75. rész – Nyári mese a kokettáló fosókáról

Kisiskolás koromban minden nyári szünetet követően fogalmazást kellett írnunk arról, mi történt velünk a nyáron. Nem túl fantáziadús témaválasztás, de ha azt nézzük, hogy mindenki másként töltötte a napjait, igencsak változatos lehet. Gondolom, a tanárok nemcsak helyesírási hibákat, kompozíciós készséget figyeltek, hanem pszichológiai változások után is kutattak. Vajon történt-e valami egetrengető, ami (így vagy úgy) megrázta a gyereket. De ez csak egy feltételezés.

Szóval... mi is történt a nyáron? Mi az, ami remélhetőleg megmarad az idei év forró hónapjaiból a gyerekek megállás nélküli növekedése, kacaja, káosz robbantása és felülmúlhatatlan boldogságcsiholása mellett? Az úszóiskola, az ingázás, a befőzés örömei, a sárga ringló szilvából transzmutálódó ragacsos szörp illata… ez a mennyei, enyhén savanykás, leírhatatlan erővel csalogató nedű, amely olyan, mint a mindent felbolygató, törvénytelen szerelem üde zamata.

Azelőtt sosem főztem ringlóból semmit. De mindig izgatott a lehetőség, csábított a gyümölcs. Frissen szeretem, de nem vagyok rajongó. Inkább csodálni és szedni imádom az isteni teremtést. Emlékeimben a kevi fák gyümölcstől roskadozó ágai himbálóznak nehézkesen a nyári szellőben, és várják, hogy lerohadjon róluk a gyümölcs, a madarak martaléka legyen, vagy jobb esetben valaki megszabadítsa őket mázsás terhüktől. Próbáltam könnyíteni rajtuk, megállás nélkül szedtem és csak szedtem az aprócska gyümölcsöt. Sárgát, lilát egyaránt. Nem rémlik, mit készített belőle a nagymamám. De arra emlékszem, hogy jó pár évvel később a háza előtt nyújtózkodó szilvafa terméséből szörpöt és lekvárt is kotyvasztott. Valamiért akkoriban nem estem szerelembe. Az illata viszont belopta magát az orromba, mélyen beásva magát tudatomba, csendben várva, míg újra előbújik az emlék.

Bármerre járok, rengeteg szilvafát látok. Általában szabadon virulnak valahol, terv nélkül születve, egymást körbefogva, apró kolóniát alkotva. Kevesen becsülik őket, hívogató gyümölcsük apránként lesorvad róluk. Az emberek nem veszik a fáradságot, hogy eme apró csodákból varázsoljanak maguknak valamit a hidegebb napokra. Árván, kérdő tekintettel figyelik az arra járókat, hangtalanul kiabálják: „Hééé, szabadíts meg a terhemtől, jóságodért bőségesen megjutalmazlak!” Hangtalan visításuk legtöbbször elveszik a levegőben.

Az óvoda felé vezető úton, a lépcsők melletti lejtőn évek óta kérlelt engem ez a sárga ringlót szülő fa. Idén különösen. Ennyire gazdag termést talán még sohasem láttam rajta. Amennyire tőlem tellett, megszedtem zsákomat a roskadozó ágairól rám nevető gyümölcsökkel. Kábé tíz kilónyi aranyat kaptam. A többit, legalább negyven kilónyit, sajnálattal ott kellett hagynom, létra és hozzáférhetőség híján.

Alapos mosást követően felraktam főni (víz nélkül), majd kábé 1-2 órás bugyborékolás után passzírozni kezdtem, aztán egyenként kiszedegettem a magokat és teljesen átpasszíroztam a megmaradt gyümölcshúst (kicsit pepecs munka, de megéri). Visszatéve a tűzre, kábé két kiló hámozott őszibarackot és fél kilónyi répát tettem hozzá (a barackot csak negyedeltem, a répát viszont aprítógépben ledaráltam előtte). Emlékeim szerint cukorból két kilót tehettem bele összesen, de ez, ugye, ízlésfüggő, variálható. Amikor a cukor elolvadt és a barack kezdett szétesni, botmixerrel pépesítettem, és azonnal töltöttem az előzőleg alaposan kimosott, sütőben fertőtlenített üvegekbe. Paplanba bugyolálva hagytam lassan kihűlni. Szuper házi szörpi, még a lányom is szereti, és az bizony nagy szó!

Jövő nyáron figyeljétek a környező fákat, ne hagyjátok veszni azt, amit a természet kínál. Szabadítsátok meg őket terhüktől, hadd lélegezzenek fel, amikor lekerül róluk a súly. Könyörögnek. Nem hallod? Nemcsak a madarakat és a rovarokat szeretnék etetni, hanem téged is!