:

Fülbarát disszonancia

:

Megérett már az idő, hogy az új gunarasi faluház a tortacsatás szülinapok, üvegtörő szilveszterek és borfoltos tivornyák után kulturáltabb ifjúsági programnak adjon helyet. Bár az említettek is emlékezetesek, Koncz Regina mégis inkább egy könnyed zenés estre invitálta a helyieket.

Itt most pont. Nem folytatjuk a kultúra és a falu viszonyáról való szócsépléssel. Pedig a kötelező – kötelezően unott – művházi előadások olyannyira terhelik a múltunkat, a falunapokon bohóckodó „sztárvendégek” pedig a jelenünket, hogy aligha tudjuk túlértékelni ezt az aranyos kis programot.

 

K. R.: – Örülök, hogy így látod! Az énektanárom, Gábor Zoltán már régebben is felvetette az ötletét, akkor még nem vettem komolyan, elintéztem egy hamiskás fejbólintással. Aztán egy hosszú, álmatlan téli éjjelen eszembe jutott. Na jó, természetesen nem ilyen regényszerűen történt, mindenesetre az alvás helyett inkább elkezdtem tervezgetni. Egy kis koncert itt Gunarason, ahol énekelhetek kedvemre. Tettek azonban nem következtek, hiszen a suliban végzős voltam, volt teendő bőven. Volt osztálytársam, Bálint Melitta szintén az utolsó évét taposta a Szabadkai Zeneiskolában, zongora szakon. Arra gondoltam, szervezzünk egy „korszakzáró” kis koncertet.

– Hasonló fellépések régen a kultúrházban voltak, azóta csak iskolai ünnepeken, esetleg a falunapon. Sajnos nem jellemző, hogy valaki önszorgalomból egy ilyen rendezvényt szervezzen. Ha jól tudom, nektek sem volt tapasztalatotok.

– Valóban, nem sokat tudtunk, hiszen előtte nem csináltam ilyesmit. A szüleim segítettek, és egy kacskaringós érdeklődés után kölcsönkaptuk a faluházat. Ezután összedugtuk a buksinkat. Megbeszéltük a teendőket, kottákat cseréltünk, gyakoroltunk. Az előadást egyórásra terveztük, percre pontosan kiszámoltuk az időt, a sorrendet is együtt állítottuk össze. Ehhez készítettünk egy programlapot, melyet Melitta szerkesztett. Rövid leírások is szerepeltek rajta, és pár mondatot szóltunk a zeneművekről, szerzőikről, keletkezésük körülményeiről. Tulajdonképpen apró érdekességek voltak, ezzel is érdekesebbé és érthetőbbé kívántuk tenni, amit előadunk. A program összeállításában azért sokkal gyakorlatiasabb okok is voltak. Egyes darabokat azért választottunk, mert kedvesek a számunka, némelyiket, mert könnyű. Természetesen a közönség szempontjait is figyelembe kellett venni. A hangversenyeknek van egy elfogadott forgatókönyvük, az a szokás, hogy a koncert előrehaladtával egyre nehezebb műveket adnak elő. Ezzel tudjuk a közönség hangulatát fokozni, elérni azt, hogy jobban be tudja fogadni a muzsikát. Természetesen mindezek mellett mi egy könnyed zenés estet terveztünk, élvezhető, dallamos művekkel, még egy nótát is előadtunk, ami szerintem ilyen előadásmódban sokkal komolyabb műfajjá válhat. Egy héttel a koncert előtt, nagy izgalmak közepette, a közösségi oldalon jeleztem az ismerőseimnek az eseményt. Plakátot is terveztem, párat kiraktunk a boltok kirakatába. Habár csak egyszerű fehér lapra került, mégis tetszett. Aztán eljött a nagy nap. Miután saját kezűleg berendeztük a termet, még volt egy próba is. Tanárom felajánlotta, hogy eljön előbb beénekeltetni, így is volt. Nagyon izgultam. Nem az énekek, inkább a zongora miatt, mellyel nem volt mindig kiegyensúlyozott a viszonyom. Nem segített az sem, hogy a kezdés előtt még alig voltak, amitől inkább apám volt megrémülve. Aztán meg egyre csak jöttek, el is kezdtük a pokoli melegben. Közben ablakot is nyitottunk, különben talán már nem élnénk. (Nevet)

– Habár az emberek többsége nem szeret szerepelni, mégis valami furcsa irigységgel kevert ámulattal tekint a színpadon fellépőkre: tudom ezt a magam példájából kiindulva persze. Ilyen vegyes érzésekkel telve nem csoda, ha sokan csodálják az előadóművészeket. De vajon ők mit éreznek a színpadon?

– Természetesen mindig van egy bizonyos lámpaláz, ha nem is látszik. Aki közönség elé áll, az többszörösen kiteszi magát a reakcióknak. Elismerést is kaphat, de ha hibázik, megsokszorozódik a szégyenérzet. A zenét komolyabban tanuló diákokat kezdetektől fogva igyekszenek rászoktatni a fellépések természetességére. Ha tehetem, visszanézem az előadásokat, s megpróbálom a külső szemlélő szemével kiszűrni a hibákat. Sajnos voltak nyelvbotlások, amik könnyen zavarba hozhatják az embert, és ez további tévedésekhez vezethet. Sok mindenen kell még javítanom. Például nem kell minden szó végén röhögcsélésbe átmenni, amivel valószínűleg a feszültségemet igyekszem leplezni, de remélem, majd az idő haladtával „kinövöm”. Van még sok apróság… Hm, arról a kritikus részről is kell beszélnem?

– Igen, kérlek!

– Nos, rendben! Melittának egész idő alatt nyújtania kellett valamit. Vagy engem kísért, vagy zongoraszólózott. Nekem voltak kis szüneteim, melyek szinte kötelezőek is a hangszálak miatt. Azután jött egy rész, ahol cseréltünk. Én ültem a zongorához, hogy eljátsszam anyám kedvenc darabját, de megakadtam közben. Gyorsan elfojtottam a pánikot, és folytattam egy másik helyen. S ekkor jött Melitta énekes száma, melyet jól tönkretettem. Ebben a kíséretben, mely egyébként is gyors, van egy olyan rész, mikor a kezek átfedik egymást, s mikor lenéztem rájuk, sajnos eltévedtem a kottában. Ekkor felszínre tört az elfojtott pánik, és nem tudtam folytatni. Kellemetlen volt, hogy miattam meg kellett állnunk. Ekkorra már olyan ideges voltam, hogy a kelleténél előbb bedobtam egy harmóniát, de nem álltunk már meg, hanem fülsértő disszonanciával mentünk tovább. Ha mindez nem lett volna elég, behajlott a kotta. Melittának kellett tartania a papírt. Így végigvittük ezt az eleve megerőszakolt, szerencsétlen szerelmes dalt.

– Rendben. Engedjük meg, hogy mindenki kritikával tekintsen a saját tevékenységére. Akkor is, ha a „fölösleges röhögcsélés” a nézőtéren ülve kedélyes és közvetlen műsorvezetésnek tűnik, a komoly szakmai hiba pedig egy mosollyal és egy karakán javítással gyorsan elfeledhető. Persze ez csak egy hallgató véleménye volt. Te hogyan értékeled?

– Megpróbálok kevésbé önkritikus lenni. (Nevet) Végeredményben sikeres volt a koncert, visszatapsoltak, ami jó jel. A közönség is része egy előadásnak. A figyelme, az érdeklődése, a megértése sokban hozzájárul a sikerhez, az előadó elégedettségéhez. Ez a közönség pedig megérdemli a dicséretet. Ezzel együtt úgy érzem, elértük a célunkat. Nem tagadom, volt bennünk vágy arra, hogy itt a szülőfalunkban „megmutassuk magunkat”. Így mindent egybevetve ez jól sikerült. A lelkem mélyén szeretném hinni, hogy talán egy kis vonzalmat keltettünk az emberekben a zene ilyen területei iránt is. Vagy a már meglévőt, esetleg alvót felébresztettük.

– A szenvedélyeteket elnézve ti már régen elköteleztétek magatokat a zenével. Milyen utat kellett bejárni, hogy valaki ilyen szinten tudja képviselni a komoly- és minőségi zenét?

– Még ovis sem voltam, mikor már énekesnő szerettem volna lenni. Négyévesen elvittek egy versenyre, Topolyára, ahol a Megy a réten a gólya című gyermekdalt énekeltem. Állítólag első lettem, sajnos életem első sikerére nem emlékszem. (Nevet) Ezután azonban zongora szakra iratkoztam, ahol hamar nehézségekbe ütköztem, mégpedig a saját lustaságomba. Meg is kértem a szüleimet, hogy írassanak ki, de a tanárnőm unszolására visszakoztam. Elkezdtem szorgalmasabban gyakorolni, s nem volt több gond. Ötödikes koromban apám meghallotta a rádióban, hogy a topolyai zenesuliban szólóének szak nyílik. A sikeres felvételi után Gábor Zoltánnál kezdtem meg a tanulmányaimat. Huh, nagyon kicsi voltam, gyerekhanggal (bár még most sem érett). Eleinte népdalokat énekeltem csupán. Lassan haladtunk, ilyen korban még nem is szabad „nevelni” a hangot. Később már nehezebb darabokat is énekeltem. Voltak újévi meg karácsonyi koncertek, ahol felléptem. Miután befejeztem az általános iskolát, hosszas gondolkodás után egészségügyin tanultam tovább. Közben továbbra is jártam énekre, és voltak versenyek. Többnyire sikeresek, bár én ritkán voltam elégedett magammal (de azt hiszem, ez így van rendjén).

A további terveim? Egyelőre titok, talán még előttem is. Valamilyen formában, de mindenképp zenével szeretnék foglalkozni.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

Dayve Ward:
NINE INCH NAILS – HESITATION MARKS 2009 júliusában, a Syma csarnokban, a beharangozott Wave Goodbye búcsúturné budapesti állomásán ú...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Napalm Death, Hatebreed Dom Omladine, Belgrád, 2014. február 23.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Fülbarát disszonancia Megérett már az idő, hogy az új gunarasi faluház a tortacsatás szülinapok, üvegtörő szilveszterek...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Anne Beverley és Sid Vicious
A srác, aki lazán kikosarazta az amerikai lányt Gyilkossággal vádolták, de csak saját magával végzett: Malcolm McLaren keltetőjéből kelt ki Sid V...

0 Hozzászólás | Bővebben +
Szilágyi Nándor : A Szabadkai Filharmónia
Amikor a művészetek egymásba kAr(c)olnak kArc-koncert a Szabadkai Népszínházban

0 Hozzászólás | Bővebben +
: William S. Burroughs
DESTROY ALL RATIONAL THOUGHT 100 éve született William S. Burroughs

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vámos Éva: Carszkoje Szelo, II. Katalin palotája
From Petersbourg with Love 3. 3. rész – Kirándulás Szentpétervár elővárosaiba

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Vajdasági est feb5-11 Szemezgetés vajdasági programajánlókból

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Jasmina Jovančić Vidaković: Bamboo, Bubi and Me – fotó
Amikor Ég és Föld helyet cserélnek – Japán vs. Vajdaság Kiállítás nyílt a zentai Művelődési Ház kiállítótermében.

0 Hozzászólás | Bővebben +