több öröm, Louistól se félsz már, és nincs több édességéből és pápaszeméből, középiskolás évtizedeiből, adósságokból, szerelmekből, riadt telefonhívásokból, nászágyakból, rokonokból, cselédekből” – Kaddis, Eörsi István fordítása). De ez majd csak később következik.

A Blake-látomás

Allennek előbb iskolába kellett járnia, meg kellett szeretnie az irodalmat, azon belül is Walt Whitman és Edgar Allan Poe munkásságát, aztán felvételiznie kellett a Columbia Egyetemre, ahol átadhatta magát az egyetemistalét kavargó mindennapjainak és az irodalom iránti rajongásnak. Akkoriban ismerkedett meg több különös figurával, köztük Jack Kerouackal, William S. Burroughszal, Neal Cassadyvel… Azokkal az emberekkel, akiket később a beatnemzedékként jegyzett az irodalomtörténet.

Sok dolog sűrűsödött azokba az egyetemi évekbe, amikor már veszni látszott a kispolgári Amerika értékrendje, de még csak nem is körvonalazódott az a másik, a liberális demokrácia iránti elkötelezettség. Útkeresés az élet minden területén, az irodalomban, az önkifejezésben, a szerelemben; az útkeresés mint kiindulópont és mint a végső cél – a beatnemzedék legjellegzetesebb vonása Ginsberg életét is meghatározta. Egy pillanatban, mindenféle tudatmódosítótól mentes állapotban, 1948-ban egy harlemi lakásban megjelent Allennek William Blake, aki verseket olvasott fel neki, ő pedig ennek hatására megvilágosodott. Blake-látomásnak nevezte a történteket, azt az estet pedig utóbb gyakran nevezte sorsdöntő pillanatnak, amely segített neki megérteni az univerzum összefüggéseit, és elhivatottabbá tette a költészet iránt. Utóbb azzal magyarázta a pszichoaktív szerek iránti mély vonzalmát, hogy ilyen különleges élményekre vágyott…

Még az egyetemi évek alatt történt az eset, hogy Ginsberg, jó baráthoz méltóan, a koleszszobájában őrizte társai lopott holmiját. Lebukott, persze, de a tanárai közbenjárására nem börtönbe, hanem csak egy pszichiátriai intézetbe került – ahol megismerkedett a fiatal íróval, Carl Solomonnal…

Hisztérikus-pucéran

Az egyetem után jött a nagy fordulat: Allen öltönybe bújt, és megpróbálta élni a reklámügynökök kissé stresszes, de meghökkentőnek azért nem igazán nevezhető életét. Vagy öt évig igyekezett, aztán 1955-ben feladta, és belevetette magát a versírásba. Tette mindezt pszichiátere utasítására, hogy végre igazán és valóban boldog lehessen.

A boldogsághoz valószínűleg az is hozzájárult, hogy 1954-ben megtalálta élete szerelmét Peter Orlovsky személyében. „Túljutottam egy sorsdöntő szerelmen Neal Cassadyvel, amely egy évtizeddel korábban zajlott le. Fáradt öreg kutya voltam, ami a szerelmi vereségeket illeti, nem boldogultam, nem találtam életre szóló társat” – nyilatkozta Ginsberg a sorsdöntő találkozásról 1972-ben. Orlovskyval sem volt éppen egyszerű az élet, de ők ketten Ginsberg 1997-ben bekövetkezett haláláig együtt maradtak.

Ginsberg először 1955. október 7-én, a híres Six Gallery-beli felolvasáson állt ki a nagyközönség elé saját költeményével. És ezzel alapozta meg mindazt, amit később mondtak, gondoltak vagy írtak róla jó és rossz értelemben egyaránt. A vers ugyanis, amelyet választott, az Üvöltés volt, amely nemzedéki himnusszá, a beatgeneráció kiáltványává vált azonnal. „Láttam nemzedékem legkiválóbb szellemeit őrülettől szétroncsoltan, éhezve hisztérikus-pucéran” (Eörsi István fordítása). Kell-e mondani, hogy megjelenése után azonmód be is tiltotta az amerikai cenzúrahivatal?

Ahogyan senki sem vetkőzheti le igazán és végérvényesen gyermekkori tapasztalatait, úgy ez Allennek sem sikerült. Igaz, ő túlságosan nem is törekedett rá, hogy megszabaduljon a szülői örökségtől: verseiben és életében is aktívan politizált, az 1960-as évek Amerikájában, a vietnami háború idején a háborúellenességet hirdette, a hippimozgalom szószólója volt – többek között neki köszönheti a világ a „flower power” kifejezést. Egy chicagói háborúellenes demonstráción a rendőrséggel is összetűzött, s noha igyekezett csitítani a tömeget, törekvéseit könnygázzal díjazták a hatóságok. A hetvenes években Nixon elnök ellen tüntetett, akkora eredményességgel, hogy be is börtönözték miatta. A vietnami háború után Ginsberg más irányba fókuszálta politikai energiáit: antinukleáris és melegjogi mozgalmakban vállalt szerepet. De ott volt mindenhol, ahol a mainstreamnek ciki volt megjelenni. Így valahogy keveredhetett a kilencvenes évek Újvidékére is, ahol akkor még friss, ropogós versét osztotta meg a nagyérdeművel…

Élete utolsó éveiben Ginsberg egy egész sor betegséggel küzdött: egy korábbi hepatitisz után kialakult szívbetegsége kezelhetetlennek bizonyult, emiatt hát 1997 elején végigtelefonálta a barátait, hogy elbúcsúzzon tőlük. Utolsó nyilvános fellépése ugyanazon év februárjában volt, egy New York-i esten, a NYU Poetry Slamen. Néhány héttel később, április 5-én tért örök nyugalomra: barátai körében, akik még egyszer, utoljára összegyűltek, hogy vele töltsék az egész éjszakát.

Mi pedig szenteljünk neki néhány órát, olvassuk el az Üvöltést, a Leples bitangot, a Betegség bluest, a Kaddist… Vagy a Béke Bosznia-Hercegovinábant… És köszöntsük Ginsberget, mintha itt lenne, elvégre születésnapja van ma…

A magyar kapcsolat

Allen Ginsberg nagy hatást gyakorolt Földes László – Hobóra is, aki lelkesen fordította és zenésítette meg verseit. A legjobbak ma is hallhatók az Üvöltés című lemezen… Ginsberg fel is lépett Hobóval, mi több, a Kopaszkutya című film kezdőjelenetében önmagát alakítja.

Képgaléria: