Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Novella, 2. hely

Fekete lyuk

Kint sötétedett. Ahogy egymás után jelentek meg az égen a csillagok és olvadtak össze az udvarban a tárgyak körvonalai, úgy lett egyre hidegebb. Összehúztam magamon hatalmas, sárga pulcsimat, de nem léptem távolabb az ablaktól. Megbabonázott a látvány. Egy szürke udvar, a ritka, gazos fűben gyerekjátékok. Kismotor, autók, eső áztatta plüss Mickey egér. Egy betonkerítés.

Az ablaküveg felől jön a hideg, de nem lépek hátra, nem tudok mozogni. A szobában, az egész házban mindent áthat a cigarettaszag. A falak, a bútorok, még én is cigitől bűzlöm. Anya meg csak rásegít. Pedig régen egyáltalán nem dohányzott.

Hátranézek, látom a zsúfolt nappalit, a sok tányért a dohányzóasztalon, a kikapcsolt, néma tévét, a pokrócokat a díványon, az egyik csíkos, a másik pöttyös... A pokrócok közt egy apró fiúcska fekszik, arcát alig tudom kivenni a félhomályban. Jason. Most is ott van a kezében kopott plüsskutyája, erősen belé kapaszkodik.

Egyik napról a másikra változott minden. A kezdeti reménykedésnek nyoma sincs. Anya úgy járkál a házban, mint egy zombi, csak ül a tévé előtt, kávét kortyolgat, cigizik, és az a rózsaszín, kopott fürdőköpenyem van rajta, amit már évek óta nem láttam.

Anya már nem reménykedik. Már szinte fel sem kel.

Aznap, amikor a változás megtörtént, nem bátorított iskolába indulás előtt. Azt hittem, csak fáradt.

A suliból hazaérve Jasont a földön ülve találtam, egy kiürült cumisüveg mellett. Anya hálószobájából a tévé hangjai szűrődtek ki. Erős cigiszag lengte be az egész házat. Újra Jasonra meredtem, az üres cumisüvegre, majd szó nélkül felemeltem az öcsémet, és átvittem a konyhába. Leültettem őt az egyik székre, és megkérdeztem:

– Mit kérsz enni?

– Zabpelyhet! – mosolygott. Elővettem a zabpelyhet és a tejet, elkészítettem neki az ételt. Jason szokatlanul csendes volt. Ezelőtt minden egyes alkalommal, amikor együtt ettünk, mesélt nekem rajzfilmekről, játékokról. Most viszont csak hallgatott. Nézett ki az ablakon, és a plüsskutyáját szorongatta.

– Mire gondolsz? – ültem le mellé, és letettem elé a zabpelyhet.

– Anyára – felelte.

– Mi a baj anyával?

– Ugye nem beteg? – emelte rám nagy, barna szemeit. Olyan egyszerű volt ez a kérdés. És annyira őszinte. Ahogy pedig aggódva a válaszomat várta, legszívesebben megöleltem volna, annyira aranyos volt. Ehelyett csak megsimogattam vörösesbarna haját.

– Nem beteg – nyugtattam meg. – Csak... Ma szomorú volt – rögtönöztem. Nem akartam azt mondani, hogy én sem tudom. Csak ma szomorú volt. Igen, ma szomorú volt, de holnap már jobban lesz. Éljen az önáltatás! – De mit szólnál hozzá – folytattam –, ha bemennénk hozzá és felvidítanánk?

– Jó! Jó! Menjünk! – lelkendezett.

Csendben várakoztunk az ajtó előtt, a kulcslyukon keresztül figyeltem, ahogy anya fekszik és bambul előre. A látvány elszomorított egy pillanatra, de Jason meghúzgálta a pulcsim ujját, ezzel visszarántott a valóságba, emlékeztetett, hogy miért vagyunk itt: fel kell vidítanunk anyát.

– Mehetünk? – türelmetlenkedett Jason. Felegyenesedtem, és bólintottam.

– Jövünk, anyaaaa! – ordítottuk, s kivágtuk az ajtót. Anya döbbenten fordult felénk, de mi már ráugrottunk az ágyra, táncoltunk és énekeltünk. Anya szóhoz sem jutott. Ezt most csináltuk először.

– Fel akartunk vidítani – ültem le mellé, mikor kifáradtam. – Ugye, Jason?

– Igeen! – Jason is lehuppant anya másik oldalára.

– Hát, az sikerült – vallotta be anya. Ahogy beszélt, zavartan mosolygott. Szinte ragyogott az arca ahhoz képest, ahogy reggel kinézett.

– Ne legyél szomorú! – kérlelte Jason.

– Nem leszek – nevetett anya.

– Ígéred?

– Ígérem.

– Jóóó! – ordított Jason boldogan. Ott ültünk mellette, mégis ordított.

– Nézünk filmet? – vetettem fel. – A Híradó csak elszomorítja az embert – intettem a tévé felé.

– Igazad van – helyeselt anya. – Mit szeretnétek nézni? – Jasonnal összenéztünk. Mindketten tudtuk a választ:

– A Karib-tenger kalózait!

De anya eddig még nem tartotta be az ígéretét. Két napja ilyen... Más. Nem kelt fel, nem lett vidám. Nekem kellett gondoskodnom Jasonról meg róla is. Most pedig csak bámulok ki az ablakon, a bejövő hidegtől lassan átfagyok, és arra gondolok, hogy ha nem szöktünk volna meg, otthon ez idő tájt már állna a bál. Anya és apa ordibálnának egymásra, Jason úgy tenne, mintha észre sem venné őket, csak játszana a plüssállataival, erőltetné a játékot, én meg összehúznám magam, felhangosítanám a zenét. De nincs az a hangerő, ami megakadályozza, hogy halljam anya sikolyát, mikor apa nekicsapja a falnak.

Vidám dolgok ezek.

Apáról senki sem gondolná, hogy otthon ilyen. Mert a külvilág felé mindig a kedves arcát mutatja. Ha a szomszédoknak kell segítség a háznál, ha csak lelki támaszra vágynak, mindig apához jönnek. Ezek az emberek meg vannak győződve arról, hogy az apám egy szent. Ennek az ellenkezőjét bebizonyítani pedig hiába is próbálnám, mert csak én lennék a hálátlan.

Tudom, hogy nemcsak nálunk megy ez így, nemcsak nekem van ilyen kétszínű apukám, de elfog az undor már akkor is, ha ránézek. Miatta. Miatta nem járok templomba sem. Mert nem Isten tanításai szerint élek. Apa sem, mégis minden vasárnap ott van. Mindig tudja, hogy a példabeszédeken keresztül Jézus milyen fontos dologra akart minket megtanítani. A templomba járó öreg nénik pedig ámulva hallgatják ragyogó szónoklatát a felebaráti szeretetről és a megbocsájtásról, de azon nem gondolkodnak el, hogy az ő szentjük eszerint él-e.

Szép szavak. Szép gondolatok. De csak szavak és gondolatok.

Ám ahogy belép az ajtón, megváltozik. Mintha két személyisége lenne, és a rosszat csak nekünk tartogatná. Arrogáns lesz, lényegében a hisztis picsa férfi megfelelője, aki duzzog, ha nem az történik, amit ő akar, és mindent megtesz, hogy elhitesse a családjával: csak az ő szava a fontos, csak az ő véleménye számít.

Évek óta megy ez így. Emlékszem, kiskoromban, ha beszélgettem vele, a vége mindig az lett, hogy hallgattam őt, ahogy osztja az észt a My Little Ponyról vagy a Barbie-ról. Néha megpróbáltam közbevágni, hogy elmondjam az én véleményemet, aztán egy idő után hagytam. Nem fog meghallgatni. Nem érdekli a véleményem.

De engem sosem ütött meg.

A pofonokat anyának tartogatta.

– Allyson – hallottam meg hirtelen Jasont, és hátranéztem. Újra a jelenben voltam.

– Tessék? – kérdeztem.

– Éhes vagyok – mászott ki a takarók alól. – Kaphatok enni? – mutatott a konyha felé.

– Persze – mosolyogtam, és kisétáltunk a konyhába.

Anya a konyhaasztalnál ült, a kávéját kevergette. Ki tudja, ez már hányadik kávéja a mai nap… nem figyelt ránk, a körülötte történő eseményekre, a távolba révedt. Bőre szürke volt, erei pedig feketék. Mint a gyökerek a föld alatt, úgy futották be bőrét. Szeme sötét, alatta karikák. Két fekete folt a világosszürke, fénytelen arcon. Haja elvesztette ragyogását, zsírosan lógott vállára.

Anya. Anyu.

Jason és én gabonapelyhet ettünk. Jason mindenáron meg szerette volna etetni plüsskutyáját, ami a sikertelen kísérlet következtében tiszta tej lett. Miután megmostam a plüsst, Jason áttipegett a gyerekszobába, én pedig kettesben maradtam anyával.

Feszengtem. Kérdezzem vagy ne? Még sosem kérdeztem.

– Anya – kezdtem halkan, bizonytalanul. Rám emelte pillantását, belenéztem a két fekete lyukba.

– Mi az, Allyson? – az ő hangja is halk volt. Erőtlen. Élettelen. Így beszélne egy halott, ha tudna.

– Hát... – lesütöttem a szemem. Nem tudtam tovább nézni a fekete lyukakat. A nadrágomon levő szakadásokat figyeltem. Egy. Kettő. Három. Átlátszik narancssárga-lila csíkos harisnyám.

– Miért vagy ilyen más? – emeltem fel újra a fejem. A fekete lyukak. Hova tűntek anya szemei? Hol van a ragyogás? Él ő még egyáltalán?

– Ez csak átmeneti állapot – suttogta anya. – Minden jó lesz, hidd el, csak össze kell kicsit szednem magam.

– Akkor nem leszel mindig ilyen? – örültem meg. Anya csak pislogott rám. Arckifejezése mintha azt mondta volna, hogy még fiatal vagyok, ezért nem tudhatom, mi a szavai közt a titok.

Hogy mi az igazság.

Otthagytam anyát a konyhában, kiléptem a verandára. Csípős, téli hideg, átfúj a szél a pulcsimon és a farmeromon, kifújja az arcomból rózsaszín hajamat.

Hideg. Rideg. Nyirkos. Szürke. Reménytelen. Hideg és szürke és reménytelen.

Akárcsak az anyukám.