KMV-vers - I. díj - Kozma Lajos - Műszaki Iskola, Ada

KokTél Ősz

Az emlékcafatok az eszemből,
még fürdőznek a nyárban,
de nem tudom kiverni a fejemből,
ahogy az ősz kivette a naptejet a kezemből,
és megfürdött egy csepp bikanyálban.
Megtörölte magát a fák levelével.
Addig a nyár a kályhákba költözött,
így az utcánál is olcsóbb helyet bérel,
mialatt a táj szebbnél szebb színekbe öltözött.
Aztán
láttam, ahogy beleöntötted a telet,
egy színig tele pohárba.
Láttam, ahogy jégcsapról engedtél bele jeget,
és hogy ne vesszen kárba,
belefacsartad a sarkon talált whiskysüveget.
Ha a kályha nem, az majd ad meleget!
Ahogy szórtál rá porcukrot is, eleget,
ahogy tettél rá szívószálat,
ami füstfelhőket ereget…
és láttam, amikor mindezt meg akartad inni…

DJ

Zenevilágháború,
hangatombomba,
a fülfalad
200 decibeltől dől romba,
azon nyomba'.
A pultom,
mint a katapultom,
tűzhangköveket dob,
a hangerőgomb fullon,
ritmusra ver a dob:
tuc-tuc-tucatot
tuc-tuc-tucat követ,
miközben a katapultom,
ledobott tuc-tuc tucat,
tuc-tuc-tucat követ.
Ne legyen túl monoton,
engedek egy kis klasszikust,
végignézek a sorokon:
- nem jön ki a daktilus -
a buli egyre inkább drasztikus.
Fújolnak, köpködnek és elmennek,
Az ilyesmi nekik csak fos,
a pultomra is került némi köpet,
próbálom menteni a bulit,
így ismét tuc-tuc-tucatot
tuc-tuc-tucat követ.
Tuc-tuc-tucadszor is,
és még
tuc-tuc-tucadjára is!

Tü-Kör

Előre tudod, kit fogsz látni,
mégis belenézel,
ma is ugyanaz a száj, orr és szem,
ami beleképzel
ebbe a kísérteties
hasonlóságba.
Hogy te tényleg ott állsz,
magad előtt,
utánozva a túloldalt,
játszod meg az előkelőt,
és már te sem tudod,
hogy valójában melyik is vagy te…
csak bámulod magadat,
más akarsz lenni,
de itt túl kevés az akarat.

Előre tudod, kit fogsz látni,
mégis belenézel,
azt látod magad előtt,
ahogy Ő a valóságba beleképzel.
Akarod látni a haját,
hogy hogy áll,
vagy megvan-e még.
akarod látni,
ahogy fényképezi magát,
elégedett mosollyal,
és még most sem elég.
Akarod látni…
már te sem tudod,
kit akarsz látni.
Láthatatlan vagy.

Előre tudod, kit fogsz látni,
és belenézel,
csak te vagy a tükörben, és nem
az, aki beleképzel.
A tested mögötti kép
nem egyenlő a tükör mögötti képpel.
Sétálj ki a tükörből,
és meglátod a valóságot,
azaz a szívpárna tű-körből,
agyonszurkált új világot.
Ekkor kilépsz magadból,
és egy mozdulat nélkül összetöröd,
darabokban fekszel.

Előre tudod, kit fogsz látni,
mégis belenézel,
azt látod, ahogy a darabokra tört
valóság beleképzel.
Mozaikokban fekszel,
és csak annyit mormolsz:
így már tetszel, így már tetszel.