: A The Cure most is több mint két órát zenélt (www.flickr.com)
A The Cure most is több mint két órát zenélt (www.flickr.com)

Akiket látni kellett

: A The Cure most is több mint két órát zenélt (www.flickr.com)
A The Cure most is több mint két órát zenélt (www.flickr.com)

EXIT Fesztivál 2019

ELSŐ NAP – TELEBŐGNI A KOLLÉGANŐM TOPJÁT

Vegyes érzelmekkel indultam neki az idei EXIT Fesztiválnak, ami azért nem rossz, mert legalább nekiindultam, ellentétben az előző évvel. Az EXIT életérzés, és alapvetően a minden fesztivál promó maszlagában szerepelő misztikus fesztivál-életérzés engem évek óta elkerül. Kizárólag azért járok oda, hogy zenét hallgassak és ismerősökkel találkozzak. A kereskedelmi fesztiválokkal tavaly telt meg a bakancsom, azóta sem tudom kiszedni. A Péterváradi erődben viszont az idén olyan fellépőket hoztak össze, akiket látnom kellett.

A bejutáshoz szükséges idő egy üveg bornyi volt. A flaska vége felé már hallottuk, amint az angliai The Cure zenél, akiknek az első nap telt házát is köszönhetjük, ami állítólag 56.000 fő. Bentebb az első kellemetlen meglepetésünk az áthatolhatatlan embertömeg volt, majd a második a kerítésnek ütközés a nagyszínpadnál. Mivel egy giga zenekarról van szó, akik komoly rajongótáborral és múlttal rendelkeznek, magától értetődőnek tűnhetett a szervezők részéről, hogy lehúzzák az igazi fanokat a minőségibb szórakozás címén az Extra Golden VIP belépőkkel. Mivel találékony fesztiválozók és igazán pofátlan újságírók vagyunk, egy kis csalással a harmadik dalt már mi is a VIP részlegből nézhettük. Itt már élvezhető volt az esemény. A hangzás, a megszólalás, a zenészek kvalitása, a látványvilág tökéletes volt. Vizuális szempontból a zenekar lassan önmaga paródiájává válik, de nem ez számít. Tapintható volt, ahogyan meghatódtak a saját rajongóiktól, és most is profin, jókedvből játszották az igazi bánathimnuszokat. Persze, ismét mögöttem állt két személy, akik végig értetlenkedtek, Mi ez a zene, ez nem az a bulis cucc? Az, hogy ők miért jöttek a VIP-be, csak sejteni tudom. Mindenstre a Friday I'm In Love-nál végre elővehették a telefonjukat...

A The Cure igazán kényelemesen mazsolázott minden lemezről. Persze, egy igazi rajongónak a két és fél órás koncert sem elég. Volt egy vadiúj szerzemény, meglepetésként eljátszották a Burnt, felcsendültek a dark himnuszok, mint például a Shake Dog Shake, az A Forest, a Disintegration, az alter rock, mint a Never Enough, a Just One Kiss, a 39, a post punk Primary, a Boys Don’t Cry, a post-goth Lullaby, a Fascination Street. Mivel fesztiválról van szó, a pop korszakkal zártak, és nem a punkkal – ez igazán kár. Viszont a nagyszínpad előtti teret mindenki mosolyogva hagyta el az olyan blokkot követően, amelyben a Caterpillar, a Close To Me, a Why Can’t I Bee You szerepelt. Számomra a fellépés csúcspontja a Push, majd az Edge of the Deep Green Sea volt. Alig álltam meg, hogy ne bőgjem teli az előttem bulizó kolléganőm topját.

A Peter and the Test Tube Babies egy jó zenekar, de én soha nem voltam oda a focidrukker sarki bótos sörös punkért. Fellépésük viszonylag hidegen hagyott, az újvidéki Liman banda viszont végigtombolta a koncertjüket. A német electro goth Das Ich már sokkal jobban érdekelt, de... nos... Első nekifutásra nem hittem a szememnek. A színpadon két bizarr kinézetű fickó, egyikük mint ex-hernyós/friss alkesz, a másik csak simán dagadt, játékszintikkel, béna frizurákkal, ide-oda dülöngélés. Tiszta cirkuszra hasonlított az egész. Hol itt a zene, hol itt a művészet? Elmentem sörért, majd immár ketten tértünk vissza. Így sokkal könnyebben barátkoztam meg a helyzettel, már nem tűnt annyira rossznak, hisz végül is, ez is csak egy irányzat, még ha tőlem idegen is. Sör mellett inkább szórakoztatóan groteszknek hatott, és táncikálható ritmusaikra kétszemélyes csapatunk már egész jól érezte magát. A elektro goth támadásnak (ami épp egy picivel jobb az eurodance borzadálynál) áramszünet vetett véget. Ekkor mi is kifordultunk, hogy megismerkedjünk a fesztivál többi részével.

Das Ich

A Das Ich zenéje serrel csúszott leginkább

A legjobb választásnak a Wenti Wadada Positive Reggae színpad ígérkezett. Egy igazán színvonaltalan fellépésre érkeztünk, ahol a zene kínosan giccses volt, erőltetett joú broder beszólásokkal, a táncosnők pedig úgy rázták a feneküket, mintha vérbeli büdös ribancok lennének. Itt simán végigbulizhattuk a Show Time fellépést, majd újabb zenei mélypontok után néztünk. Így akadtunk a civil szektor közelében lévő (talán) Chipsy Disco Zone színpadhoz, ahol B kategóriás elektro szólt. A party hangulatot főleg ketten csináltuk, de csakhamar csatlakozott hozzánk több bulizni vágyó fiatal is. Nehéz volt otthagyni ezt a helyszínt, de tovább kellett mennünk, mert a kitikkadás kerülgetett bennünket. Ekkorra már beugrott, hogy a vár kocsmáiban pénzért is lehet kapni piát. Több se kellet, 300 dinárért már nyakaltuk is a langyos Budweisert egy igazi csevapos/esztrád/balkán hangulatú társaság mellett. A Karaoke színpadnál hálát adtunk az égnek, hogy nem sikerült lealjasodnunk egy duett előadásához. Kifelé még benyomtunk egy 150 dináros főtt kukoricát, megcsodáltunk két papírzsepit árusító fickót (mint kiderült, mindent el lehet adni, csak elég aranyosnak kell lenni), és ezek után már csak a megfelelő mennyiségű folyadék bevitelére figyeltünk.

 

MÁSODIK NAP – SÍRGYALÁZÁS VAGY HIÁNYPÓTLÁS?

A péntek a fémzenéről szólt. A Phil Anselmo and the Illegals fellépése minden, a 90-es években edződött metalistát becsábított. Sokak számára ez magában foglalta a Phil Anselmóval való közös fényképezkedést is, az Eplosive Stage által szervezett Meet and Greetnek köszönhetően.

Phil Anselmo

Phil Anselmo többek között a Downstroy énekesével is összefutott Újvidéken

Mi a Ritam Nereda fellépésére értünk színpad elé – sörrel a kézben, kártyával a zsebben. A zenekarnak sosem voltam nagy híve. Ez főleg a 90-es éveknek köszönhető, amikor mágnesként vonzották magukhoz a szélsőségeseket, viszont azóta a banda is közelebb áll a metál/hardcore zenéhez. Profin játszottak, és iszonyú hangzással dörrent meg a nagyszínpad a Hiljada, a Put bez nada és még jó néhány dal közben, amit én nem ismerek.

A Phil Anselmo and the Illegals egyesek szerint sírgyalázás, mások szerint egy üdvözlet a rockbiznisznek, míg megint mások szerint szükséges hiánypótlás. Ami biztos, Phil Anselmo bérzenészekkel adott elő x mennyiségű Pantera-dalt. Pantera… A zenekar, amely negyed százada újrafogalmazta a heavy metált úgy kiállásában, mint mondanivalóban, hangzásban és technikailag egyaránt, és amely zenekar a magáénak tudhatta a legszomorúbb karriert a rock történetében. Tehát, amikor berobbant a Mouth for War, azt hittem, rosszul hallok, pillanatnyi hangzáshiba, de nem. A hangzás a Fucking Hostile, a Walk, a Becoming, a Domination alatt sem javult. Phil Anslemo hangja hol megjött, hol elment. A pasi továbbra is jól lehasznált állapotban van, de lehet, hogy csak a múlt hagyott rajta maradandó nyomokat. A két gitáros úgy-ahogy hozta azt, amit régen Dimebag Darrell egymaga, és ez sajnos a dobról is elmondható, ami mindemellett erőtlenül pufogva szólt. Ami megállta a helyét, azok maguk a dalok, valamint Anselmo mint frontember, aki az erő és a dominancia képviselője. Ebből a szempontból nem lehetett panasz, mert Phil bácsi vitte a bulit ezerrel, kiállt, odamondta, és mutatta. Jól elszórakoztunk és jól éreztük magunkat, nem is vártunk többet – talán csak titokban reménykedtünk. A közönség háromnegyede extázisban volt, gondolom, mindenki végigélte a gyerekkorát, de ha egy laikus arra tévedt, bizonyára azt kérdezte magától, mire ez a nagy felhajtás. A Pantera nagysága nem jött át, de jó hakni buli volt.

A Partibrejkers hazánk egyik leginkább unalomig játszott zenekara. Annyira voltam rájuk kíváncsi, mint Szerbia vezető politikusaira. De addig-addig, hogy végül azon kaptuk magunkat, hogy a Partibrejkeresre bulizunk. Az ezerszer hallott dalok bombaként szóltak. Lazán leseperték az előbandát, ráadásul tiszta szívből/halálpontos rutinból. A Zemljotres, a Hiljadu godina, a Kreni, a Hoću da znam továbbra is mindenkihez szól, a gáz viszont az, hogy senki sem tudja átvenni ezen zenekarok helyét. Gáz, hogy jobbak voltak, mint Philék.

Nagy elvárásokkal tértünk haza az Explosive Stage-hez. Továbbra is állítom, hogy az EXIT legszínvonalasabb színpadjai között van. Aki otthon van ebben a kultúrában, mindent megtalálhat itt, olyan, mint egy kis sziget egy nagy őrületben. A svéd October Tide az egyik legjobb doom metál banda, akik ismét aktivizálták magukat – nagy öröm volt őket látni, mi mégis gyorsan továbbléptünk az Addiko Fusion Stage-hez az Atheist Rap harmincéves jubileumi bulijára, ahol tizenjópár év után a másik énekes Pećinko (aki a végrehajtó tanácsban betöltött szerepét nem tudta összeegyeztetni punk frontemberi tevékenységével) is ismét színpadra állt.

Ahogyan arra számítani is lehetett, Újvidék legjópofább punkjainak rajongói teljesen beterítették a környéket. Nehéz leírni azt a pozitív energiát, ami ott uralkodott. A közönség egyként üvöltötte a szövegeket, a pogó is ment rendesen, és a közönség egésze dülöngélős-dalolgatós hangulatban volt. Ami nekem nem tetszett, hogy Pećinko végig le-fel mászkált a színpadról. Szerintem értelmesebb lett volna egy blokkot lenyomni vele, és annyi. A dalok felölelték a zenekar egész karrierjét, de természetesen az első két lemez dalai váltották ki a legnagyobb őrületet.

Az Arcturushoz volt már szerencsénk, de nem hagyott mély nyomot bennünk. A mostani fellépésük még kevésbé. Azt tudni lehetett, hogy a banda igen viszontagságos körülmények után állt színpadra. A személyes cuccaik és a zenekari felszerelésük valami hiba folytán más országban szálltak le, így aztán a pénteket kölcsön gitárok és gatyák beszerzésével töltötték. Aztán mire eljött a koncert időpontja, elegük is lett a napból. A fellépés is ilyen volt, megviselt, zaklatott, és ezt próbálták jópofán előadni. Nem volt rossz, de nem dobtam hátast tőlük, a gyenge hangzás és a sok zenei csúszka pedig csak megnehezítette az amúgy is bizarr és komplex dalok befogadását.

The Cure fotó: www.flickr.com

(Folytatjuk)

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Fotó: Kiss Árpád
Tanulás és szórakozás a tanyán Vajdasági Szabadegyetem 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Virág Alexandar
Mi a legnehezebb egy elsőévesnek? Virág Alexandar vagyok. Megértő. Alázatos. Tudásra szomjas (a pszichológia, a művészet és a gazda...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Jogi Kar, te drága! DAY 158: APRÓ ÖRÖMÖK

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Terror és biztonság Hetedikes voltam, amikor a New York-i World Trade Center ikertornyaiba becsapódott egy-egy eltérí...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Lábas Viki mezítlábasan is levette a lábáról a közönséget
Fenséges koncertek a koronázóvárosban FEZEN 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Fotók: Szőcs Attila
Kemény fémzene az acél városában Rockmaraton 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A The Cure most is több mint két órát zenélt (www.flickr.com)
Akiket látni kellett EXIT Fesztivál 2019

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Lángosképű állat (furcsa ez a jazz) In memoriam ős-Bikini: Hova lett... / XX. századi híradó – 1982–1985

0 Hozzászólás | Bővebben +
Picasa:
Sporhetsztori 75. 75. rész – Nyári mese a kokettáló fosókáról

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Napi egy alma az orvost távol tartja? A betegségek megelőzéséről röviden

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Maletaški Krisztina (fotó: Szerda Zsófi)
Aki választ: Maletaški Krisztina Maletaški Kiki újságíró(?), riporter(?). A Vajdasági RTV magyar szerkesztőségének lelkes tagja.

0 Hozzászólás | Bővebben +