: Kovács Boglárka
Kovács Boglárka

KMV-értekező próza-2. díj-Kovács Boglárka

: Kovács Boglárka
Kovács Boglárka

KMV-értekező próza - 2. díj - Kovács Boglárka, Óbecsei Gimnázium

 

Margón kívüli gondolatok a boldogságról

A boldogságot vajon lehet választani? Állhat egy egyszerű döntésből? Képes erre az ember? Magán a boldogságon kívül mit kíván még ez a döntés? Mi kell egy „komoly” boldogsághoz?

Az ígérgetés, mint tudjuk, fölös. Akkor? Hogyan viselkedik egy boldog ember?

Boldog... milyen képem is van egyáltalán a boldogságról? Absztrakt? Lehet. A kérdéskupac egyre növekvő... De ha eltökélt vagyok, és semmi esetre sem akarom átengedni magam a pajkos kamaszhormonoknak, akkor cselekednem kell – a kezemben a lehetőség. Nem számít, mi van a hátam mögött, csak az, hogy milyen nagyot merek álmodni. Milyen bátor vagyok. Milyen messzire hajíthatom a dárdát... Milyen határokat szabok önmagamnak.

Szóval mi is lenne az a boldogság?

Gondtalanság. Bátorság. Élni az álmaimat. Biztonság. Céltudatosság. Szerető környezet. A szeretteimmel lenni. Élvezetes napok. Elfogadni az életet. Visszakapni az elvesztett személyt vagy dolgot... Jó anyagi háttér? Igen, talán az is könnyít a boldogságérzeten.

Akkor egyenként...

Gondtalanság? Soha senki sem tökéletesen gondtalan. Hatalmas felelősség embernek lenni. Teher, nyomás, olyasmi, amit néha nem vállalunk szívesen... Idegeskedünk, aggódunk. Szorongunk, pánikolunk, kétségbeesünk... annyi szavunk van a stresszes állapotra! És mi a vége? Lesz valahogyan... Mindig alakul valahogyan. Kiderül, hogy semmi értelme nem volt aggódni, mivel minden tökéletesen alakul. Vagy éppen borzalmasan... de hát, ha idegelsz, ha nem, akkor is úgy lesz. Szóval teljesen mindegy, hogy rosszul érzed-e magad a történés előtt vagy sem... nemde?

Csak mi, emberek tudunk idegeskedni jelentéktelen szöszmöszökön. Tehetségünk van ehhez, a többi élőlényhez képest. Mire jó mindez? Egyszerű: magunkat tönkretenni.

Kellemetlen dolog. A testet is frusztrálja az elme interakciója... pozitív vagy negatív? Remegés, félelem, szorongás vagy éppen bájos röptű lepkék a hasban? Na meg a tornyosuló kérdések... „Vajon visszaír-e?”, „Mit gondolhat rólam?”, „Mi bántja?”, „Haragszik-e rám?”, „Tényleg el kellene mennem abba a buliba?”, „Mi van, ha megint egyest kapok?”, „Otthon meg fognak ölni, ha megtudják...”, „Soha többé nem fog hozzám szólni...”, „Nem élem túl”... És a többi, mindenki számára jól ismert hiábavalóság. Értelmetlen önmarcangolás, mellyel a saját boldogságunkat akadályozzuk. Zagyva gondolatok, melyek sehová sem vezetnek, mert akkor is megtörténhet mindez, ha közben nem ostorozzuk magunkat pszichikailag. Erőnk van teremteni és tönkretenni. Ha az építéshez is megvan az energiánk, mért pusztítanánk magunkat?... Ez az. De mégis folyton ezt tesszük...

A boldogság lerágott csont. Mármint a téma. De vezessük le... ez fontos. Van az a gondtalan kisgyermekállapot. Amíg még nem veszekednek a szülők, és nem kapunk rossz jegyeket, és a szerelem mint fogalom még nem ismert... bár is a csalódás még távol áll tőlünk. Csak a jókedv, a nevetés... semmi rossz érzés, semmi negatív behatás. Biztonság, jó közérzet, önfeledtség. Aggódnivaló nuku. Ideális lét. De cseperedünk, és feltárulnak, kialakulnak a gondok, bajok, fájdalmak. Megismerkedünk velük. Azt hisszük, hogy ezek elengedhetetlen elemei a létezésnek, és hogy mélyen meg kell élnünk mindegyiket, eggyé válni velük – holott hatalmunk van felettük, dönthetünk, hogy mit gondolunk az adott dologról. Nem önáltatásról beszélünk. Egyszerűen tudhatjuk alapból, hogy az érmének mindig két oldala van. És mindig szemlélhetjük a napos felét is. Főleg tudatában annak, hogy semmi sem zajlik ok nélkül. Egyszerűen úgy kell lennie. De nem. Mi nem gondolkodunk. Elfogadjuk, hogy ez az élet. A sok könnyel és búval. Ezt ugyanis elfogadtatják velünk. És mi rábólintunk... De emberből vagyunk, és a boldogságra születtünk. Még ha elcsépelt is a szállóige. A vallások lényege is a boldogságot tűzi ki célul. Ez az eszményi állapot.

Na de... Emberek vagyunk, és félünk. Mitől? Hát az ismeretlentől. A boldogsághoz vezető úttól. Habozunk. Bizonytalanok vagyunk. A félelem köztudottan bilincset ró ránk. Gátol. Visszahúz.

A boldog ember nem retteg. Ő egyszerűen nem engedi dominálni az olyan gondolatokat, mint hogy „mi lesz, ha...”, „de mégis mit fognak szólni?”, „ettől annyira félek”, „unatkozom”, „unalmas az életem”, „egyhangú minden”, „úgy sincsen értelme”... Ő inkább azt gondolja, hogy „mennyire jó, hogy megint van időm aludni egyet!”...

A boldog ember szenvedélyes a pillanatban... élettel teli. Odaadó. Nem sajnál senkitől semmit. Nagylelkű. Tudja, hogy mindenből van elég, tudja, hogy okkal van minden. Ezek az emberek megtanulták, hogy semmi értelme nincsen azon töprengeni, hogy a másik mit gondolhat rólunk, hogy vajon mi vár ránk a következő órában/napon/héten/hónapban... a boldogok rájöttek, hogy amink van, az csak ez a pillanat. A MOST jelen levő gondolataink, szavaink és tetteink. Csak ezt a három dolgot tudjuk irányítani. Gondolatok, szavak és tettek. A sajátjaink. Minden más a hatáskörünkön kívül álló. Ha megéljük, kitöltjük mosollyal és élvezettel, passzióval, nevetéssel, önbizalommal és hittel a jelen pillanatot, akkor a feszültség nem tud létrejönni. Nincs hely számára. Nincs idő rá...

Ide fűzném a következő meghatározó dolgot is: a magabiztosságot. Merthogy a boldog ember szereti önmagát. Megrengethetetlen hite van önmagában, illetve egy felsőbb erőben... és ez a következő jelentős dolog.

A biztonság. Ha hited van, akkor képes vagy bármikor önmagadat adni, és aztán lesz, ami lesz. Maga a tudat, hogy nincsen félnivalód: így is, úgy is lesz valahogy. Ezt már elemeztem föntebb.

El kell fogadnunk a szimpla tényt: magát az életet. Hogy miért? Mert ha ezt megtesszük, akkor hatalmunk lesz felette. Akkor irányíthatjuk. És hogy hogyan? Nem egyszerű, de megértés kell hozzá. És türelem. Rózsát ugyan nem terem, de egy kellemesebb légkört mindenképpen létrehoz. Próbáld csak ki. Igyekezz utánagondolni: miért van ez így? Vajon mi miatt csinálta ezt? Mi lehet a célja? Én ebben a helyzetben mit tennék? Vagy: én mikor reagálnék így?... Ez nem más, mint egy bizonyos mértékű empátia... Igen. Ez egyértelműen könnyebbé teheti az életünket.

Álmodni... A felnőtt világban ez a másik nagy baj. Nem mernek álmodni. Túl irreálisnak tartják a vágyakozást, tervezgetést..., szükségtelennek. Pedig ez erőt ad. A nagy emberek mernek álmodni..., és akkor megszólal valaki ott, hogy „Hékás, én nem akarok nagy ember lenni!” Dehogyisnem! Boldog akarsz lenni. És a boldogság naggyá tesz, Kedves. Hogy mi értelme van ennek? Mért lenne szüksége egy boldog embernek álmokra? Mert az álmok az életben olyanok, mint a karácsonyfa díszei. Jó az a fa nélkülük is, felismerjük ugyan... de velük az igazi. A gyönyörű. A hangulatos... A meghitt.

A szerető környezet? Ez úgymond opcionális. Nem mindenkinek adatik meg. De a magabiztosság ezt is pótolni tudja némileg. Kialakítani lassacskán... ezért is mindenképp megszerzendő az önbizalom!

Élvezetes napok. Így képzeljük el a boldog ember mindennapjait. Ez a kedvencem, leginkább amiatt, mert könnyen megvalósítható. Csak fel kell hangolnom magam. És máris megvan az a szenvedélyes lelkes-röpdösős érzés. Felülmúlhatatlan. Olyankor pörög az ember. Semmi sem törheti meg a csillogását és lohaszthatja le a jókedvét. Élettel teli. Élvezi a pillanatot. Kihasználja a nap minden pici sugarát, a mellette lévő emberke finom illatából mélyet szippant, és táncol a folyosón órára menet... Rámosolyog a morcosokra, és megdicséri a társa kézírását. Ontja az életet. Árasztja a boldogságot. A legcsekélyebb kedves hangszínnek is örülni tud. Azt mondják: add meg minden napnak az esélyt, hogy életed legszebb napja lehessen. Ez kicsit talán túlzás. De tény, hogyha az élvezetes nap receptjét keressük, akkor egyszerűen le kell szögeznünk magunkban, hogy mennyire szuper is ez a mostani perc, és mennyire élvezzük mindezt.

Gyarapodnak a soraim, de egy dolog még nem került elő... Hogy engem mi tesz boldoggá?

Lássuk.

Egy őszinte, baráti beszélgetés. Egy zacskó gumicukor. Egy figyelmes üzenet vagy egy bajtársi mosoly. Egy jóleső nevetés. Érezni, hogy a szituáció magaslatán állok. A tudat, hogy szeretnek. Egy mennyei zenekompozíció. A tudat, hogy van hol otthon lennem. Egy valós beszélgetés a családommal. A születésnapom. Az utazás. Az egység élménye összejövetelek alkalmával. A tudat, hogy semmi baj nem lesz. A gondolat, hogy minden tökéletes itt és most. Boldoggá tesz, ha megvehetem azt a táskát, amelyikkel régóta szemezek. Boldoggá tesz, ha tudom, hogy nem idegeskedtem, és ezért nem rosszabbodik a betegségem sem. Boldoggá tesz, ha elolvashatok egy jó könyvet, ha épp maradt időm még indulás előtt egy forró, frissítő zuhanyra. Végtelenül boldoggá tesz, ha valaki háláját fejezi ki. Boldog vagyok, ha a napomba beiktatok egy kis testmozgást. Boldog leszek, ha már meg tudom csinálni a spárgát, s boldoggá tesz, ha tudom, hogy a családomnak nincsen aggódnivalója. Ha valami témáról, amelyben járatos vagyok, lelkesen beszélhetek, ha megismerhetek egy új embert, vagy ha felelevenítünk egy közös viccet. És az is, ha színészkedhetem. Boldoggá tesz, ha segíthetek. Boldoggá tesz egy jó jegy, vagy ha elmarad a felelés... és egy őszinte ölelésnek sincsen párja!

Hogy mi a legnehezebb abban, ha az ember boldog? Ugyanaz, ami akkor is, ha az ember gazdag... annak maradni. Az ellenséges gondolatok fáradhatatlanul be kívánnak hatolni elménkbe. Ébernek kell lennünk, hogy rendszeresen kigyomláljuk őket, és egyiknek se szenteljünk figyelmet.

A boldogság elhatározás. Az egyedüli bajom az elhatározásokkal, hogy rendszeresen meg kell újítani s erősíteni őket, különben lassan-lassan kitörlődnek a fejecskéből. A „most boldog vagyok és kész, semmit nem bírtok ellene tenni” kijelentés vonzó. Főleg, ha ismételgeti magában az ember. Hogy hatásos-e? Lényegesen. Engem már nem egyszer mentett meg.

Leszögeznék még egy fontos dolgot. Boldognak lenni nem azt jelenti, hogy akkor most állandóan fent van az ezer wattos mosoly a puha pofinkon... a boldog ember sem boldog az év mind a 365 napján. Van ott is gyász, vannak könnyek, létezik a stressz, amelyet időről időre beengedünk. Van sóvárgás és fájdalom is néha. Boldognak lenni azt jelentheti, hogy mindenből kihozzuk az építő gondolatokat. Hogy nem adjuk fel egy rossz nap után a tervet. Hogy mosolygunk akkor is, ha épp citromot kaptunk. Miért? Csak mert megtehetjük. Mert nevetni jobb, mint aggódni. Mert a mosoly, a félelemmel ellentétben, jó hatással van a szervezetünkre.

Boldognak lenni kihívás is ugyanakkor. A fájdalom mellett különösen. Akár fizikai, akár szellemi, a fájdalom mindig akadály. Jelzés: valamit nem jól csinálsz. Valami nincsen rendben... a legérdekesebb élmény minden alkalommal az, mikor ha előjön a fájdalom, akkor csak azért is makacsul kitartok a vidámság és a jókedv mellett, és nem sokkal később tapasztalhatom, hogy mennyire megérte.

A szenvedő emberek nem vidámak, és a vidám emberek nem szenvednek... lehet fájdalmuk, gyászuk, aggodalmuk... de a pozitív pozitívat vonz. Ha vidám vagy a nehéz pillanatokban, és tényleg igyekszel felhőtlen hangulatú lenni, akkor nemsokára ismét lehetsz boldog, jön majd valami, ami megkönnyíti a dolgod.

Persze a kevésbé kellemes érzések megélése is nagyon lényeges. Ezek tesznek bennünket emberré.

Ja, és még valami, kedves szerelmesek: a boldogságot soha, de soha nem várhatjuk el mástól. Az egyetlen ember, aki boldoggá tehet bennünket, azok mi magunk vagyunk.

Így végül csak annyit mondanék még:

Boldogság, Isten hozott!

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Rúzsa Róbert
Oláh Dóri grafikái Oláh Dóri grafikái az idei KMV beszédművészeti vetélkedőinek résztvevőiről

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A szervezők
A 2014-es KMV-gála műsorterve és beszédei avagy Miért nincsenek rendes műsorvezetők a gálán?

0 Hozzászólás | Bővebben +
Gutasi Lukacs:
KMV-2014 képekben KMV-2014 képekben

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Patarica Ildikó
KMV-MNT-pályázat-3. díj-Patarica Ildikó KMV-MNT-pályázat - 3. díj - Patarica Ildikó

0 Hozzászólás | Bővebben +