Now This! - Deep Purple-koncert

Now This! - Deep Purple-koncert

Deep Purple-koncert, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17. – Kombank Arena, Belgrád, 2014. február 18.

Mindenekelőtt tisztázzunk valamit: a Deep Purple ma, 2014-ben is egy aktív, nagyon is létező és élő zenekar, semmiképp sem önmaga tribute-bandje, ahogy az sok más újraalakult/újjáalakult együttes esetében valóban – s joggal! – elmondható. A Deep Purple ezek hosszú sorával ellentétben egy kreatív alkotógárda. Egy irigylésre méltó zenekar. És talán nem is csak mellesleg mondhatjuk el róla, hogy rocklegenda. Vagy ma már több is annál.

Deep Purple-re pedig menni kell, akárki akármit mondjon is, akárhányszor a közelben járnak, ott kell lenni bármi áron is. Mert amit ezek az emberek művelnek a színpadon, az valami olyasmi, amit aztán még nagyon sokáig magunkban hordozunk. „Nincs annyi tagcsere a világon, amennyit ez a csapat ne vészelne át. Emelt fővel és méltósággal” – írtam róluk néhány évvel ezelőtt, amikor először lestem be egy koncertjükre. Pedig akkor nagyon duzzogtam ám, egyáltalán nem akartam ott lenni, a szerkesztőm küldött el, és hiába voltunk haverok, mégiscsak ő volt a főnök, nem tudtam neki nemet mondani.

 

Történeti áttekintés

Azt, hogy a Deep Purple-nek bármikor érdemes Magyarországon koncertet szervezni, 1987 óta egészen biztosan tudjuk. Huszonhét esztendővel ezelőtt ugyanis az év elején jöttek el játszani – s akkor még mindig a vasfüggöny mögé –, és négy estén át (január 24-én, 25-én, 26-án és 27-én) csináltak telt házat a Budapest Sportcsarnokban. A helyszín pontos megjelölése azért is fontos, mert ezzel számolva bizony esténként tizenkét és fél ezer emberről beszélünk… és akik még ott voltak, de jegyet nem váltottak.

De az öt alapító közül ma már csak Ian Paice dobos tagja az együttesnek. S a Deep Purple története meg egyébként is annyi zenekarról szól, ahány felállása volt a csapatnak. Éppen ezért jelölik ma már számozva a különböző tagságú időszakokat: Mark 1., Mark 2. és így tovább… vagyis MKI, MKII, MKIII…

Egészen a nyolcasig, ugyanis 2002 óta már a VIII. formáció áll a színpadon és készíti a stúdióalbumokat: Ian Gillan (ének), Steve Morse (gitár), Don Airey (billentyűk), Roger Glover (basszusgitár) és Ian Paice (dobok, ütőhangszerek). Velük a Deep Purple koncertje mindig – és egyre inkább – egy instrumentálisan nagyszerűen felépített show. De én persze csak elfogult lehetek, mert tinédzserkorom egyik meghatározó élménye volt a Deep Purple, megszállott rajongóként gyűjtöttem akkoriban még a bakelitlemezeiket, s különleges, kiemelt kedvenceim voltak a koncertfelvételeik, amelyeken bizony olykor negyedórásra vagy húszpercesre is hajlamosak elnyújtani egy-egy számot, amelyik a „reguláris” stúdióalbumon alig volt hosszabb öt percnél. Vagy még annyi sem… Szólóikkal és improvizációikkal akár egy-egy teljes lemezoldalt is kitehetett volna egy-egy dal, és szavamra mondom, egyáltalán nem bántam volna…

Igen ám, de hiába indult nagyon romantikusan az 1984-es újjáalakulás, amikor Budapestre is eljutottak, bizony a régi sérelmek, a régi ellentétek – amelyek 1976-ban (s akkor még nagyon úgy tűnt, hogy végleg…) szétszakították a zenekart – ismét a felszínre törtek, és menthetetlenül megfertőzték a zenészek közti viszonyokat, az emberi kapcsolatokat. Főleg a Ritchie Blackmore és Ian Gillan közötti, végül már gyűlölködésig fajuló ellentétekre gondolok. Előbb Gillant dobták ki (ismét…) a csapatból, és érkezett a helyére énekelni Joe Lynn Turner, majd Blackmore lépett le, és jött helyette gitározni előbb Joe Satriani, majd jóval tartósabban Steve Morse. És ő maradt is…

Volt azonban ekkoriban egy időszak, amikor egy-egy felállás alig húzott ki egy-két évet, új arcok tűntek fel a Deep Purple név alatt, régiek vesztek a homályba, majd élesedtek ki újra… Nem hasonlított ez a káosz immár semmire, és főleg nem tinédzserkorom rajongott rocklegendájára… Nos! Ekkor mondtam, hogy nekem bizony elegem volt ebből az egészből, ezek a zenészek az anyjukat is eladnák, csak hogy egy kis pénzt keressenek, velejükig prostituálódtak, s mondtam bizony olyat is, hogy engem ez az egész továbbiakban már nem érdekel. Mint holmiféle önkényúr – aki ugyan csakis és kizárólag a saját ízlése felett uralkodik, de azt aztán mindenféle korlátok, fékek és ellensúlyok nélkül, szabadon teheti –, elengedtem a kezüket… És ezért nem is akartam elmenni a 2007-es budapesti koncertjükre… De azóta is hálás vagyok a szerkesztő haveromnak, aki akkor gyakorlatilag elkergetett!

 

A duzzogástól a StarGardenig

Beálltam a nézőtér szélére, karba font kézzel, és duzzogtam. Így kezdődött el a koncert… Előzenekar 2007-ben nem volt. Vagy csak lekéstem… És hallgattam és hallgattam és hallgattam a zenéjüket… Ellenségesen metsző szemmel figyeltem a produkciót… Csakis a hibákat keresve! És egyre inkább éreztem, hogy ez jó, hogy ez nagyszerű! Hogy nagyon rendben van ez így! Nos hát, pont mire vége lett, addigra rájöttem: iszonyatosan nagy marha voltam, hogy mindaddig kerültem a koncertjeiket, bár többször is lett volna alkalmam elmenni. S pont mire vége lett, addigra elkezdtem élvezni ezt az egészet. Így hát, amikor legközelebb jöttek (2010, StarGarden fesztivál), akkor már úgy rángattam el a feleségemet, hogy ez egy olyan csoda, ez egy akkora csoda, hogy ezt bizony „neked is látnod kell”…

A Deep Purple-t látni és hallani kell! Ezek a zenészek olyan profik, akik a hard rockban, a színpadon élték le az életüket. Minden ősz hajszállal, s minden egyes ránccal, amelyik megjelent a homlokuk szegletében, a hard rock arculata változott. Ian Gillan az idén hatvankilenc éves! Akárcsak Roger Glover basszusgitáros… Lehet, hogy Gillan hangja már nem a régi, gondja van a magasra intonált sikításokkal, de ennek a műfajnak akkor is ő az egyik alapköve, szinte mindent tud ebben a show-bizniszben, amit úgy nagyjából tudni lehet, messzemenően tisztában van azzal is, hogy képességei mennyire megváltoztak. Nem játssza meg, nem tesz hát úgy, mintha negyven évvel fiatalabb volna, nem; hanem teljes átéléssel hozza azt, amire ma képes. Hatvankilenc évesen… Ha oldalakat teleírnék erről, akkor is képtelen lennék úgy elmesélni, hogy átérezhesse az olvasó, mennyire hátborzongató élmény ez, amikor ott áll előttünk élőben, a színpadon…

A Deep Purple nyolcadik felállásának legújabb stúdióalbuma – s még egy nyolcas: épp nyolcesztendei kihagyás után – tavaly áprilisban jelent meg Now What?! címmel, s a díszletük, a vetítéseik, a fényparkjuk, a színpadképük most ennek megfelelően – és a lemezborító arculatához illeszkedve – amolyan újradizájnolt, egészen 21. századi, teljesen friss. És az új dalok sem lógnak ki a sorból, de ha nem is mindegyik szövegét fújjuk/üvöltjük még fejből, a hard rock ugyanolyan keményen szól, mint negyvenhat évvel ezelőtt, amikor az első felállás elkezdte a közös munkát. Idővel majd az új dalok szövegét is bemagoljuk! S gyakorlatilag az új album lemezbemutató turnéja ez a mostani koncertkörút… Az áprilisban kiadott albumot a szó legszorosabb értelmében szétkapkodták, már az év végén újra kellett nyomni, s ebből az alkalomból – talán a sikeren is felbuzdulva – megjelent egy friss koncertlemez is a régi nagy sikerszámok 2013-as élő verzióival. Őrület, hogy mit művelnek ezek a zenészek…

 

A példaképek színpadára lépni

Budapesten az Ivan and the Parazol, Belgrádban a Pop Star nevű formáció játszott a Deep Purple előtt. Az előzenekarok hálátlan szerepkörében… Mi persze a budapesti koncertjükön voltunk, s még épp sörért álltam sorban – no de immár az új, frissiben vásárolt (ajándékba kapott…) Now What?!-os turnépólómban –, amikor Ivánék zenélni kezdtek. Vitáris Iván, mint a zenekar névadója és énekese, a színpadról bevallotta, hogy épp a Deep Purple hatására gondolt először arra, hogy zenével foglalkozzon. Azt pedig még a koncert előtti sajtótájékoztatón mondta el, hogy volt egy időszak az életében, amikor kisdiákként három évig csak Deep Purple-t hallgatott. „Hihetetlen érzés, hogy azoknak a színpadán fogunk állni, akik megszerettették velünk a zenét, a zenélést és a rockot” – mondta Simon Bálint dobos, aki elmesélte azt is, hogy az első dobtanáránál a Deep Purple In Rock című, 1970-ben megjelent lemez dalait kellett hangról hangra leütnie. Így hát Ian Paice a magyar dobosnak már tizenöt éves korában is a példaképévé vált.

Az előzenekar fellépése után annyi időnk még volt, hogy elszívjunk egy cigit – tudjátok, ez Magyarországon mostanság nehezített akadálypálya –, sőt, kézbe venni a két vadonatúj bakelitet a boltnál, méregetni, megtapogatni, mint holmi fetisizált tárgyat… Aztán pedig elkezdődött a varázslat, amit Deep Purple-nek neveznek. MKVIII. Most ez! Now that! Now this!!! A borzongás pedig még sokáig megmarad bennem…

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Farsang Topolyán A topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központban az idén is megszervezték a farsangi táncházat

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A Deep Purple két őstagja: Roger Glover és Ian Gillan – ma már mindketten hatvankilenc évesek (Mohai Balázs felvétele)
Now This! - Deep Purple-koncert Deep Purple-koncert, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17. – Kombank Arena, Belgrád,...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A gitárszekció
Inhumánus! - interjú Vatai Leventével a Jack zenekarból A kiskunhalasi Jack zenekar a punk legextrémebb változatához tartozó grind/crust műfaj egyik alap...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Esetem az Arctic Monkeyszal Tulajdonképpen nem is volt választási lehetőségem...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Love of my life – Mary Austin és Freddie Mercury így ünnepelte 1986. szeptember 5-én az énekes negyvenedik születésnapját
Az országúti cirkálók rejtekében Amikor az évfolyam- és csoporttárs bekerült a zenekarba, minden megváltozott: a Smile-ból Queen l...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: fotó: Kovács V. Sára
Piros zoknit vegyél! Soha nem tudom, mire számítsak, amikor színházba tévedek.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Amorphis- és Hamferð-koncert - 2014. 3. 19., Dom Omladine, Belgrád , 20.00 Március 19-én igazi metálünnepre számíthatnak a jó ízlésű emberek

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vajdasági est mar5-11 Szemezgetés vajdasági műsorajánlókból

0 Hozzászólás | Bővebben +