A srác, aki lazán kikosarazta az amerikai lányt

A srác, aki lazán kikosarazta az amerikai lányt

Gyilkossággal vádolták, de csak saját magával végzett: Malcolm McLaren keltetőjéből kelt ki Sid Vicious is, aki megkérdőjelezhetetlen ikonná nőtte ki magát

Egyelőre még nem túl nagy múltra visszatekintő sorozatunkban most egy John nevű srác lesz az első olyan sztár, akit nem a születésnapja alkalmából ültetünk fel a körhintánkra, hanem a halála évfordulóján emlékezünk rá. Vannak bizony a rock- és a punkzenének nagy-nagy veszteségei, mint ez az alig huszonkét évet megélt örök fiatalember is, aki a legenda szerint John Lydon, vagyis Johnny Rotten hörcsögéről kapta a művésznevét: a világ immár Sid Viciousként ismerhette meg. Most vasárnap, február 2-án volt harmincöt esztendeje, hogy 1979-ben túladagolta magát.

Londonban bóklászott valamikor a hetvenes évek közepe táján, talán 1974-ben az amerikai Chrissie Hynde, és mindenáron szeretett volna az Egyesült Királyságban maradni. Még csak a húszas éveinek az elején járt akkoriban, és akárkinek akármi legyen is a véleménye a későbbi The Pretenders együttes énekesnőjének hangjáról, tehetségéről és szépségéről, mindenképp el kell ismernünk, hogy látványos jelenség volt, s ennyit talán nem vitat el tőle senki – ma sem.

Bóklászás közben – és persze jobb dolga híján – Chrissie Hynde betért hát Malcolm McLaren (1946–2010) és Vivienne Westwood (ő manapság már Európa egyik legkeresettebb divattervezője…) ruhaboltjába. A SEX nevű kis shop azonban akkor még távolról sem volt olyan ismert, mint amilyen alig egy-két év múlt lett. Vállfák, ruhaakasztók és persze biztosítótűk között keresgélve a fiatal amerikai lány azon morfondírozott, hogyan maradhatna hosszabb ideig az Egyesült Királyságban, hogyan szerezhetne munkavállalási engedélyt. Ehhez persze a legrövidebb út a házasságon keresztül vezet, leszólított hát a boltban egy mellette nézelődő, a közelben hozzá hasonlóan bóklászó srácot, nem venné-e feleségül, már csak a hecc kedvéért is.

Nem tudhatjuk, mi lett volna kettejük frigyéből – s talán még zenei pályafutásuk is másképp alakulhatott volna, párban vagy párhuzamosan –, nyolc-tíz gyerek, örök hűség; nem tudhatjuk, meddig tartottak volna ki egymás mellett, jóban, rosszban, a konyhában és az ágyban egyaránt; nem tudhatjuk, ki viselte volna ebben a házasságban a nadrágot – az akkor tizenhét éves Sid Vicious ugyanis kapásból visszautasította az ismeretlen, vadidegen nő felajánlkozását. Olyan kosarat kapott hát ez a látványos amerikai jelenség, hogy azt öröm lehetett nézni, és talán Malcolm McLaren vagy Vivienne Westwood szemtanúja is lehetett a jelenetnek. Pedig bizony könnyen lehet, hogy ma már, ötvenhét esztendősen ő is a gyepet gondozgatná a brit vidék nyugalmában, békességben tengetné nyugdíjas napjait a birtokán, ahol lovakat tenyésztene, vagy éppenséggel fiatalka szolgálólányokat kergetne. Vagy igen, akár kiváló golfoktató is válhatott volna belőle…

Mégsem az lett!

 

Keltető

 

Chrissie Hynde és John Beverley – mert annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem is ez volt az igazi neve, tizenhét évesen még így ismerték a későbbi Sid Vicioust – (érdek)házasságából tehát nem lett semmi, a lány reményei is szertefoszlottak, röviddel később már Franciaországban kereste boldogulását, ahol megpróbált zenekart alapítani, majd 1975-ben visszatért az Amerikai Egyesült Államokba, Clevelandbe. De mivel a SEX később a punkzenészek valóságos kis keltetője lett, Chrissie Hynde – ismét Franciaország érintésével – hamarosan visszatért ide, és Malcolm McLaren talált neki helyet a korai brit punk egyik akkoriban ugyan nagy reményekkel induló, de utóbb mégis igencsak rövid életűnek bizonyult zenekarában, a Masters of the Backside-ban. A menedzser ekkor már bevallottan a The Ramones szellemiségét szerette volna meghonosítani Európában, illetve adoptáltatni az öreg kontinenssel, idomítva azt az itt eladható hangzásvilághoz. A Masters of the Backside azonban nem jutott el odáig, hogy felvételeket készítsen, vagy önálló fellépéseket tartson. Állítólag azért oszlottak fel, mert elegük lett abból, hogy Malcolm McLaren mindent az ellenőrzése és irányítása alatt akart tartani… Mily meglepő!

Sid Vicious azonban továbbra is a SEX rendszeres látogatója volt. Vivienne Westwood, aki 1971-ben hagyott fel a tanítással – korábban egy londoni művészeti iskola oktatója volt –, ekkoriban kísérletezett azokkal a stílusjegyekkel, amelyek később a punk legfontosabb meghatározó elemei lettek. Különösebb önmarcangolás és megerőltetés nélkül elképzelhetjük, milyen megbotránkoztatóak lehettek mindezek a hetvenes évek első felének puritán Angliájában: a ruhákhoz díszítésként, kiegészítőként gyakran alkalmazott biztosítótűket, borotvapengéket, bicikliláncot, de még vécélehúzókat is. Szinte természetes velejárója volt kollekcióinak a kutyanyakörv mint ékszer, valamint az eltúlzott, erős smink és az ugyanígy „felturbózott” frizura. Minden egy helyen: az ő tervei alapján készült saját ruhái, amelyeket a SEX-ben forgalmaztak, gyakorlatilag a polgárpukkasztás kisenciklopédiái, kézikönyvei voltak, hiszen a botránykeltés minden lehetséges elemét magukban hordozták. S nem is csak mellesleg kell itt megemlékeznünk arról is, hogy Vivienne Westwoodnak bizony szerzői jogokat kellene bejegyeztetnie az anarchia szimbólumaként használt A betűs jelre, ugyanis ezt is ő találta ki, és már a hetvenes évek első felében is előszeretettel díszítette ezzel a kollekcióit. Ha bent is volt azonban – ekkor már kétgyermekes anyaként – az elhíresült ruhaboltban Chrissie Hynde esetlen és suta fiúkérésének, vagyis házassági ajánlattételének pillanatában, joggal feltételezhetjük, hogy a két tulajdonos közül csak ő lehetett szemtanúja ennek a ma már történelmi, punktörténeti jelentőségű kikosarazásnak, Malcolm McLaren ugyanis később többször is arra panaszkodott: ha előbb figyel fel Sid Viciousra, belőle csinált volna frontembert a Sex Pistolsban.

 

Lemmy már akkor is tudta

 

De a Sex Pistols akkor már létezett. Győztes csapaton pedig ne változtass… Frontemberként, énekesként pedig John Lydon, vagyis Johnny Rotten vált az együttes meghatározó alakjává s mintegy jelképévé. A menedzser csak Glen Matlock 1977-es februári távozása után ismerte fel Sid Viciousben azt a hozzáállást, azt a magatartást, amit ő alapvetően a punkban elképzelt. Az énekesi poszt azonban továbbra is foglalt volt, ezért benyomta a srácot a megüresedett helyre basszusgitározni – annak ellenére is, hogy hangszeres tudása bizony hagyott maga után kívánnivalókat.

Mondjuk ki egyszerűen, no: nem tudott basszusgitározni.

Azt írják róla mindenfelé, hogy zenei tudása „egy elvárható minimális szintet sem ért el”. És igen, ő maga is tisztában volt ezzel: „Nem tudok basszusgitározni” – panaszolta egyszer Lemmy Kilmisternek. (No, szegény pára, hát ő sem talált magának jobb tanácsadót?! Hiszen ez pont olyan, mintha Frankenstein doktor randidroggal elkábított teremtményéhez mennék szerelmi-lelki tanácsadásra…) A Motörhead teljhatalmú ura, ez a tetőtől talpig százhetvennyolc centis acélkemény, huszonnégy karátos tömör/tömény rocklegenda pedig, aki ekkor már ismerte a Sex Pistols zenéjét, és hallotta élőben is játszani Sid Vicioust, a rá jellemző szűkszavúsággal csak annyit mondott: „Tudom.”

Beszélgetésük története évekig anekdotaként terjedt, akár az interneten is számtalan nyomát lehet találni, de a régi zenei szaklapokban is rendre belefut az ember, ezért egy újságíró kolléga végül már nem bírta tovább, és rákérdezett, megerősítést kért Lemmytől a bájcsevej hitelére. A Motörhead teljhatalmú ura pedig csak lakonikusan bólintott: „Igen, igaz. Akkor sem tudott basszusgitározni, amikor meghalt.”

Aki már hallott régi Sex Pistols-felvételeket, amelyeken Sid Vicious basszusgitározik, az tudhatja, hogy Lemmy Kilmisternek bizony nagyon igaza volt. De nem ez számít! Hiszen sem Sid Vicioust, sem a Sex Pistolst nem a kifinomult zenei képességei miatt szeretjük, hanem éppen azért a megmunkálatlan, képzetlen, kifinomulatlan, torz, vad és zord, kemény és brutális, mégis egészen mélyről, hihetetlenül mélyről feltörő életérzés miatt, amit közvetítettek. Amit artikuláltak. Amit sugároztak. És sugároznak még ma is a túlélők, ha alkalomadtán eljutunk egy-egy koncertjükre.

Így hát akárhogy legyen is, Lemmy Kilmister és Sid Vicious együtt lesznek még egyszer a Rock and Roll Hall of Fame-ben, vagyis a rockzene halhatatlanjai között, ahová – Johnny Rotten ellenkezése ellenére is – 2006-ban bizony a Sex Pistols teljes gárdáját, így Sid Vicioust is beiktatták. Méltó helyére!

 

Az ajándék

 

Történetünk itt vált szomorkás hangnembe. Ez a bizonyos John Simon Ritchie gyerek – mert Sid Vicious végső soron ezen a néven született – alapvetően kezelhetetlen ember volt. Nem véletlenül mesélték róla később azok, akik személyesen is ismerhették, hogy „a szíve mélyén félénk ember” volt – mint mondta ezt róla Dennis Morris fotós is –, hiszen általában a féktelen tombolással és vadsággal, a keménykedésükkel épp a félénkségüket igyekeznek leplezni, palástolni sokszor az emberek. Freud papa üdvözletével! Mondjuk, visszautalva Sid Vicious basszusgitárosi képességeire, némi zenei tehetséget akár örökölhetett is volna, hiszen édesapja, John Ritchie, aki a Buckhingham-palota biztonsági személyzetéhez tartozott, az egyik londoni dzsesszklub ismert harsonása volt. Fia azonban – mellesleg teljes joggal – cseppet sem kötődött hozzá: John még egészen pici gyermekecske volt, amikor őt és feleségét, Anne McDonaldot előreküldte Ibizára, mert úgy tervezték, hogy együtt költöznek oda. Csak néhány hónap, csak lerendezi „itthon” a dolgait, és jön ő is utánunk, addig pedig küldi a csekkeket, hogy legyen miből megélniük… Talán mondanunk is felesleges, egy csekk, egy apa sem érkezett, a családegyesítés elmaradt.

Miután belátta, hogy csúnyán átverték, Anne férjhez ment Christopher Beverleyhez, akivel már Ibizán ismerkedett meg, fia pedig igyekezett mielőbb felvenni mostohaapja vezetéknevét. Ezek után már semmi sem kötötte vér szerinti apjához. Így hát már John Beverleyként utasította vissza Chrissie Hynde házassági ajánlatát.

Sokkal véresebb volt azonban a kötelék, amelyik John Lydon hörcsögéhez kötötte: a kis rágcsáló, Sid ugyanis egyszer megharapta, és akkor hirtelen elkáromkodva magát, sok-sok csúnya jelzőt hordott össze a kis állatkára. No, soha jobb apropót egy művésznévhez… „Sid is really vicious!” – üvöltötte a srác, akit megkóstolt a hörcsög, és mindörökre rajta is ragadt a gúnynév: Sid Vicious.

Harminchat év távlatából vélhetően már soha nem tudhatjuk meg hitelt érdemlően, hogy mi történt Nancy Spungennel, tény azonban, hogy Sid Vicious holtan találta barátnőjét 1978. október 12-e reggelén. Előző este ugyanis nagy bulit csaptak hotelszobájukban, folyt az alkohol, és számlálhatatlan mennyiségben fogyott a drog. A lányt, aki a Sex Pistols feloszlása után a párja szólókarrierjét igyekezett menedzselni, valaki hasba szúrta, ott vérzett el a fürdőszobában. Tény, hogy a gyilkos fegyvert Sid Vicious vásárolta, azonban a kés és sok-sok készpénz reggelre eltűnt – ő pedig ott volt.

Természetesen Sid Vicioust gyanúsították meg a gyilkossággal, később azonban kezdett bebizonyosodni, hogy mindketten annyira „be voltak állva” a rengeteg drogtól, hogy a férfi nem is volt olyan állapotban, hogy leszúrhatta volna párját. Gyanúba keveredett egy drogdíler is, bizonyos Rockets Redglare (a sors furcsa fintora, hogy később humoristaként vált ismertté…), aki nagyjából mégis tisztázta magát, és igyekezett az egészet egy másik terjesztőre kenni. Közben azonban Sid Viciousnek volt egy öngyilkossági kísérlete is Nancy elvesztése miatt, majd verekedésbe keveredett, és rács mögé került, ötvenöt napot töltött el a hírhedt Rikers Island-i börtönben. Az ügyvédjének és persze Malcolm McLarennek végül 1979. február 1-jén sikerült őt kirángatni onnan óvadék ellenében. Bár ne sikerült volna…

A börtönben ugyanis elvonókúrán esett át, leszokott a kábítószerekről. Másnap este azonban egy kisebb társaság gyűlt össze Sid Vicious új barátnőjének, Michele Robinsonnak a lakásán, hogy megünnepeljék a szabadulását. Csakhogy Anne McDonald, a kedves anyuka ugyancsak függő volt, és ő volt az, aki a házigazda lány határozott kérése ellenére is heroint hozatott a buliba egy dílerrel. Sid Vicious még aznap este rosszul lett, a társaságban igyekeztek talpra állítani, rendbe szedni, kórházba akarták vinni, de ő ellenkezett, elutasította ezt, s amikor Michele-lel lefeküdtek aludni, még úgy nézett ki a dolog, hogy nincs nagy baj, minden rendben lesz. A lány azonban reggel holtan találta párját. Sid Vicious ugyanis valamikor éjszaka megébredt, megtalálta édesanyja „szeretetcsomagját”, amivel újra belőtte magát… És ez már végzetes adag volt…

Zenei tehetség ide vagy oda, Sid Vicious ma már a punk egyik megkérdőjelezhetetlen ikonja, s így, halála után harmincöt évvel sem mondhatunk mást, mint hogy: Nyugodjék békében!

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

Dayve Ward:
NINE INCH NAILS – HESITATION MARKS 2009 júliusában, a Syma csarnokban, a beharangozott Wave Goodbye búcsúturné budapesti állomásán ú...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Napalm Death, Hatebreed Dom Omladine, Belgrád, 2014. február 23.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Fülbarát disszonancia Megérett már az idő, hogy az új gunarasi faluház a tortacsatás szülinapok, üvegtörő szilveszterek...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Anne Beverley és Sid Vicious
A srác, aki lazán kikosarazta az amerikai lányt Gyilkossággal vádolták, de csak saját magával végzett: Malcolm McLaren keltetőjéből kelt ki Sid V...

0 Hozzászólás | Bővebben +
Szilágyi Nándor : A Szabadkai Filharmónia
Amikor a művészetek egymásba kAr(c)olnak kArc-koncert a Szabadkai Népszínházban

0 Hozzászólás | Bővebben +
: William S. Burroughs
DESTROY ALL RATIONAL THOUGHT 100 éve született William S. Burroughs

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vámos Éva: Carszkoje Szelo, II. Katalin palotája
From Petersbourg with Love 3. 3. rész – Kirándulás Szentpétervár elővárosaiba

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Vajdasági est feb5-11 Szemezgetés vajdasági programajánlókból

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Jasmina Jovančić Vidaković: Bamboo, Bubi and Me – fotó
Amikor Ég és Föld helyet cserélnek – Japán vs. Vajdaság Kiállítás nyílt a zentai Művelődési Ház kiállítótermében.

0 Hozzászólás | Bővebben +