:

A KMV és én

:

Jugoszláviai/vajdasági magyar fiatalok körében idestova fél évszázada él a mondás, miszerint ha tavasz, akkor káemvé. Így van ez az idén is. Mostanra elmondhatjuk, hogy a tavasz megérkezett, ergo közeledik a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének döntője. Jelen sorozatunkban a korábbi évek KMV-jein sikereket elért fiatalok és kevésbé fiatalok vallanak arról, ők hogyan élték meg, és mit jelentett nekik a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén való részvétel(t). Reméljük, a sorozatban olvasható történetek, vallomások hatására kedvet kaptok hozzá, és a közel-, valamint távoli jövőben részesei lesztek az eseménynek, hisz tudjátok, a művészet örök, minden más csak szemfényvesztés.

 

Celler Kiss Tamás költő, egyetemista

KMV-tapasztalatok

Március 26-án harmadmagammal zsűriztem a KMV újvidéki előválogatóján. Aznap érkezett meg a felkérés is a Képes Ifjúságtól, hogy írjam meg a saját KMV-élményeimet. Így a szövegeken túl arra is igyekeztem figyelni, hogyan élik meg a versenyzők saját szereplésüket, hiszen ott volt bennem a tudat, hogy ebből majd szöveget kell írnom. No, nem belőlük, de abban nagyjából megegyeztem magammal, hogy én is pont ilyen lehettem. Így izgultam a fellépés előtt. Így látszódott ki szememből a versenyszellem. Így nyugodtam meg, amikor bejeztem a felolvasást. És pont ilyen csalódott voltam, amikor nem lettem díjazott. A körzetiről ugyan mindig továbbjutottam (három alkalommal), de egyébként egy Kilátó-különdíjat leszámítva nem tudok felmutatni semmit.

Aztán eljuthatok olyan megállapításokig, hogy éppen ezért (ennek ellenére) lett belőlem mégis költő, lám, nem adtam fel, és megérte nem feladni. De ez így nem lenne igaz. Mert fogalmam sincs, hogy miért lett belőlem költő.

Ez a fenti most úgy hangzott, mintha végigszenvedtem volna annak a három évnek azt a három napját, pedig erről szó nincs. Láttam, hogy mennyire nyitott mindenki Óbecsén. Láttam rajtuk, hogy szeretik az irodalmat, és szeretnek írni. Láttam, hogy jó emberek. És azt reméltem – emlékszem –, hogy pont ilyen vagyok én is.

Celler Kiss Tamás

Celler Kiss Tamás

 

Klájó Adrián képzőművész

Nehogyotthonmaradj!

A KMV-n versenyzőként, azt hiszem, három éven át voltam jelen (a számokkal nem vagyok kibékülve). Egyébként is, az egész KMV olyan, mint egy véget nem érő villanás, ki számolja az éveket. Csak azon kaptam magam, hogy újra tavasz van, újra zsongás, szorítom a kezemben a verseimet, meg hogy a galériában ott lógnak a legújabb fotóim, vagy ami éppen. Egy-két díj azért általában becsúszott különböző kategóriákban. A tanáraim mindig segítettek a felkészülésben. Egyik nyereményem az volt, hogy részt vehettem a TAKT-on... ez aztán tovább fűszerezte az életemet. Az első KMV után egyszerűen evidens volt, hogy rendszeresen járni fogok. Rákaptam a szinesztéziás élményre, ami nem eresztett. Aztán amikor kiöregedtem, visszajártam csak úgy... iszogatni a Scena előtt, koliba becsempésződni, meghallgatni a produkciókat, nevetni nagyokat, fanzint rajzolni meg ilyenek... a KMV-ből nem is lehet kiöregedni. Mondjuk, ez elég jó érzés. Minden évben egy kicsit közelebb kerülsz ahhoz, ki is vagy te valójában... Felveheted a legvállalhatatlanabb gönceidet, kimondhatod, amit addig soha nem mertél, kirakhatod a falra a legbénábbnak hitt rajzodat... És rájössz, hogy nem is olyan béna. Ha nem jártam volna KMV-re, azt érezhetném, hogy valami égetően fontosról lemaradtam. Lemaradtam volna arról, amikor végre a dolgok lényegéről beszélnek az emberek. Mindenki ugyanarról az igazságról máshogyan. Nem írtam volna a prózáimat olyan lázasan, nem rajzoltam volna olyan nagy hévvel, ha nem a KMV-re szánom őket. Nélküle hiányozna valami belőlem, de szerencsére itt hordozom magamban, a KMV itt ül az ingzsebemben.

Hashtag KMV, hashtag nehogyotthonmaradj!

Klájó Adrián

Klájó Adrián

 

Pesitz Mónika, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színésznője

„A férjemet is a KMV-n ismertem meg”

Én péterrévei vagyok, és a becsei gimibe jártam. Már általános iskolás koromban jártunk át Becsére KMV-t nézni. Aztán ahogy középsulis lettem, magától értetődött, hogy részt veszek a KMV-n. Persze azt nem tudtam, milyen kategóriában, de aztán valahogy úgy hozta a sors, hogy a magyartanárnőm rávett, írjak valamit... mert szerinte jól írtam. Meg hogy esetleg verset is mondhatnék. Mivel versmondásban sokan indultak, jobban tetszett az az ötlet, hogy írjak. A középiskolás éveim alatt minden alkalommal ott voltam. Az első évben a humoreszk kategóriában indultam, és meg is nyertem. Ez nagy löketet adott, úgyhogy a következő években is mindig humoreszk kategóriában vetélkedtem, és mind a 4 évben meg is nyertem. Emellett kétszer versmondásban is indultam, és egyszer azt is megnyertem. Már nem emlékszem, hogy másodszor kaptam-e valami díjat.

Nagy készülödésekre emlékszem. Második évben ott volt, hogy ha előző évben nyertem, akkor talán most is sikerül, és már a KMV után elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi is legyen jövőre... Nagy vonalakban összeállt a kép, aztán már csak meg kellett írni. Aztán volt olyan is, hogy majd Nagypál Gáborral közösen írunk valamit, mivel volt, hogy mi ketten osztottuk az első helyet humoreszkben, de ebből nem lett semmi.

A KMV-ben az volt a legjobb, hogy a rendezvényt megelőző héten mi, becseiek, készítettük elő a terepet, és sokat lehetett lógni.

Sokan voltunk. Egész Vajdaság területéröl jöttek emberek, akikkel ma is jó barátok vagyunk, összejárunk. A férjemet is a KMV-n ismertem meg. Mindig nagy izgalommal vártuk, hogy majd hogy lesz jövőre, hogy ki mivel jön, ki mivel készült. Megnéztük egymást, és az esti diszkóban (mert ilyen is volt – KMV-diszkó) vitáztunk, véleményt mondtunk a másik produkciójáról. Hajnalig tartó okoskodások voltak ezek... És fontosak a számunkra. Kiveséztük a zsűrit, ha nem úgy döntött, ahogy szerettük volna... Vagy az egekig emeltük a jó produkciókat... Fiatalok voltunk, tele energiával. Aztán jött a sírva búcsúzkodás, hogy majd jövőre ugyanitt.

A KMV nagyon kell. Ösztönzi a fiatalokat arra, hogy csináljanak valamit, bontogassák szárnyaikat. Kipróbálják, mit tudnak, és nagy barátságok szövődnek.

Tavaly meghívtak mint a vetélkedő állandó résztvevőjét, hogy adjam elő valamelyik humoreszkemet, és ugyanolyan izgalommal olvastam fel, mint 25 évvel ezelőtt. Jó volt látni, hogy még létezik a KMV, és hogy vannak fiatalok, akik ezt életben tartják, és akik miatt életben van és marad sokáig ez a rendezvény.

Pesitz Mónika

Pesitz Mónika

 

Szabó István költő, egyetemista

Káemvés hangulat

Középiskolás koromban minden évben jelentkeztem a KMV-re. Az első évben megzenésített versek kategóriában indultam két másik zenész barátommal. Azt hiszem, ez volt az egyik legmeghatározóbb KMV-s élményem, pedig a döntőig sem jutottunk. Mégis, a vetélkedőre való készülés, az, hogy valamit létrehozunk, elindított bennünk valamit, ami aztán a gimi végéig kísért bennünket. A következő évben nagyobb zenekarral jelentkeztünk, a hajnalig elhúzódó próbák alatt már káemvés hangulatban voltunk, csak akkor nem tudtuk, hogy ez káemvés hangulat. Erre akkor jöttünk rá, amikor már a döntőben voltunk, körülöttünk velünk egyidős srácokkal, a döntőben, ahol nem lehet egyedül lenni, és ez jó. Mert így tudtuk egymást inspirálni, ismerkedtünk, barátkoztunk, megnéztük, a többiek mit alkottak, mivel foglalkoznak. Így a tavasz egyet jelentett a KMV-vel, mi pedig egyre bátrabbak lettünk. Utána a megzenésített versek mellett önálló vers kategóriában is indultam, újra találkoztunk a KMV-s arcokkal, a barátainkkal, újra ismerkedtünk, és megbeszéltük, hogy jövőre ugyanitt. Ezt a becsei két napot vártuk egész évben, hiába telt el gyorsan, mi belezsúfoltunk mindent, amit lehetett, és annyi élménnyel jöttünk haza, ami nemcsak a következő évig tartott ki, hanem, azt hiszem, a mai napig. Nagyon szívesen gondolok vissza a KMV-re, a rengeteg lehetőség mellett sok olyan barátot szereztem, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. A középiskolás éveimet meghatározta a KMV, mert egy olyan közeg ez, ahol megmutathattam, hogy mivel foglalkozok, és megnézhettem, mások mivel foglalkoznak. Jó emlékek kötnek a KMV-hez, jó szívvel gondolok vissza rá, és még visszajárok, amikor csak tehetem.

Szabó István

Szabó István

 

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: A kép forrása: www.napi.hu
Jogi Kar, te drága! DAY 81: AKTÍV POLITIKA

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Minority SafePack – Az őshonos kisebbségek jogainak védelme Az Európai Unió ugyan gazdasági meggondolásból alakult meg, de a versenyképességhez kapcsolódó cé...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Nem a zuhanás számít... Mathieu Kassovitz: A gyűlölet (La haine) – 1995

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Peace, Love, Hair! Április 13-án elhunyt Miloš Forman, a Hair film rendezője, és 29-én volt 50 éve annak, hogy a Bro...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Fotó: Dancsó Andrea
Terék Anna és az ő Sziveri János-díja Sziveri János költészetét megkerülhetetlenül ismerjük, átérezzük.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A fekete fokhagyma
Sporhetsztori 55. 55. rész – A fekete fokhagyma mint univerzális elixír

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Az vagy, amit megeszel?! 8. Nyolcadik rész – A „bőség” zavara

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Anna menne, enne 3. Tíz éve, amikor még egyetemista voltam, a legfélelmetesebb tanárunk egy gyakorlaton megjegyezte, ...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Nagyabonyi Emese (fotó: Szerda Zsófi)
Aki választ: Nagyabonyi Emese Nagyabonyi Emese vagyok. 1990. augusztus 19-e délutánján kezdődött evilági életem, Zentán.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A KMV és én Jugoszláviai/vajdasági magyar fiatalok körében idestova fél évszázada él a mondás, miszerint ha t...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Páratlan páros (fotók: Szögi Csaba)
A KSZFV-ről jelentjük Április 20-án és 21-én, pénteken és szombaton tartották meg Zentán a Középiskolások Szín- és Film...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Fotók: Ternovácz Fanni
Megtartották a 29. KNV-t Temerinben Népzenétől volt hangos április 13-án, péntek délután a temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési ...

0 Hozzászólás | Bővebben +