:

Szavakkal bántani

:

Az emberek időnként bántják egymást, még akkor is, ha nem akarják. Mindenkivel előfordul, hogy egy nehéz nap után vagy egy stresszes időszakban könnyen kifakad, nekiesik a másiknak, és nem válogatja meg sem a szavait, sem a hangnemét. A kiborulás után pedig megnyugszik, bocsánatot kér, és minden megy tovább a maga útján.

Érdekes kérdés, hogy a szóbeli bántásból mikor lesz szóbeli bántalmazás. Szerintem akkor, ha rendszeresen és gyakran megismétlődik, és ha a bántó fél „fölülről” beszél az áldozatához. Az, hogy egy viselkedés nem elfogadható, még nem jelenti mindjárt azt is, hogy bántalmazásról van szó. Kiabálni, a másik fejéhez vágni ezer éve történt dolgokat, lehülyézni a másikat nyilván nem egy jól működő kapcsolat jele. De ha egyszer-egyszer előfordul ez a viselkedés, és hol az egyik, hol a másik fél fakad ki, az csak annyit jelent, hogy a résztvevők egyszerűen nincsenek magas fokán a konfliktuskezelésnek. Lehet szó szülő–gyerek, tanár–diák, baráti vagy szerelmi kapcsolatról, a lényeg az, hogy egymás bántása a legtöbb esetben néha elő szokott fordulni. A konfliktusok kezelését, az erőszakmentes kommunikációt és az együttműködést meg lehet és meg is kell tanulni, de nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki mindig, minden körülmények között megőrzi a hidegvérét, és méltóságteljesen reagál az eseményekre. Hibázni mindenkinek szabad.

bántás

A probléma ott kezdődik, amikor még a törekvés sincs meg az erőszakmentes kommunikációra. Ha az apró-cseprő bántások mindennapossá válnak, és a konfliktusok nagyobb részt elfoglalnak a kapcsolatból, mint a hatékony kommunikáció, akkor már nem biztos, hogy a kapcsolat jó irányba halad. Ezt általában érezni szoktuk, és egy informális kapcsolatot ilyenkor többnyire meg is szüntetünk: a barátság elhal, a szerelem véget ér. Egy szülő–gyerek vagy tanár–diák kapcsolatot azonban nem tudunk csak úgy fölrúgni: az anyánk akkor is az anyánk marad, ha mindennap kiabál velünk, és a tanárunktól, aki rendszeresen rajtunk gúnyolódik, sem olyan egyszerű megszabadulni.

Ezeknek a kapcsolatoknak az a közös jellemzőjük, hogy az egyik fél alárendelt a másiknak: a gyerek a szülő házában él és a szülő kenyerét eszi, a diáknak pedig hagyományosan az a feladata, hogy azt csinálja, amit a tanár elvár. A szülő és a tanár fölérendelt szerepével nem mindenki tud jól élni. A hatalom felelősséggel jár, ezért a szülő felelős a gyerekéért, és a tanár is a diákjáért. A felnőttnek nagyobb az élettapasztalata, és feltételezhető, hogy többet tud az interperszonális kapcsolatokról, mint a gyerek, ezért tőle kell elvárni, hogy jól kezelje a konfliktusokat.

bántás

Nem mindegy például, hogy hogyan reagál arra a tanár, ha a diák hibázik. Például nem ért egyet a tanár szavával, ezért nemes egyszerűséggel lehülyézi őt. Nyilván mindenkinek rosszul esik, ha hülyének tartják, de ha a tanár ilyenkor gúnnyal, kiabálással vagy sértegetéssel (tehát bántással) reagál, akkor azzal egyrészt nem bizonyítja, hogy érti a dolgát, másrészt nem mutat példát a diáknak arra, hogy hogyan lehet kezelni a konfliktusokat.

Szülő–gyerek viszonylatban hasonló a helyzet, amikor egy veszekedés alkalmával a gyerek az apja vagy az anyja szemébe mondja, hogy „utállak”. Erre nem lehet dühből reagálni, és azt mondani a gyereknek, hogy „én is utállak téged”, mert abból semmi jó nem származhat. A gyerek az gyerek; el fogja hinni, hogy a szülei nem szeretik, vagy csak akkor szeretik, ha jól viselkedik. És nem fogja megtanulni sem az érzelmeinek a kordában tartását, sem az építő jellegű vitatkozást.

bántás

Manapság szerencsére egyre inkább terjednek a régi hagyományokkal szembemenő, alternatív gyereknevelési és pedagógiai elvek. Már nem megszokott a gyerekbántalmazás, és egyre több tanfolyam közül választhat az, aki szeretne jobb konfliktuskezelővé válni. A tanár felé már sokszor az az elvárás, hogy partnerként tekintsen a diákjára, a szülő felé pedig az, hogy érzelmileg támogassa a gyerekét.

Az alá-fölérendeltség nemcsak mint állandó jellegzetesség jelenhet meg egy kapcsolatban. Bizonyos helyzetekben az egyik fél szituatív fölényben van a másikkal szemben. Ennek tipikus példája az orvos és a páciens esete. Ha elmegyünk az orvoshoz, akkor ott, bizony, ő az atyaúristen. Nem szólít a nevünkön, ránk sem néz, bunkó módon beszél, esetleg kiabál is, ha pedig meg merünk említeni egy gyógymódot, amiről az interneten olvastunk, még le is idiótáz minket. Ez nemcsak az orvosokra igaz, sok, magas presztízzsel bíró foglalkozást űző emberrel találkozva tapasztalhatjuk, hogy mások fölött állónak tekinti magát. Popper Péter pszichológus és pszichoterapeuta szerint ez azért van így, mert a munkája során folyamatosan kiszolgáltatott emberekkel kerül kapcsolatba, és előbb-utóbb elhiszi, hogy ez a kiszolgáltatottság nem a helyzetnek, hanem neki magának, az ő kivételes nagyszerűségének szól. Meg kell említeni, hogy természetesen vannak kedves, érdeklődő orvosok, akik meghallgatják az ember panaszát, és nemcsak betegként, hanem emberként is tekintenek a pácienseikre. Őket nem vakította el a szituatív fölény.

bántás

 

Mit tegyünk, ha mégis egy fölényeskedő, lekezelő orvossal van dolgunk? Hagyjuk rá, és viseljük el a tűrhetetlen hangnemet, hiszen úgyis nemsokára meggyógyulunk, és utána már nem kell vele találkoznunk? Azt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy neki mi fér bele, hiszen nem vagyunk egyformák. Néhányunkról leperegnek a bántó megjegyzések, mások még napok múltán is rosszul érzik magukat miattuk. Aki az utóbbi csoportba tartozik, az biztosan jobban érzi majd magát, ha megpróbál tenni valamit a nem megfelelő bánásmód ellen.

Miután fölismertük, hogy ezek a bántások nem nekünk szólnak, hanem az orvosban (rendőrben, határőrben stb.) élő fölérendelt lény mondja őket a bennünk lévő alárendelt teremtménynek, már sokkal könnyebb a dolgunk. Egyszerűen ne az alárendelt helyzetből reagáljunk. Ne kezdjünk magyarázkodni, ne bizonytalankodjunk, és ne hagyjuk szó nélkül a gúnyos megjegyzéseket. Ha a rendőr a szemét forgatva jelzi az irántunk való ellenszenvét, azzal a fölérendelt szerepéből szól a mi alárendelt szerepünkhöz. Ha mi erre megkérdezzük, hogy van-e valami probléma, azzal egyenrangú partnerként szólunk hozzá, és máris arra késztetjük, hogy kilépjen a szituatív fölény nyújtotta, kényelmes kis kuckójából.

bántás

A lényeg tehát, hogy szólni kell: ne szólítson kislánynak, ne oktasson ki lekezelő hangnemben, ne fenyegessen azzal, hogy majd jól megjárom, ha nem vagyok engedékeny és együttműködő. Persze az ember néhányszor megüti majd a bokáját, ha szót emel, de az senki iránt nem lehet elvárás, hogy ne jelezze, ha nem tetszik neki valami. És aki szól, az meglepődve tapasztalhatja, hogy az orvosok és a rendőrök többségének nem is volt szándéka megalázni őt.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: A Vasember-ház egy régi képeslapon
Ha a falak beszélni tudnának 6. Újvidék épületeinek története Donka Stančić könyve alapján

0 Hozzászólás | Bővebben +
Picasa:
Szebbé tenni a nagy napot Januskó Csanád a topolyai Dositej Obradović Gimnázium végzős diákja.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A kép forrása: www.ebseg.com
Jogi Kar, te drága! DAY 123: A BEIRATKOZÁS VALÓDI KIHÍVÁS

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Szavakkal bántani Az emberek időnként bántják egymást, még akkor is, ha nem akarják.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Hangom hiánya hallatsszon messzire Richard Linklater: Az élet nyomában (Waking Life) – 2001

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Szenti Lilla alkotása
Ne szerelemben égni! Nem akarok ilyet, nem akarok még, ni,

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Sporhetsztori 66. 66. rész – Új év – új kezdet?

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A személyiségzavarok 1. „Maguk is szenvednek, és a társadalom is szenved tőlük.”

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Szeresd, amit csinálsz, szenvedélyesen szeresd! A VIFÓ Ifjúsági Konferencia szervezőinek évnyitó gondolatai

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Kincses Endre, Móricz Ildikó és Nagy Kornélia
A cirkusz plakáton Három fiatal vajdasági tervezőgrafikus egy franciaországi nemzetközi kiállításon

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Aki választ: Szenti Lilla Április végén, 1992-ben születtem Topolyán.

0 Hozzászólás | Bővebben +