:

MONSTER MAGNET – LAST PATROL

:

Mintha összebeszélt volna a Monster Magnet a Nine Inch Nailssel, már ami az albummegjelenéseket és a koncerteket illeti. Amíg a NIN-t 2009-ben láttam legutóbb színpadon, a Magnet 2008 novemberében tette tiszteletét Budapesten (igaz, azóta volt pár fesztiválfellépés is, amikről e sorok írója rendre lemaradt), és míg az előbbi tavaly augusztusban rukkolt elő új anyaggal, Dave Wyndorf és bandája októberben jelentkezett legújabb, kilencedik stúdióalbumával.

Mindössze három évet kellett várniuk a rajongóknak a legutóbbi, 2010-es Mastermind album után. Lehet, csak én vagyok így vele, mert mindkét lemez kissé megkésve jutott el hozzám, de a várakozás nem tűnt annyira hosszú időnek. A Magnet-albumokkal én személy szerint általában jó sokáig elvagyok, tipikusan olyan zene ez, amit bárhol és bármikor képes vagyok meghallgatni, belefolyni, átérezni, legyen szó csupán napi rutinos rohangálásról vagy kellemes kis sörözgetésről itthon. Egy albumot nem elég egyszer, kétszer, tízszer végighallgatni, az ember újabb és újabb kis fricskákat talál bennük, amiért újra visszatér egy-egy számra, dallamra. Na de lássuk is, hogy mivel van dolgunk:

Kisebb változtatások is történtek a stoner rock/space rock arcok háza táján: a ’91 óta alapító tagot, a szólógitáros Ed Mundellt 18 évnyi munkásság után a Riotgodból már ismert újonc, Garrett Sweeny pótolja. A tagváltásra még a 2010-es nyári európai turnén került sor, így Sweenynek bőven volt ideje, hogy bizonyítson. Mindez azonban kicsit sem vált kárára a bandának: a Napalm Records gondozásában megjelent Last Patrol c. legfrissebb stúdiólemez, bár első hallgatásra kicsit szokatlan az előző albumok után, de nagyon könnyen bele lehet folyni. Az énekes-frontember Dave Wyndorf „visszatérés a gyökerekhez”-ként aposztrofálta az új anyagot, pszichedelikus űrrockként, némi 60-as évekbeli garázsbanda-ízzel, melyet szinte kizárólag vintage gitárokkal, erősítőkkel és effektekkel vettek fel szülővárosukban, a New Jersey-i Red Bankben. A dalok a „space-noir, a kozmikus bosszúk meséi, tomboló libidók, elidegenedés és epikus furcsaság” jegyében fogantak, egy „különös trip egy sötét, retro-jövő hátsó utcáin át”.

Már a nyitánynál érzi az ember, mintha más univerzumba keveredett volna: az I Live Behind The Clouds ugyanis szakít a régebbi hagyományokkal, nem zúzós-ordibálós trackkel indít az album, hanem egy sokkal mélyebb, befelé fordulós, kellemesen elszállós számmal. Nem tipikus indítás, ugyanakkor egykettőre belefészkeli magát az ember fejébe az egyszerű kis dallam, a melankolikus/hipnotikus ének, a fogós refrén. A folytatás már keményebb falat: a címadó Last Patrol a lemez egyik leghosszabb száma a maga majdnem kilenc és fél percével, szépen fokozatosan adagolja a riffeket, bár középtájt kissé leülepszik, de még így is képes egyszerre megidézni a banda régi kiadványainak atmoszféráját, visszanyúlva a Spine of God/Superjudge-os időkbe.

Harmadjára egy meglepő szerzeménnyel kedveskedik nekünk Dave és csapata, a Three King Fishers ugyanis nem saját alkotás, hanem egy ’66-os Donovan-nóta kicsavart, magnetesített coverje. Az átdolgozás viszont annyira jól sikerült, hogy tökéletesen illeszkedik az album többi dalához, egy pillanatra sem zökkenti ki a hallgatót. A Paradise következik, ami egyik személyes kedvencem az albumról, Dave itt a lelkét is kiénekli, visszafogottabb, gyönyörű dal, ahol az ember azon veszi észre magát, hogy akaratlanul is dobolja a ritmust, másodszori hallgatásra pedig már próbálkozik is az együtt énekléssel. Csakúgy mint az utána következő, sokak által vitatott Hallelujah-nál, mely a híres Dopes to Infinity lemez pillanatait idézi meg. A hangulata valahogy előrevetíti magát a koncertélményt, láttatja az, milyen is az első sorban verejtékezve tombolni és a levegőbe öklözni, a fej közben jár le s fel. Amikor már azt hinnénk, nincs feljebb, az arcunkba robban az első kislemezes Mindless Ones, egy minden ízében 100%-os Magnet-sláger, ami megint csak az imént említett élő fellépés élményét erősíti tovább a hallgatóban. Vitathatatlanul a lemez csúcspontjához érkeztünk, némi Powertrip-ízzel kísérve. A nyugisabb The Duke of Supernature-nél szintén lejjebb ül kicsit a vadulás, de jólesik most kicsit egy lélegzetvételnyi hátradőlős lazulás. Ismét felpörög az iram az második leghosszabb tracknél, az End of Time-nál, mely lendületesen, zúzósan hajszol minket egyre tovább és tovább. Szinte észrevétlenül folyik át az album utolsó nótájába, a Stay Tunedba, mely méltó zárása a lemeznek, a lassabb kezdés és a hasonló végkifejlet jó kis keretet ad ezzel a műnek. Kilenc szám viszont eléggé kevéske, ezért a limitált kiadáshoz kapunk még két kellemesen húzós-zúzós bónusztracket is a Strobe Light Beatdown és a One Dead Moon formájában, amiknél csak a jó ég tudja, hogy miért nem kerültek rá az eredeti lemezre, simán elférhettek volna a már fentebb felsorolt szerzemények közt.

Az album cover artjáról (John Sumrow munkája) a már jól ismert bikaszörnyfigura köszön vissza ránk, a karakter kvázi védjegye is a Magnetnek. A borító szintén kicsit visszatérés-feelingű, sokkal közelebb áll a régi lemezekhez, mint a frissebb kiadványokhoz. Videoklip téren mindössze egy készült, a Mindless Ones c. kislemezdalhoz, amely kiválóan előrevetíti, hogy mire is számíthat az ember, ha ellátogat a következő koncertre.

Bár a Last Patrol az elején kissé nehezen fogyasztható, de később az ember alig győz repetázni belőle, külön érdemes hangsúlyt fektetni a lassabb, pszichedelikusabb, trippesebb trackekre. Amennyire furán álltam hozzá az elején egy-két nótához, mára annyira meg is szerettem őket, de ehhez az élő hangzás is sokat hozzáadott, koncerten minden tökéletesen, feszesen, királyul szólt. Mivel nem egy túlságosan hosszú albumról van szó, így élő fellépéseken a banda a lemez összes számát elő is adja (a bónuszdalokat leszámítva) pár régebbi nótával ráadásként.

 

01. I Live Behind the Clouds 4:25

02. Last Patrol 9:23

03. Three King Fishers 4:33

04. Paradise 4:31

05. Hallelujah 4:13

06. Mindless Ones 5:30

07. The Duke of Supernature 4:59

08. End of Time 7:45

09. Stay Tuned 5:54

 

Bonus tracks:

10. Strobe Light Beatdown 4:26

11. One Dead Moon 5:19

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Minden tanulónak legyen egy fája tanulóvárosában A Rügyező hagyaték csapatának közösségépítő tevékenysége

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A Wooden Ambulance a színpadon
A harmadik Wooden Ambulance-lemez elé - Interjú Goran Grubišićtyal Goran az első szerbiai vagy talán ex-YU térségbeli posztrockcsapat, az Ana Never egyik alapító ta...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
MONSTER MAGNET – LAST PATROL Mintha összebeszélt volna a Monster Magnet a Nine Inch Nailssel...

0 Hozzászólás | Bővebben +
Case (soundofjapan.hu): fotó: Case (soundofjapan.hu)
Monster Magnet @ Club 202, Budapest „We are all here my friends...

1 Hozzászólás | Bővebben +
: Yoko Ono a hatvanas években
Beatlejuice A nyolcvanegy éves Yoko Ono Lennon köszöntése, avagy egy végzetes nap...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A lány, aki túl keveset tudott - Carrie (2013) A Stephen King-regények egyik alapköveként is elkönyvelt Carrie újabb feldolgozása...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Mészáros Zita: Ez nem szerelem, csak mese Meglátni őt a trafikosnál, összenézni, és még ugyanolyan cigit is kérni felemelő érzés.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Könyvekről – röviden Könyvek rövid ismertetője

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A Fish Stadion volt a megnyitóünnepség helyszíne
SZOCSI, TE DRÁGA! Oroszország felől többnyire politikai hírek érkeznek hozzánk...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Boldogság Érdekes, hogy miközben szinte mindannyian a boldogságra törekszünk...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Régen minden jobb volt (?) Tudod, hogy van ez...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
ATHEIST RAP, március 07., Clash Club, Szabadka Az Atheist Rap március 7-én, pénteken vendégszerepel a szabadkai Clash Clubban

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Vajdasági est feb26-mar4 Szemezgetés a vajdasági műsorajánlókból

0 Hozzászólás | Bővebben +