experiment # 009

csak azért sem csukom be az ablakot. lesz még úgyis pár szál, mielőtt elér a hajnal.

kuporgás idegen radiátormagányban, lábam kilógatva az ablakon, lógázva a semmi felett. az érzés hasonló, mégis valahogy mélyebb, bár nem annyira üres, mint legutóbb. talán hozzászoktam már a magányhoz? meglehet.

egy szippantás a reggeli levegőből, egy kis darab eget vizslatva, várva valami kimondhatatlanra. haldokló cigarettafüst kanyarog puhán, nyújtózkodva a kora reggeli derengésben. valahogy minden fáj.

emberek vesznek körül, mégis egyedül vagyok. hallom a szuszogásukat, a mocorgásukat a zárt ajtók mögül, mégis olyan, mintha rám ásítana bambán a némaság, hullafoltos, tátott szájjal.

a szomszéd lakásban ég a villany, mégsem tűnik barátságosnak.

csak kuporgok fájón, magam alá húzom a lábaimat, és tovább szívom a végtelen cigarettát. disszonáns zajok és zörejek a hátam mögül, igyekszem kizárni őket a fejemből. nincs itt semmi sem.

agyam egy utolsó, vízbefúló kiáltást hallat, majd csend lesz.

experiment # 026

először csak feküdtem a földön. nézelődtem. fölöttem plafon. én csak nézem. ő jött, rám adta a nadrágomat. irtó sok ideje fekhettem ott. a zenének vége. kérdezte, hányadik. nem jó számot mondtam. ő sokallta, én keveselltem. a fejemet szidta. hogy bajba keverem, és magam is. furcsa, hogy az ő számára én vagyok az illúzió, nekem viszont ő a képzelet. egy jobb életről. aztán megölelt. az arcomat beborította a haja. füstszagúak voltunk, és árvák, mindketten, ott a gyertyák fényében térdelve, a nyitott ablaknál. féltem, hogy egyszer meggyullad ez a szőnyeg. féltem, remegtem. most ő ismét itt van. nem kell félnem. fiatalok vagyunk, előttünk az egész éj. majd kiülünk a tetőre, és nézzük a csillagokat a madarakkal. látom magam egy hordágyon. rossz vége lesz ennek. nem akarom a kórházat. jó itt nekem. ha ő itt van, nem félek, mert a dallamok megvédenek. mint mindig. embereket látok a kikapcsolt tévében és hangokat hallok, amelyek nem hangoztak el. konstatálom, hogy megint kész vagyok. túl kell élnem ezt az éjszakát. álmomban láttam a nagy, fekete madarat. a nevemen szólított.

experiment # 049

csontjaim elvékonyodnak, szerveim lebomlanak. fájóan hasít belém az üresség, a vágyódás valami iránt, ami nincs. miért van a drogoknak és a gyógyszereknek mind női nevük? miért van az, hogy évek múltán ismét csak visszataláltam a városba, ahol az éjszaka soha sem ér véget? ahol mindent vörös homok borít meg kis alufóliadarabok, amibe a suttyó dealerek rejtik portékáikat. úgy érzem, soha sem alszom el már.
hánykolódva álom és ébrenlét közt, megfogva a megfoghatatlant, hullámokon lovagolva, kaleidoszkópba bámulva.
az amfetamin csakis nő lehet. valami, ami ennyire megragad, letaglóz, kifacsar, csak nő lehet.

experiment # 050

ha most itt lennél, én előtted térdelnék, és fakósárga alkarodat, könyökhajlatodat nyalnám férges tekintettel, nyelvemmel hosszasan körözve a tűnyomok beteg bíborán. ahogy előrehajolnál, hosszú hajad beterítene mindkettőnket, egy pillanatra a másik füstös lélegzetét szívnánk a tüdőnkbe, nem akarnám, hogy a pillanat megszakadjon. még akkor sem, ha tudnám, meg fogsz ölni. utálkozva néznél vissza, cipősarkaddal az oldalamba vájnál, körmeiddel esnél a torkomnak, miközben én csak néznélek, és folytatnám.

mindketten betegek vagyunk. csak te másképp, mint én.

én másképp, mint te.

de a végeredmény ugyanaz.

… és nincs megállás…

még a füst is kemény, ahogy sebes torkomba hatol. egy korty a kesernyés, fanyar ásványvízből, beinduló pavlovi reflexek, nyáladzás a vége előtt. az utolsó slukkot neked tartogatom.

a vége mindig fáj.

remeg az alsó ajkam, miközben a pipa csövét a számhoz illesztem, és szopom, rágom egyre, szinte kipréselve belőle az utolsó füstpamacsokat. hiányzik az amfetamin áldásos ölelése, minden csak fikció, maszturbációs álom csupán. nem vagy itt. talán sohasem léteztél.

a görcsös kényszer, hogy a saját tükörképem csókoljam vadul és elveszetten, azt képzelve, hogy valaki más hideg ajkai préselődnek az enyémhez. ha csak egy pillanatra is, de látom a saját rút szépségem, a szer gyönyörűvé tesz, kitágult pupillákkal simogatom az üveglapot.

szilánkok. mindenhol. a fehér fény a végén, ahogy hátrahajtott fejjel, megnyugodva és felkavarva egy időben, lassan, puhán kifújom a füstöt. az elhajított zoknim felzavart egy alvó pormacskát. sajnálattal nézek rá, majd a széttört tükörre.

térdig járok a szilánkokban.