Mindennapjainkat talán már el sem tudjuk képzelni a legnépszerűbb közösségi oldal, vagyis, mondjuk ki bátran, anélkül, hogy attól rettegnénk, bárki is indokolatlan és jogtalan reklámozással vádolna bennünket, a Facebook nélkül. Reggel Facebook, délben Facebook, este Facebook. Vagy ha nem más, akkor Messenger így, Messenger úgy. Nos, egy lap, ráadásul egy ifjúsági lap sem tud meglenni eme közösségi oldal adta lehetőségek nélkül. Ez teszi a számunkra is lehetővé, hogy minden házba beférkőzzünk, olyan helyekre is, ahova a nyomtatott lap semmiképpen nem tud eljutni. Itt osztjuk meg a legújabb, vagy kevésbé új tartalmakat, olvasnivalót, beharangozókat, és igen, időnként reklámozunk is ezt-azt (ott már nem a Facebookot). Csak biztatni tudok mindenkit, nyugodtan keressen ránk, lájkoljon (tetszikeljen), kommenteljen (szóljon hozzánk), osszon meg ezt-azt (share-oljon?).

A legérdekesebb az egészben, hogy a már említett portálon egy csomó Képes Ifjúsággal lehet találkozni. A hivatalos nevet viselő profil mellett találkozhatunk a Régi Képes Ifivel (ez akár az ismerősünk is lehet [nekem az]), a Képes Ifjúsággal (mint magazinnal), valamint egy ugyancsak Képes ifjúság nevű oldallal (érdeklődési kör), amelyet maga a Facebook hozott létre a wikipédiás oldal alapján. Meg ugye vagyunk mi, mint már említettem a Képes Ifjúság – hivatalos. Lehet válogatni...

Az internet mesterségesen létrehozott világából, most tegyünk egy nagy ugrást a természet felé! Mostanra, hogy-hogysem, szinte száz százalékos arányban lehullottak a falevelek. Tudjuk, ez biológia, meg az évszakok váltakozása, meg az élet körforgása, de akkor is... Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy lecsupaszodtak a lombhullatóink. Volt ugye a zöld lombozat, amely fokozatosan elszíneződött, majd még jobban és még jobban, mígnem eltűnt, és helyette már csak a csupaszon meredező ágak maradtak. A leggyakrabban ujjakhoz hasonlítják őket... tegyük mi is azt... tehát úgy meredeznek az ég felé, mint a feltartott ujjak. És most nem állom meg, hogy ne idézzek Kosztolányi Őszi reggeli című verséből: a fák már / aranykezükkel intenek nekem.

Gondolkozom, gondolkozom, de semmi más nem jut eszembe. Körülbelül ennyit szerettem volna az utóirat előtt.

Tehát jöjjön a post scriptum.

P. S.: Továbbra is igyekszünk megtartani jó szokásunkat, vagyis hogy ezen a helyen a művészeteket propagáljuk. Ezúttal jöjjön egy részlet Kiss Tibor Noé nagyszerű regényéből:

„Az intézet udvarán faleveleket fújt a szél. Megperdültek a levegőben, majd lassan visszahullottak az aljnövényzetbe. Siklórepülésben, körbeforogva, zuhanva. A kupac tetejére estek, beszorultak a tűlevelek közé vagy fennakadtak egy fakereszten. A nagyobb falevelek várták a vihart, hogy repülni indulhassanak. A fák alatt rothadó, összetapadó levelek orkánért imádkoztak, hátha végre szétszakítja őket egymástól. Felkavart, legyezett, cirógatott a szél, tovább, ahogy kedve tartotta. A falevelek felszálltak a levegőbe. Kezdődött minden elölről.”

(Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene. Magvető Könyvkiadó, 2014. 140. oldal)

Képgaléria: