Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Vers, 3. hely

Pusztán gyermekek

Tudom, hogy hülyeség,

de mi lenne, ha megszöknénk?

Éjjel csinálnánk, álmunkban.

Senki sem venné észre.

Lehetnénk szarvasok,

akik a tavasz reggeli hidegében

hóvirágot majszolnak.

Vagy lehetnénk cinegék.

Tudom, fáznánk, és lehet, éhesek is lennénk,

de összebújhatnánk, és együtt örülhetnénk

annak a kósza szalonnának,

amit egy magányos öregember rak ki minden télen.

Vagy talán lehetnénk fűszálak, de ez esetben

meg kell ígérned nekem valamit:

Mellettem kell kibújnod a földből, hogy amikor majd fúj a szél,

egymáshoz érhessünk,

és hogy az őszi hajnalokon hajszálgyökereimmel

beléd kapaszkodhassak még a tél beállta előtt.

Mert én nem szeretnélek elengedni

soha, de soha, de soha, de soha,

de soha.

Hajléktalan

azt hiszik, hogy a szerelem csak egy pillantás.

de én tudom, hogy nem.

mert én tudom, hogy a szerelem

egy vért izzadva épített vár,

amit a hiányod tégláiból építettem

egy egész éven keresztül.

azt hiszik, ha van hol, és van kivel ebben a kastélyban élni,

akkor jövő héten már be is lehet költözni.

de én tudom, hogy habár

egy palotát építettem neked,

és vártam rád a torony legtetejében,

hiába tettem.

azt hiszik, ha az egész mégsem jön össze,

a várat eget rengető robbanással kell elpusztítani.

lehet, hogy igazuk van,

mert habár már nem lakom ott, a kapu kulcsát még mindig

a kabátzsebemben hordom,

pont a szívem felett.

az üres utcákon bolyongok,

a tél tűfogaival rágja az ujjaim végét.

jobb híján az emléked használom gyújtósnak.

milyen kár, hogy a kulcsot,

melyet a szívem felett hordok,

nem égethetem el.