Levelek Japánból 8. rész

„Hája, mája, tepertője…”

Hát, belovagoltunk a 2014. évbe is. Ki fényes paripán, ki koszos gebén, de itt vagyunk. Hurrá!

A tavalyi év utolsó kirándulásán (egy napsütéses, bár kissé hűvös novemberi napon) a Kanagawa tartományban található Kamakura városa felé vettük az irányt. A körülbelül másfél órányi utat vonattal tettük meg. Pont egy állami ünnepet sikerült kifognunk, így aznap különösen sokan voltak. Habár részben ezért utaztunk, a fák még nem vették fel színpompás őszi ruhájukat, így a fotókhoz jobb híján maradt a kicsit sem őszies zöld háttér. Kamakura egyébként egészen hangulatos kis hely. Rengeteg érdekes üzlettel és étteremmel (amelyek közül a legtöbb ebédidőben tömve volt éhes turistákkal). Először Kamakura legnevezetesebb sintó szentélyét, a Tsurugaoka Hachiman-gūt látogattuk meg. A szentélyhez vezető úton a gyerekek körében különösen népszerű vásári édességeket (vattacukor, cukormázas alma, cukrozott szőlő) és sült vegyes disznóbelsőségeket (motsu yaki) árusító bódék sorakoztak. Az apróra zúzott kövekkel felhintett templom udvarán nagy fellegekben kavargott a por a sok látogató lába nyomán. A templom főépületéhez magas, kőből készült lépcsősor vezetett, melynek bal oldalán nem is olyan régen még hatalmas 1000 éves páfrányfenyő magasodott (2010 márciusában döntötte ki egy vihar). A fát ugyan kivágták, de a törzsét meghagyták, mely azóta új leveleket hajtott. A három egybekapcsolódó csarnokból álló, Edo stílusú főépületet a 11. Tokugawa sógun építtette 1828-ban. Tsurugaoka Hachiman-gū területén ezenkívül még 8 kisebb-nagyobb szentély (melyek közül az egyik nemzeti kincs), egy bazsarózsakert, a Genpei tavak (melyeken tavasszal vörös és fehér lótuszok virágoznak), a helyi Museum of Modern Art (Modern Művészeti Múzeum) és egy pavilon foglal helyet, mely utóbbiban gyakran tartanak tradicionális esküvőket (aznap sikerült is egyet lencsevégre kapnom!), táncos és zenei előadásokat és különféle sintó rituálékat.

Amiről Kamakura talán a leghíresebb, az természetesen a Nagy Buddha (daibutsu), egy hatalmas (több mint 13 méteres!) bronzszobor, amelyet Amida Buddháról mintáztak. Ebéd után ezt látogattuk meg. Először vonattal akartunk menni a Kamakura állomásról, de annyira tömve voltak a kocsik, hogy egyszerűen már nem fértünk fel, így végül a séta mellett döntöttük, és milyen jól tettük! Ugyan egyre jobban vágott a szél, de csodás házakat, épületeket, eldugott kis boltokat láttunk sétánk közben. Útravalóként egy zacskónyi frissen sült mini taiyakit vittünk magunkkal, melyet egy utcai árustól vásároltunk. A taiyakiegy japán édesség. Nagyjából tenyér nagyságú, hal (konkrétan tengeri keszeg, mely itt a halak királyának számít) alakú gofriféle tészta édes vörösbabkrém-, csoki-, vaníliakrém-, zöldteakrém- vagy más (olykor sós) töltelékkel, aranybarnára sütve. Már kezdett besötétedni, mire a Kōtoku-inhez értünk. A naplementében a Nagy Buddha szobor tekintélyesen magasodott a templom belső kertjében. Már-már magasztos élmény volt végre élőben is látni. Még a szobor belsejébe is felmásztunk, bár már szinte koromsötét volt, és őszintén szólva nem volt benne semmi különösebb látnivaló, hacsak az nem, hogy Amida Buddha háta közepén egy bazi nagy kétszárnyú ablak (szellőző?) foglal helyet. :D Hazafelé vettünk még néhány apró ajándékot, többnyire rágcsát, a Kamakura vonatállomáson (Japánban minden valamirevaló állomáson van ajándékbolt, minél nagyobb az állomás, annál több van belőlük, és annál sokszínűbb a portéka), majd búcsút intettünk a városkának. Kamakurát több útvonalon is be lehet járni, és mindenfelé akadnak felfedezésre váró érdekességek, így tervezem, hogy újra ellátogatok, amint egy kicsit kellemesebbre fordul az idő.

Pár napja a tévében az onszenekről (japán gyógyfürdő) beszéltek, és bemutatták a 2013-as év tíz legkedveltebb fürdőjét a 10–20 ezer jen/fő/éj+2 étkezés kategóriában. A felsoroltak közül ugyan még egyikben sem jártam, de a japán gyógyfürdők egyébként tényleg nagyszerűek. Varázsukat számomra talán csak az töri meg, hogy itt bizony mindenki anyaszült meztelenül fürdik bennük. Csak egy apró törölköző áll rendelkezésre, amit legtöbben összehajtogatva a fejük búbjára helyeznek, amíg nyakig merülve áztatják fáradt tagjaikat. Igaz, hogy a legtöbb helyen a női és férfirész külön van választva, de sajnos számomra ez sem szolgál különösebb megnyugtatásul.

Ugyancsak néhány napja egyik ismerősöm felhívta a figyelmemet egy tévéműsorra, amely a világ különböző országaiban élő japán feleségeket mutat be. Az e heti részben pont egy Magyarországon élő japán nőről volt szó, akinek a férje is magyar. Közelebbről is megismerkedhettünk a családdal, majd beszéltek a műsorban az országról, Budapest szépségeiről, az esti fényekről, az operáról, a Japánban is nagy népszerűségnek örvendő libamájról, a Parlament épületéről, meginterjúvoltak pár magyar embert az utcán ésatöbbi. Hogy miért hozom most ezt fel? Nos, a műsorban elhangzott, hogy Magyarország gyógyfürdő-nagyhatalom, és gyorsan felsoroltak pár különbséget is, például, hogy a magyar fürdőkben fürdőruhát viselnek az emberek, vagy hogy a víz kb. 38 fokos, így sokan hosszú órákig áztatják magukat. Megjegyezném, hogy Japánban általában 40-42 fokos a fürdők vize (persze vannak ennél hidegebbek és forróbbak is), és csak 10-15 percig mártóznak meg benne, azután pihenőt tartanak. Sok külföldinek ez elsőre szokatlanul forró, de könnyen hozzá lehet szokni.

A fenti műsorra visszatérve, nézzük csak, milyen nagyhatalomként említették még Magyarországot. Zsírnagyhatalom! Az említett okok között szerepelt többek között az, hogy világviszonylatban is első zsírkitermelésben, hogy a magyarok rengeteg zsírt használnak főzéshez/sütéshez, és még a kenyérre is zsírt kennek. A műsorban kóstoltak tepertőt, és mindenki fintorgott, hogy ilyen nincs, haha! Szépségnagyhatalom, mert hogy sok a szép magyar nő. Végül paprika-nagyhatalom, de ezt talán nem is kell külön magyarázni. Ezenkívül még említésre került, hogy a magyar ember nagyon negatív. Egy sima „hogy vagy?” kérdésre is azonnal panaszkodni kezd; úgy érzi, nem történik vele semmi jó, és még a nemzeti himnusz is borús hangvételű! Fel is olvastak belőle egy részletet a műsorban, és mindenki jócskán elképedt. Szóba került az is, hogy magas az öngyilkossági arány. Persze a történelmi okokat is említették. Ide biggyesztenék egy szívmelengető érdekességet arról, hogy a WHO adatai szerint az átlag évi öngyilkossági arány Japánban és Magyarországon 100 000 emberre nézve pontosan ugyanannyi: 21,7 fő. Na kérem. Kitértek arra is, hogy milyen nagy divat a jóslás, és (ó, miért!) még be is mutattak egy részletet az egyik tévés jós-kuruzslóról, aki egy drótdarabbal mérte fel éppen valaki „szívcsakráját”. Persze itt Japánban is vannak jósok (gyakran látok tenyérjósbódékat az utcán), de a műsorban azon lepődött meg a legjobban mindenki, hogy a magyar jósok nem csupa jó dolgot mondanak az embereknek, hanem elég negatív dolgokat is. Miért, itt Japánban elhallgatják a negatívat? Mondjuk eleve nincs az egésznek semmi értelme, de ha csak jó dolgokat akarnék hallani, akkor nem jóshoz mennék, hanem Tévémacit néznék. Összesítve nagyjából ennyi volt a műsor.

Azért szerintem nem ártott volna megemlíteni (főleg, hogy két magyar hölgy is jelen volt a stúdióban, bár lehet, hogy csak megnyirbálták, amit mondtak), hogy az a zsír, amit a magyarok kenyérre kennek, minőségében nem feltétlenül ugyanaz, amivel a japánok „csak vékonyan kenik meg a sütőlapot hússütéshez”. Mi otthon például jobbára csak a kacsazsír leülepedett, legfinomabb részét kenjünk kenyérre. Lila hagymával, kaporral, paradicsommal és hasonlókkal nagyon is finom! Nem beszélve arról, hogy azért nem mindenki használ annyi zsírt sütéshez, mint amennyit a műsorban bemutattak. Vagy legalábbis a magyarok érdekében remélem, hogy nem, ugyanis bennem is megállt az ütő egy pillanatra, amikor a vonatkozó képsorokat néztem! (Valaki a műsor meghívott vendégei közül még fel is nyögött halkan, hogy „Gyere haza, Masami-san…”.) A tepertőt meg a stúdióban csak úgy magában kóstoltatták a jelenlevőkkel, de hát ki a fene eszik tepertőt legalább egy kis kenyér és hagyma nélkül?! Jó, lehet, hogy vannak olyan elvetemültek, de azért nem így kellett volna tálalni olyanoknak, akik még soha nem ettek, és már eleve fenntartásokkal álltak a „zsírban sült zsírhoz”, ahogyan előzőleg ezt az étket bemutatták. Jó, nem hibáztatom őket érte, de akkor ugye nincs harag, amikor én forgatom a szemem a nyers lóhús (vagy bármilyen NYERS hús), esetleg tengerisün-szusi vagy éppen a savanyított tengeri uborka hallatán? ;) Akkor ezt megbeszéltük. Fő a kölcsönös megértés.

Vannak persze, akiket semmivel sem lehet elrettenteni. Tegnap találtam a Yahoo! JAPAN kérdezz-felelek részlegén egy bejegyzést, amelyben valaki arról érdeklődik, hogy miként lehet elkészíteni a műsorban bemutatott tepertőt, mert sütne, de az istennek sem talál hozzá japánul receptet! :D Késztetést érzek, hogy enyhítsek szenvedésén, de a válaszadáshoz regisztrálni kellene, annyira meg nem vagyok filantróp. Na, tépelődöm még ezen egy cseppet. Addig is: Jaa ne!

Képgaléria: