Valamikor a kétezres évek elején felkérést kaptam az Újvidéki Színháztól, hogy nyissam meg a magyar kultúra napjának ünnepségét. Próbáltak/próbáltunk belevinni valami eredetiséget, hogy ne sablonokat kövessünk, frázisokat ismételgessünk, ami sajnálatos módon nagyon is jellemző az ilyen jellegű rendezvényekre. Magam természetesen az irodalomra fókuszáltam – ehhez értek ugyanis elsősorban –, nyitószövegemben igen sok minden szerepelt, a legkorábbi írásos emlékeinktől Kopeczky Asterix-fordításaiig. Aztán sorjáztak a versek, prózák, dalok, elsősorban újvidéki színészek, előadóművészek… de legjobban a zárószámra emlékszem most vissza: egy színész barátom zenekara tartott egy rövidebb koncertet. Ami esetünkben ezt érdekessé tette, hogy a színész/énekesen kívül a többi zenész szerb nemzetiségű volt, a szöveg pedig angol. (A zene maga funk-metal, nehéz volt ülve végighallgatni, mozogtak rendesen a széksorok, a közönség nagy része, hozzám hasonlóan, nyilván legszívesebben táncra perdült volna.) Valahogy úgy alakult, hogy az első sorokban főképp a szerbek foglaltak helyet, gondolom, leginkább az együttes rajongótábora. Szépen végigülték a teljes rendezvényt, lelkesen megtapsoltak engem is (és minden műsorszámot végig), pedig nem tudom, sokat értettek-e a szövegemből.

A Vajdaság a kultúrák olvasztótégelye, a „szerb Athénnek” is nevezett Neoplanta, azaz Újvidék (Novi Sad, Neusatz…) pedig fokozottan az. A kultúra pedig egyetemes – ezt soha ne feledjük! Ettől függetlenül – más szemszögből: éppen ezért – legyünk büszkék kulturális értékeinkre, ma ezt ünnepeljük, de – nyugodtan „ünnepeljük meg” naponta, legalább magunkban, mert ez a legfőbb értékünk. Mert ha megfeledkeznénk róla, és a többi nemzet is szerte e világon a magáéról, akkor az az „egyetemes” is eltűnne. A kultúra halálát jelentené, tehát a nemes értelemben vett Ember halálát is egyben.

Hogy a magyarok népe megmaradt itt Európa „szívében”, és nem tűnt el, mint pl. a hunoké, az már magában isteni csoda, tekintve, hogy mindig nehezen alkalmazkodott, és ha konfliktusok merültek fel más népekkel, leginkább a „kard ki, kard!” volt az első reakció. Hogy mégsem söpört el bennünket a történelem, az főképpen az első királyunkhoz hasonló, minden időkben jelen levő bölcs elméknek – s mint mondtam, Istennek – köszönhető. Mert együtt élni a többiekkel, ugyanakkor megőrizni saját – kulturális és egyéb – értékeinket, mindehhez bölcs vezetésre van szükség. Őrzöm a kultúrámat, a nyelvemet, egyúttal meg is osztom azt a másikkal, és ő is a sajátját velem. Erről írom egy versemben, hogy „hazám már-már nem is a nyelv, inkább a tiszta gondolat”. És így folytatom: „…mely úgy kap erőre bennem, hogy bűvös erőd fejtsd ki menten, szárnyalj szélnél sebesebben.” Ami már ősi magyar, táltosi formula. Egyszerre vagyok magyar, európai, és mindenekelőtt – ember. (Egyúttal a természet része is, növények és állatok ura és őrizője etc. etc.)

Ami most itt folyik, nem sok köze van a fentiekhez. Az Európai Unió gyönyörű gondolat, de hogy mi a gyakorlatban – modern kori gyarmatosítás –, arról értekeztem máshol, meg fogok is még, de a lényeg, hogy nem sok köze van a kultúrához, sokkal inkább a pénzhez, a kapzsisághoz, a legalacsonyabb rendű földi „hatalomhoz”.

Nem könnyű eligazodni… de bízzunk benne, hogy támadnak majd sorra bölcs és igaz vezetők is, akik ellensúlyozni tudják a kultúraromboló folyamatokat, közben pedig mi magunk abban az esetben nem tévedhetünk, ha sosem a politika irányából tekintünk a kultúrára, hanem inkább a bölcselet, a művészetek, az igaz hagyomány irányából. De így is résen kell lenni, hogy kiválogassuk a búzát az ocsú közül.

Vállald becsülettel magyarságodat, miközben testvérként tekintesz a szomszédodra is, becsüld meg az ő kulturális értékeit is – hiszen egy tőről fakadnak. Tedd ezt derűvel – a Himnuszunk sem volt ilyen búsan kesergő eredetileg –, és meglásd, az Isten is megáld. Jókedvvel is, bőséggel is. Ma is, és mindennap.