Hernyák Zsóka: Morze (zEtna, 2017)

„A margarin hasonlított a maga gennyére teliholdkor.”
(H. Zs.)

Hernyák Zsóka prózája a szerveinkkel játszik. Mellkasba vág, elzárja a lélegzet útját, a gyomrunkat csavargatja, savat csinál, kiömlik a szövetek közé, megb**sza a szürkeállományt, fokozza a hányingert, megfeszíti a rekeszizmunkat, a csontvelőbe jut, felajzza az idegeket, vért pumpál a barlangos testekbe – az utolsó pillanatban pedig zsákmányként ragadja el a szívünket.

A Tanár Úr – e kivételesen eredeti novellák alanya, tárgya és minden egyéb mondatrésze – nem szereti, ha szex közben a hajába markolnak, nem szereti, ha elvörösödik az arca, nem szereti a macskákat, a tömeget, és nem szereti, ha szakmailag írnak róla. (Isten ments!) Viszont szereti, ha vén f*sznak szólítják, szereti, ha egy kicsit fáj neki, szereti a fogsorát és azt, hogy ki tudja énekelni a magas cét. Pontosan olyan, mint amilyennek egy középkorú pedagógusnak lennie kell: a Tanár Úr száznyolcvanhét centi, a Tanár Úr kopaszodik, (szöveg)helyenként már teljesen kopasz, a Tanár Úr ****, a Tanár Úr együltében elolvassa az Ulyssest, a Tanár Úr *****, a Tanár Úr büszke, fényes szőrű, jóindulatú kutya. (Azt, hogy Tanár Úr, nagyon sokszor leírják ebben a kötetben.)

Ő és Hernyák Zsóka nem teketóriáznak. Az utóbbi nagyon ért a groteszkhez, az előbbi nagyon ért ahhoz, hogy a *****t az elbeszélő *******a helyezze. Viszonyt folytat valakivel, aki elbeszél – olykor-olykor talán félre is. És mi bevesszük. Befogadjuk. Ez ex cathedra módszer helyett pro cathedra. Nem a pulpitus mögül, hanem rajta csinálja. Ijedtségre azonban semmi ok! A Tanár Úr csak fikció! Kitalált. Mondjuk, egy elbeszélőt talált ki. Az elbeszélő meg cserébe (egy ötösért) kitalálta őt? Mikor már kezdenénk azt hinni, hogy elkaptuk, foglyul ejtettük olvasói elvárásaink szökésbiztos börtöncellájában, valahonnan – a zakózsebéből vagy a végbeléből – előhúz egy reszelőt, és olajra lép.

Aztán egy ponton azon kapjuk magunkat, hogy mi is reszelünk, feszengünk és reszketünk, beindul a nyáltermelésünk, felszisszenünk vagy kacagva ciccegünk. „Ha senki sem tud olyan lenni, mint én, akkor majd én leszek olyan, mint maguk” – mondja a Tanár Úr a 9. oldalon, és mi leszünk ő. A Tanár Úr elbeszélővé válik, az elbeszélő befogadóvá, a befogadó elbeszélővé, majd Tanár Úrrá. A Tanár Úr génjei utat törnek maguknak.

Mondanom sem kell, a Hernyák-novellák nem teljesen biztonságosak, csak 98%-ban – ismeri be az elbeszélő is (1. oldal). Mi olvasók pedig bezuhanunk a 2%-nyi hasadékon. Beleesünk a Tanár Úrba! Befizetünk egy túrára a gyomorfekélye körül, hogy utána megpihenjünk egy bőrkinövésében. Befogadóból behatolók leszünk.

Fel lehet fogni biológiai lényként egy szöveget? Efelől immáron semmi kétség. Együtt élünk s lélegzünk vele. Lélegzik a szöveg is, mi is. Egymást lélegeztetjük. Szájon át. Órákon át. Aztán hirtelen kifutunk az időből, és kifutunk a szövegből. Olajra lépünk. A végére érünk, és pár pillanatig úgy tűnik, mintha megfulladnánk. (Az utolsó húsz oldalnyi ****** rendesen feléli tüdőbéli tartalékainkat.)

A Tanár Úr pedig – biztos, ami biztos – elhalálozik. (La petite mort.^*) Ijedtségre azonban semmi ok! Az első halálozás után elhalálozik még legalább kétszer. A papír mindent kibír, ugye? (Micsoda közhely.) Nekünk csak győznünk kell szusszal!

Hernyák Zsóka Tanár Ura a szerveinkkel játszik. Megadja, amit megadhat, végigcsinálja, és belénk *****. Készüljünk fel a befogadásra!