:

A gyógyítás éjszakája

:

Fotók: Török Hajni

A The Cure zenekar az egész munkásságát bemutató koncertet adott Budapesten

Kockázatos elindulni The Cure-koncertre, ha ismereted a Friday I'm In Love-nál indul és a The 13th-nél fejeződik be. Ezt már tapasztalatból tudom, és ez így teljes. A két és fél, olykor háromórás fellépés kihívás a felületes rajongóknak. Ráadásul sokuknak a dark korszak alaposan megakad a torkán. Pedig a boldog és felszabadult dalok ebben a zenekarban inkább mindig csak kirándulást jelentettek a teljes elidegenülésbe süllyedt pátoszból. Kutyából nem lett soha szalonna... esetleg csak...

Shake, Dog, Shake... – üvöltötte Robert Smith a huszonkét éves kiábrándult dark himnuszt torkaszakadtából a majdnem teltházas Pap László Sportarénában október utolsó csütörtökjén.

Erős kezdés. Nekem.

 

A körülöttünk ásítozó cicababáknak szemmel láthatóan csalódás, ahogyan a Fascination Street, A Night Like This és a Push is. Régi szerelmek, hideg éjszakák, furcsa világok, hiábavaló várakozások, hiábavaló (el)lökések, értelmetlen érzelmi bosszúhadjáratok... Robert Smith formában van, mint általában mindig. A szigetes fellépés előtt ezt azért nem mondhatta el, mert akkor egyenesen a detoxikálóból érkezett a koncertre, de ennek 16 éve, és lehet ő kisebb csibész azóta (és biztos, de csak egy egészséges hangyányit). A hangja melegen szeli ketté a stadiont az In Between Days közben. Még mindig kölyök, csak a teste öregedett meg, a pár kiló felesleget viszont a gitárjátéka és a mosolya feledteti. Ha öregapám ilyen önmagán ironizáló ős grufti lett volna...

Ellenben pár Pink Floyddal a Disintegration lemezt még soha nem hallgattam magas fordulatszámon. Hangulata édes melankóliaként hömpölyög. A Pictures of You kellemetlen sebeket tár fel, és a széttépett képek még mindig kísértenek. A Lullaby fenyegető dallamai átvisznek bennünket a pókhálóban való vergődésből a Kyoto Song különös, haldokló reményű világába. A Lovesong biztosítja a kedves összebújást, aztán magában meg mindenki arra gondol, akire akar, ilyen az emberi természet... Éppen erről szól a The Cure zenéje is. Hullámvölgyek, betegségek, gyógyulások, feldolgozások és -oldozások, na meg persze megoldások keresése. Robert Smith általában személyes hangvételű szövegein keresztül szinte végig követhetjük az életét, összehasonlíthatjuk a sajátunkkal, és rájöhetünk arra, hogy csak a környezet különbözik, az ember mindenhol ember... ő pedig lekenyerezi a magyar közönséget tizenharmadik „köcci”-jével is.

A kissé alulértékelt, de marha jó utolsó lemez pörgős Sleep When I'm Dead dala közben veszem észre a gallopozva basszusozó Simon Gallupot. Ő sem úgy néz ki, mint aki unja a dolgot. Kiállása mit sem változott az elmúlt harminc év alatt. A ritmusszekció halálpontos, a szintifutam ágyazódik. Az új gitáros nem találja a helyét a színpadon, néha már zavaróan. Mintha továbbra is David Bowie mellett pengetne. A többiek több mint húszéves összeszokottsága azonban kárpótol mindent. Mikor ennyire hibátlanul játszó zenészek vannak körülötted, az valószínűleg tényleg csak a soron következő Just Like Heavenhez hasonlítható.

The Cure

Cikázik a háttér, hatásos a látvány. A tükrök és fények játéka kellemesen ölelkezik a többdimenziós dalokkal. A From the Edge of the Deep Green Sea kárpótol az elvesztegetett hónapokért, évekért, messzire visz minket a zenekar grunge flörtjéhez, a Want az alter rock korszakához, amelyből a The Hungry Ghost dinamikája ébresztett fel. A fekete és vörös színbe burkolt színpad csendjét egy üvegtörés harapja el. A One Hundred Years marcangoló ritmusai szétszakítják a pillanatnyi csendet. All shadows and deliverance, under a black flag, a hundred years of blood... a fenyegető zavart és kiábrándultságát tovább fokozta a Give Me It őrült kaotikája, őrült fényjátékkal.

Ezután Smithék kisebb hangszercsere után visszatérnek a színpadra a dark rock alapmű Seventeen Seconds lemezzel. Az éjszaka ráhull a teremre. Az elkezdett üvöltés belehal a reménytelenségbe, és suttogásban végződik. At Night, M, és jött a Play For Today, a közönség elmaradhatatlan kórusos rásegítésével. Az A Forest zöld ködöt ereszt ránk, feléleszteti a reményt, de az erdőben ismét csak hangok játszanak velem, és nem találtam a forrást...

A zenekar már ki tudja hányadik gitárját cseréli le. A fenekünket szétültük, kitáncoltuk magunkat ülve mára. A Burn kezdődallamaira szakad a film, lemegyünk pofátlankodni. A Holló szerint sohamár, mi pedig adunk még egy esélyt az állótérre való bejutásnak. Kisebb ügyeskedés. Nem a zentai paraszt oldja meg, mert ő türelmetlen és inkább leugrana, az okosabb és a szebbik bezzeg a rést keresi a gépen. Na, ezért (is) kell minden férfi mellé egy nő... Mindig is szerettem ezeket a rock/dark/goth összejöveteleket. Igaz, minden alkalommal legalább egy valaki letahózik, de legalább a viráglelkületű emberkék hagyják magukat végigtapostatni hétmérföldes Martensemmel, én pedig az első sorba juthatok minimál erőbefektetéssel... teszem hozzá, kivételesen nem én voltam az úttörő.

The Cure

Visszatérve csillagos éjbe csomagolt holdvilágos vámpír lelkem boldogságához... Az öröm fokozódik. Mi lenn. A zene szigorúsága enyhül az utóbbi lemezek laza alter rock hangulatával, Alt.end, Wrong Number, Never Enough. Mi köszi, jól vagyunk, de mennék még előbbre. Ja igen, nem a kiemelt állótérre jutottunk... pedig ott folyt csak igazán hozzám mért buli.

Azért annyit lehetett sejteni, hogy ez a blokk után már nem sok minden lesz. De a The Cure, az The Cure. Minden koncert előtt a hangulatuktól függően válogatják össze a dalokat. Egy kis szerelemcicák (The Lovecats), aztán csütörtökön este péntek lett, és majdnem szerelmesek lettünk (Friday I'm In Love), boldogok is (Doing the Unstuck), de attól még a fiúk is sírnak (Boys Don't Cry). Ekkora bolondériát természetesen csak egy Close To Me-vel lehetett fokozni, a Why Can't I Be You? pedig feltette a koronát az estére. A nagy attrakció az lett volna, ha Smith elkezdi ropni a videóból is ismert táncot macijelmezben, de végülis nem cirkuszba jöttünk. Az első dolog, ami a koncert végén megvilágosodott bennem, hogy Kovács Robi tényleg egy óriáspillangó, és valószínűleg bármikor legyűrné Godzillát, King Kongot, de még a Predatort is.

Mosolyogva mentünk kifelé. A The Cure igyekezett teljes munkásságát bemutatni az estén. Ők bármihez nyúltak, csoda lett belőle, akár dark, funky, jazz, blues, new wave, post punk, grunge, indie... A repertoár ezúttal sokkal rádióbarátabb volt, mint a punk korszakot felelevenítő SZIN-es, vagy a dark korszakot bemutató, szándékosan fanatikusoknak szánt szigetes „fuck you” koncert. A mögöttem kullogó egyik lánynak viszont ez így sem volt elegendő. Az izomklubból érkező pasijának panaszkodott, micsoda egy depresszív szar ez a zene valójában... Ezen már csak röhögni tudtam. Remélem a Depeche Mode-ot kihagyja a saját érdekében, mert ők sem az ezer éves pop dalaikon rágódnak majd pár hónap múlva ugyanitt.

Nagyon-nagyon jó koncert volt. Nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem tartott örökké az éjszaka, de főleg azt, hogy sok mindenki nem lehetett ott, aki nekem számít. Az ilyen esték hajnala mindig jó alkalom a felszabadulásra, átértékelésre, a régi dolgok gyógyítására, a jelenbe érkezésre. Ahogyan ezt a zenekar is teszi. A fellépések alkalmával sohasem felejtik el, honnan jöttek, sohasem hagyják megpusztulni még a 1977-es első kislemezüket sem.

A kijáratnál üdvözöltem fél Sear Bliss zenekart Suffocation pólóban, majd elindultam a csillámfényes éjszakába. Kikészített a zene, ennyit rég kaptam... legközelebb, remélem, együtt... mindenkivel!

Addig valószínűleg még vár rám pár grindcore/black metalbuli is.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Az én ötvenhatom Minden magát magyarnak nevező embernek ugyanazt jelenti ez az évszám: forradalom.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Jogi Kar, te drága! DAY 32: ZAŠTO AŽDAJA PLAČE?

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Társadalmi szabályok Az ember szociális lény, ezért nem magányosan tengődünk a világban, hanem közösséget alkotunk.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A gyógyítás éjszakája A The Cure zenekar az egész munkásságát bemutató koncertet adott Budapesten

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Noise Anatomy
Noise Anatomy fesztivál A Hercegprímás életre kel

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Fekete-fehér billentyűk a főszerepben Vasárnap kezdődik az Electe szervezésében az idei Piano Fest

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Off nyomán Amikor a színész bírálja a nézőt

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Fotó: Szerda Zsófia
Burek Az idei Malomslam – II. regionális slam poetry-bajnokság harmadik helyezett alkotása

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Diszlokátor (Megjelent az Inbox c. novelláskötetben. Fiatal Írók Szövetsége, 2015)

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„A szőnyeget elhagyva, azonnal kerestem egy helyet, ahol sírhatok” Nemes Viktor egy lelkiismeretes, szerény és kitartásáért becsületre méltó zentai fiú, akire az eg...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Halogéntök – halloween-tök
Sporhetsztori – 30. 30. rész – A halogén csirke

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Vipassana – a meditáció alfája és omegája A vipassana technikát maga Buddha fejlesztette ki kétezerötszáz évvel ezelőtt.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Borough Market
London - Part 3 GYOMORGAZMUS

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Aki választ: Terék Anna 1984-ben születtem Topolyán.

0 Hozzászólás | Bővebben +