Szinte alig akad olyan sport, melyet a sérülés teljes veszélye nélkül űzhetnénk, de a lehetséges sérülések jellege sportáganként változik. Egyes sportágakban a közvetlen testi sérülések vannak többségben, míg más sportágakban a használatos sporteszközök okozhatnak károsodást. Sajnos alig múlik el hét anélkül, hogy egy-egy sportfenomén sérülését vagy betegségét hírül ne vennénk. A mai sportorvoslás azonban szerencsére már a legextrémebb helyzetekben is viszonylag gyors megoldásokat és gyógymódokat kínál, így könnyítve meg a sportoló fájdalmait, lehetővé téve a minél gyorsabb visszatérést.
A statisztikákból kiderül, hogy melyek a legsérülékenyebb testrészek. Ezen felmérések szerint az orvossal kezeltetett sérülések közül a legtöbb a térdet érinti. Az összes sérülések 24%-át ez a testrészünk szenvedi el. Ezt követi a sarok (14%), a könyök (13%), a sípcsont (10%) és a váll (9%), az utolsó helyen pedig az ágyék áll kevesebb mint 1 százalékkal.
A szezon közepére általában mindenki topformába lendül, és az izmok is a megfelelő mennyiségű terhelést kapják, de a versenyidény elején és végén különösen gyakoriak a sérülések, ugyanis ilyenkor a fokozódó stressz miatt csökkenhet a sportolók összpontosítása, ami gyakran a megfelelő bemelegítés és edzés hiányában nyilvánul meg. A meccsek, versenyek előtt ajánlatos ezeket a bemelegítő gyakorlatokat elvégezni, hogy élénkítsük a szívverésünket, illetve a véráramlást. Mindezek mellett pedig mozgassuk meg jól a törzsünket, végtagjainkat pedig hajlítsuk be és nyújtsuk ki, hogy az izmokat és az ízületeket felkészítsük az előttük álló feladatra. A szellemi felkészülés és a koncentráció is ugyanolyan fontos lehet, maximális odafigyeléssel elkerülhetők az apróbb kellemetlenségek.
A megelőzés egy másik változata a megfelelő ruházat és felszerelés. Számos sportoló például azért sérül meg, mert nem az adott sportághoz megfelelően öltözködött, esetleg a kényelmetlen lábbeli miatt fölösleges nyomást és terhet rakott a térdre vagy a bokára. Mindegyik sportágnak megvannak a maga előírásai ezzel kapcsolatban. Az amatőr ökölvívásban fejvédőt viselnek, az amerikai futballban egészen komoly, kitömött mezt viselnek a durva összeütközések ellen, a lábat pedig sípcsontvédővel óvják. A kerékpározásban a sisak az előírt védőeszköz, míg egyes vízi sportágakban a mentőmellény viselete a kötelező.
Sajnos ezek az óvintézkedések sem nyújtanak teljes biztonságot. Ha viszont már megtörtént a baj, akkor nincs mit tenni, irány az orvos. Ilyenkor rendkívül fontos a gyors és pontos diagnózis felállítása, hogy a megfelelő ellátásban részesüljön a szenvedő fél. Ezért is nagyon fontos, hogy a klubok orvosai a modern felszereléseikkel akár már a helyszínen el tudják látni a sérültet, majd biztonságban el tudják szállítani további vizsgálatokra. A kezelési módok általában a sérült rész pihentetéséből, a gyógyulását elősegítő gyógyszerek alkalmazásából állnak. A gyúrók és a fizioterepeuták szintén kulcsszerepet töltenek be ezekben az esetekben. A fizioterapeuta ajánlhat masszázst, hőkezelést, és előre meg is írhatja a visszatéréshez szükséges edzésprogramot. A rehabilitációs központokban modern gépek segítik a felépülést, de a visszatérés még így is hónapokig elhúzódhat. Az elvesztett fizikai képesség helyreállítása során is jelen kell hogy legyen a szakorvos, aki a gyógyulás ütemét ellenőrzi.
A sportban azonban sajnos túl gyakran előfordul az is, hogy nem maga a betegség, hanem a beteg a hátráltató tényező. Míg egy amatőr sportoló esetében egy-egy komolyabb sérülés után csak óvatos és lassú az újbóli erőteljes edzés űzése, addig egy profi sportoló hetekig küszködik nyughatatlan természetével. Még egy amatőr, hobbisportoló esetében is előfordul, hogy nem tud nyugton maradni, ezért később nagyobb sérülés éri. Az ő esetében ez különösen nagyobb bajokat nem is eredményez (már persze a fájdalom mellett), de a profi sportolóknál más a helyzet. Egy állandóan mozgó, szenvedélyes és győztes típusú személynél elviselhetetlenné tud válni a helyzet kilátástalansága. Ha pedig egy kimagasló teljesítőképességű sportoló betegszik meg, akkor világraszóló dicsőség elvesztésének kockázata forog fenn, a rengeteg pénzről nem is beszélve. A beteg sportoló nem mindig tartja be az orvos által előírt gyógymódot, edzéstervet. Aki nem sportol, rendszerint belátja a helyzet súlyosságát, de a meccsre vagy versenyre készülő személy erős késztetést érez arra, hogy minél hamarabb visszatérjen a pályára. A sérülés fájdalmai ugyan ideiglenesen elmúlhatnak, de ez még korántsem jelenti a százszázalékos felgyógyulást, és ahelyett, hogy a sérülés meggyógyulna, súlyosbodik. Újra az orvosi rendelő a végállomás, ezúttal azonban már nagyobb a baj. Az ilyen esetek jó példával szolgálnak arra, hogy az élsportolóknál a sportorvoslás mellett a sportlélektannak is fontos, olykor döntő szerepe van.

Képgaléria: