Fotók: Szőcs Attila

A Budapestről induló vonaton úgy érzem magam, mintha rakétában ülnék. Helyenként 150-nel száguldozunk Hegyeshalom felé, az előttem lévő képernyő pontosan kijelzi, merre is járunk. Űrbéli álmaimból a kalauz szállít vissza a földre, amint udvariasan a menetjegyek iránt érdeklődik.

- Nova Rock? – kérdezi jelentőségteljesen mosolyogva.

- Igen. Látszik rajtam? – lobogtatom meg sörényemet, ami a jegyszedőt még szélesebb mosolyra készteti. – Na, ennek örülök. Rögtön ki is használom az alkalmat, hogy megkérdezzem: a vasútállomásról merre kell tovább menni?

- Nem lesz egyszerű, kell még vagy 6-7 km-t sétálni – néz rá jókora poggyászomra, és erre már pontosan a füléig ér a szája.

Pedig még kissé alá is becsülte a távolságot, mert 9 km lett belőle. Igaz, tettünk egy kis kitérőt a határ innenső oldalán lévő bolt felé, mert sejtettük, hogy a sört itt olcsóbban megkapjuk, mint az osztrák területen kijelölt fémzeneőrület helyszínén. Nem kellett hozzá különösebb jóstehetség. Erőnlét viszont annál több, de szerencsémre a Kisdages művésznévre hallgató fiatalember is besegített, aki amúgy az egész kirándulás eszmei szerzője, és innen már felváltva cipeltük a kempingfelszerelést meg az egynapi betevő kaját és piát. Irányjelzőként kitűnő szolgálatot tettek a baromi magas emelődaruk, amelyből mindjárt kettőt is felfedeztünk, és gyakorlott, fesztiválozó észjárással megállapítottuk, hogy azok csakis a manapság nélkülözhetetlen bungee-jumping kellékei lehetnek. Amint közeledtünk, egyre nagyobb lett a tébláboló fiatalok sűrűsége, ám a tágas bejáratnál semennyit sem várakoztunk, mert már mindenki karszalaggal járkált le-fel, nyilvánvalóan mi ketten érkeztünk utoljára a háromnapos rendezvényre. A puskaporszáraz sztyeppén csak a por szállt magasra lépteink nyomán, puska nem került elő sehonnan. Az első kapun belépve nem is igen vizsgáltak meg bennünket, valóban bevihettünk volna akár egy gépfegyvert is a táborba, karszalagunkra ügyet sem vetettek, és már kezdük sajnálni, hogy kidobtunk 90 eurót a belépőjegyre.

Ezután következett az otthonteremtés, és itt derült fény a származásunkra, hiszen alföldi naivitással egyszerűen kézzel próbáltuk földbe szúrni a cövekeket, majd a nagyobb kavicsokkal csapkodtunk rájuk, nem sok sikerrel. Ekkor fordultam a szomszédságban üldögélő fiúkhoz, akik máris nyújtották felém a kalapácsot, még mielőtt megszólaltam volna. Ezek szerint léteznek nálunk gyakorlottabb fesztiválozók is... Műsorfüzetből viszont egyet sem sikerült szereznünk, még csak kölcsönbe sem, így most kapóra jött a kis cetli, amire előrelátóan kiírtam magamnak a beosztást, hogy útközben tervet készítsek a három színpad ésszerű meglátogatásához. Ami éppenséggel lehetetlen, hiszen mostanában ugyebár az élvezetek, vagyis az első osztályú koncertek halmozása a divat. Épp a kemény talaj felett aratott győzelmünket ünnepeltük finom soproni nedűvel, amikor a távolból erőteljes, számunkra vonzó ritmusok dörrentek meg. Fel is kerekedtünk, mint akiket meghipnotizáltak, de útközben még egy szűrőn át kellett haladnunk. Na, itt már olyan tüzetesen megmotoztak bennünket, akár a repülőtéren, még az üres flakonokat is eltanácsolták, és egyetlen ékszerünket, a Nova Rock feliratú karperecet is jól megrángatták eredetiségvizsgálat céljából, csak ezután léphettünk be a varázslatos hangorkán sújtotta területre. Rögtön irány a Blue Stage, melyet arról lehet felismerni, hogy fekete ponyva borítja.

A csábító hörgéseket azokban a percekben éppen az Arch Enemy szolgáltatta, amint azt az óriási kivetítőn jó messziről látható felirat is alátámasztotta. Magasan felettünk járt a nap, nem egy ideális időszak extrém-metál szeánszokra, így eléggé szellős maradt a nézőtér, és simán befértünk a pódium tövében elkerített első szektorba. Akik viszont megjelentek ezekben a korai órákban, igen lelkesen élték át a művészetet, és nemcsak örömmámorban, hanem közülük sokan a levegőben is úsztak. Szinte libasorban haladtak ugyanis a kezek fölött a fiatalok – úgynevezett „crowdsurf” üzemmódban – a színpad felé, ott pedig izmos rendfenntartók segítettek a biztonságos landolásban. Nyilván történt már a múltban néhány pofára esés, ezt most sikeresen megakadályozták. Már messziről furcsállottam a középen domborító tarka szépséget, és bár hölgyek esetében elég nagy balgaság a hajszín alapján azonosítani valakit, ezúttal helyénvalónak bizonyult a megfigyelésem. Nem Angela, az általam ismert szőkeség ontotta magából a férfiakat is megszégyenítő oroszlánhangokat, hanem bármennyire is hihetetlen, a svédországi székhelyű legénység addig kutatott, míg Kanadában rátalált egy ugyanolyan orgánummal rendelkező dívára: a kék és zöld színű hajkorona alatt pompázó Alissa White-Gluzra. Azon mégis meglepődtem, hogy később a meghirdetett időpontban legalább kétszázan álltak sorba az autogramjáért.

Persze, addig sem állt le a jeles események sora. Rövid szünet után lépett fel személyesen Duff McKagan a Gun N’Roses egykori basszusgitárosa, most éppen egy Walking Papers nevű formációban pengetve a bőgőt. A két évvel ezelőtt alakult banda nagyon kellemes dallamokkal öregbítette a seattle-i eredetű rock irányzat hírnevét, elég nagy kontrasztot okozva az előttük fellépővel szemben. Jócskán meg is csappant a közönség, de mindenevő létemre ezt is nagyon jóízűen fogyasztottam, na meg készültem a tananyagból, így tudtam jól, hogy egy olyan csodabogártól állok karnyújtásnyi távolságra, aki már néhányszor majdnem letette a lantot túladagolás miatt, végül mégis az evilági hangok mellett döntött. Közelről szemlélve a játékát úgy tűnt, nem is bánta meg, mi meg annál jobban örültünk a szerencsés találkozásnak.

Ezután a kíváncsiság nem hagyott nyugodni bennünket, és elindultunk az elkerített karám ellenkező végébe, ahol a színpadot fehér ponyvával fedték le, nyilván azért, hogy világos legyen mindenki számára: az a Red Stage. Jól kilépve, alig negyed óra alatt oda is értünk, így legalább pontosan felmértük a terepet. Útközben csak futó pillantásokat vetettünk a relikviákra, a mutatós, ám 30 eurós pólókra, a 4,50 eurós sörökre, meg a 4 eurós pizzaszeletekre, persze közben a közlekedésre is oda kellett figyelnünk, mert rajtunk kívül több ezer önfeledt ifjonc poroszkált, jobban mondva porzott össze-vissza.

Mire odaértünk, a Bad Religion már nagyban darálta a megszokott, nem túl komplikált ütemeket, elég szép számú rajongó előtt. Hát úgy tűnik, a Los Angeles-i őspunkok népszerűségben még mindig megelőzik az andalogva „Sétáló papírok”-at. Bennünk azonban inkább rocker szív dobog, így nyomultunk vissza a fekete színű arénához, ahol stílszerűen a Black Label Society-nak kellett volna felvonulnia. Azonban feleslegesen siettünk, mert a szerelők kínosan ügyeltek a beállásra, hangfalakból például valóságos kínai falat építettek. Nem túlzás, 43 darab Marshall doboz került a zenészek mögé, ami valószínűleg kielégítő monitorhangzást biztosított nekik, egy apró szépséghibával, hogy játszani már nem sok idejük maradt. Mindössze nyolc kompozíciót pörgetett ki Zakk Wylde a saját magához hasonlóan extravagáns külalakkal rendelkező gitárkölteményekből, mégpedig hat albumról összeválogatva. Azt viszont el kell ismernem, hogy nála nemcsak a hangfekvés, hanem a színvonal is magasan szárnyal, emellett pedig a ritmusgitáros mélyebb tónusai hátborzongatóan jól szóltak. Ha nem félnék Zakk haragjától, akkor még azt is megkockáztatnám, hogy a párbajsegédi tevékenységét jobban élveztem, mint a nagymesterét. Egyébként nem véletlenül tűzték műsorra épp Ozzy Osbourne szólólemezeinek egykori hősét, ő ugyanis kellően felfűtötte a hangulatot az est fénypontjához. Persze továbbra sem ülhettünk ölbetett kézzel, még rengeteg élmény várt ránk. Ismét karcosabb dalnokok következtek, a Hatebreed szórta kegyetlenül az igét, és a lábdob sem sokat pihent negyven percen keresztül. Itt már komoly moshpitben ütköztek az önfeláldozó hívek, mi azonban megéreztük a veszélyt, és a hátsó sorokban foglaltunk helyet, csakhogy így meg a gomolygó porfelhőnek köszönhetően kissé homályba vesztek a főszereplők. Annyit azonban kiszúrtam, hogy Jamey Jasta, az öblös torkú hangforrás (az énekes kifejezés nyilván sértő lenne számára) Napalm Death feliratot viselt a mellén, ezzel kétséget sem hagyva a követendő irányvonal felől. Nincs kizárva, hogy a pólót éppen a belgrádi koncerten kapta példaképeitől, a februári közös fellépés alkalmával. Sőt, egy másik nagy elődnek is tisztelettel adóztak, aki sajnos már nem az élő legendák sorait erősíti: Jeff Hanneman, a Slayer nemrégiben elhunyt, villámkezű gitárosa emlékének szentelték egyik fergeteges iramú dalukat a sok közül.

A kiadós fejrázás után megérdemelt, néhány hörpintésnyi pihenőhöz jutottunk, ellenben újabb nehéz döntés elé kerültünk. Egyaránt hét óra táján ragadott mikrofont Rob Zombie és Offspringék bandája is. Kimondhatatlanul „imádom” ezeket az újkori fesztiválokat, mert itt minduntalan tudathasadásos állapotba kerül az ember, pontosabban a rock megszállottja, és úgy érzem magam, mint a filozofáló kedvű humoristák által kiagyalt egérfogóban, amely egy-egy darab kolbászt meg szalonnát tartalmaz, elébe pedig egy zsilettet helyeznek, s szegény jószág addig tekinget tanácstalanul jobbra-balra, mondván: kolbász, szalonna, kolbász, szalonna, míg végül elvágja a saját nyakát. Na de mi megelőztük a bajt, és egyhangúlag a kaliforniai punk-veteránokra szavaztunk, az ugyancsak tapasztalt zeneszerző-filmrendezőt pedig majd inkább a moziban tekintjük meg egyszer. Megint át kellett tehát araszolnunk a Red Stage-hez, csatlakozva a kisebb népvándorláshoz, amely persze mindkét irányban, és egyre nagyobb intenzitással zajlott. Némi késéssel sikerült is odaérni, és dícsértük a nagy eszünket, mert kifogástalan előadásnak lehettünk a szemtanúi, kitűnő hangzásnak a fültanúi, miközben Dexter Holland csúcsformában énekelte el az együttes régi sikerszámait a kerek 20 évvel ezelőtt megjelent Smash sikeralbumról, néhányat az Americanáról, és mindössze kettőt az újabb, de változatlan stílusú alkotások közül. Sőt, tőlük még egy jókora ráadást is kaptunk, ami az előző bandáknál nem fordult elő, feltételezem, az eléggé feszes időbeosztás miatt. Addigra már elég későre járt, és mivel a színpadot a nézőtér nyugati oldalán állították fel, a nap éppen a zenészekkel egyvonalban tűzött a szemünkbe. A bárányfelhők nyájának békés elvonulása a napkorong előtt sajátos light-showt szolgáltatott, így teljesen feleslegessé váltak az ilyenkor amúgy is szükségtelen színes lámpák.

Ezen a ponton ismét fogós dilemma elé kényszerültünk. Nem elég, hogy az Offspringet a Soungarden követte, most még a harmadik, legkisebb dobogóra is jól csengő név, a Crowbar vonult fel, de hát mindkettőről le kellett mondanunk. Na de arról különben is egy vaskosabb kötetet készülök kiadni, hogy mely zenekarokat nem láttam, most inkább az első számú színpadon lángoló Avenged Sevenfold dicsőítésébe kezdek. Tűzből valóban nem volt hiány, hiszen az ifjú titánok óriási lendülettel vetették bele magukat a zajkeltésbe, nem véletlenül lettek a kedvenceim az utóbbi években. A nyitó dalnak megfelelően Shepherd of Fire névre keresztelték az egész idei turnéjukat, és hát ennek okán gyakran borult lángba a háttér, tűzlabdák törtek a magasba, sőt időnként még egy-egy tűzijáték is felröppent, ami nélkül mondjuk meglettem volna, tekintettel a fülsértő robajra. A nálam fiatalabb bulizók (itt persze csak ilyenek voltak) nem zavartatták magukat, és teljesen az énekes, M. Shadows hatása alá kerültek, akinek csak egy szavába került, és máris olyan circle pit kerekedett a tömeg kellős közepén, hogy csak úgy porzott. Na de ez sem zavart senkit, hiszen egymást követték a remekművek. Kicsit túlzásnak tartottam ugyan, hogy szinte minden szám után lecserélték gitárjaikat, mert így inkább dörzsölt pókerjátékosokra emlékeztettek, akik minden osztás után új paklit vesznek elő. Mi ugyan nem a legelső tűzvonalban foglaltunk helyet, de még így is időnként meglegyintett bennünket a hőhullám, s ezek után kíváncsi lennék, hogy szegény dobos, akitől kb. 5 méterre csaptak fel a lángok, vajon hányas faktorú napolajat kent a hátára. Mindenesetre rezzenéstelen arccal viselte a pokoli megpróbáltatásokat, és nagyon bízok benne, hogy ő azért nem lesz olyan rövid életű, mint elődje. Sajnos ezen a koncerten is sor került egy megemlékezésre, nagyon szép gesztusként a bajtársak James Owen Sullivannak, a 2009-ben, mindössze 28 évesen elhunyt dobosuknak szentelték a So Far Away c. csodálatos balladát. Ezzel együtt az egész órás, látványos előadás egy olyan nagyszerű áttekintést adott az eddig megjelent hat albumukról, amelynél jobbat nem is kívánhattunk. Az éppen remekelő zenészek korosztályába tartozó Kisdages barátom ugyan fanyalgott egy kissé, de mindezt annak tulajdonítom, hogy ő eddig nem ismerte a munkásságukat, és hát ezt a fajta muzsikát bizony többször meg kell hallgatni. Tomboló energiájuk és műsoridejük vége felé közeledve a frontember feltette a szokásos kérdést a fáradtságunkat illetően, amire az ugyancsak szokásos, nemleges választ kapta. Ám ezzel csak felvezette a mondanivalóját:

-Látom a szemeteken, hogy igenis fáradtak vagytok, ami nem is csoda három nap kemény rock elteltével.

Hát igen, esetemben csak annyit tévedett, hogy én mindössze egy nap után lettem hullafáradt, na de ezzel most nem lehetett foglalkozni, mert rögtön folytatta:

-Nem is tudjátok, mennyire szerencsések vagytok. Hamarosan élőben láthatjátok a heavy metal feltalálóit, akik nélkül talán ez a mai fesztivál sem létezne. Még gyermekeiteknek, unokáitoknak is eldicsekedhettek majd, hogy igen, láttátok őket!

Ezekkel a szavakkal aztán alaposan felcsigázta az amúgy is magasan szárnyaló érdeklődést. Most már mit sem számítottak a másik két helyszín eseményei, mindenki, aki élt, tömött sorokban vonult a központi rendezvény felé. Mi nagyon bölcsen tettük, hogy időben helyet foglaltunk az élbolyban, és így aránylag jó helyzetből figyelhettünk minden mozdulatot. Már az előkészületek is tartogattak némi látványosságot. Persze nem a fekete lepelre célzok, mert az lett volna a meglepetés, ha más színű vászonnal takarják el a pódiumot, de még csak nem is a színpad két szélére rajzolt, erősen stilizált denevérfigurákra gondolok, hanem az öt munkatársra, akiket a reflektorok mellett egy-egy kalitkába ültettek, és emeltek fel az állványok tetejére. A szorgos szerelőmunka közben a főszervező, Ewald Tatar fordult hozzánk néhány keresetlen szóval, megköszönte, hogy jelenlétünkkel ünnepélyessé tettük a jubileumi, tizedik Nova Rock fesztivált, s ezt a show zárásaként egy fantasztikus tűzijátékkal fogják nekünk meghálálni, most pedig következzen a hatalmas Black Sabbath!

És úgy vala.

-Hej! C’mon, c’mon! – kiáltotta a várva várt hang, amelyet mindenki felismert, hiába próbálták álcázni a fekete lepellel.

Amint a lepel lehullt (naná, hogy nem lefelé, hanem felfelé), és a rivaldafény felgyulladt, a fényképezőgépek erdeje emelkedett magasan a fejek fölé. Egy kissé görnyedt öregember jelent meg, mert hát mi tagadás, a mágus már mélyen a 66-ot tapossa, ám most a deszkákkal tette ugyanezt, méghozzá igen fürge léptekkel. Korát meghazudtolva, szüntelenül járkált egyik denevértől a másikig, miközben lendületesen, teljes odaadással sugározta felénk a nagyjából négy évtizede ismert dallamokat. Kezdetben ugyan néhányszor megbicsaklott a hangja, de ezt csakis a meghatottság okozhatta, amint meglátott bennünket. Már nem magunkra, a két észak-bácskai vándorra gondolok, hanem az ötvenezer önfeledten integető, ordítozó rajongóra. A fekete köpenybe burkolózó varázsló meg még folyamatosan biztatja is őket:

-Tapsoljatok! Hangosabban, hangosabban! Hadd lássam a kezeket! Még, még!

A hatás nem marad el, közben Ozzy is ütemesen tapsol, hamarosan megszabadul a hosszú köpenytől, amely alatt mi mást viselhet, mint fekete inget és fekete nadrágot, a magabiztos lépkedéssel azonban egy percig sem hagy fel, mintha éppen sürgős dolga akadna a színtér másik szegletében.

Három ősrégi himnusz után következik egy kis ízelítő a lefrissebb szerzeményekből: az Age of Reason okkal-móddal bizonyítja, hogy nem felejtettek még el szépet s jót alkotni. De néhány perc múlva visszarepülünk a hetvenes évekbe, szóval mindannyian megfiatalodunk. Különösen Geezer Butler, olyannyira, hogy a nem egészen mai, pontosabban 1970-es keltezésű N.I.B. nyomatása közben egy tömény basszusgitár-szólóra ragadtatja magát. Két fejezettel később meg a szinte még gyerek, alig 35 esztendős Tommy Clufetos veszi magához a kezdeményezést, aki eddig az ütőshangszerek jótékony takarásában volt elbarikádozva. Most azonban felugrott, visszaült, ütött, csapott, hergelte a közönséget, nem kevesebb, mint 6 percen át, minden bizonnyal azért, hogy közben a veterán harcostársak lélegzetvételhez jussonak. Na de rosszmájúság nélkül elmondhatom, hogy ezután valóban kulminált az egész össznépi vigadalom. Az Iron Man-t mindenki torka szakadtából kántálta, pedig jobban szerettem volna első kézből, magától a Vasembertől hallani, de nem sokat változott a helyzet az új korong gyöngyszemével kapcsolatban sem: a refrént többezres kórus támasztotta alá. Végül a régi idők ringatódala, a Children of the Grave zárta a hivatalos programot, és bár eddig is rengeteg gyönyörűséget kaptunk, éreztük, hogy itt nem lehet abbahagyni, valami még hiányzik. Ezt Ozzy is tudta, és nem is sokáig hagyott bennünket kétségek között. A szűnni nem akaró ovációt hamar megszakította, illetve inkább tetézte, amikor példás karmester módjára a sötétségből visszaintette zenekarát a rivaldafénybe, és felcsendültek a kihagyhatatlan Paranoid riffjei. Tony Iommi persze nemcsak e pillanatban remekelt, ezért nagy igazságtalanság lenne, ha ki nem emelném, hogy végig precízen tette a dolgát, feltűnés nélkül, ám kellő átéléssel, és természetesen közmegelégedésre. Legvégül méltóságteljesen vonultak le mind a négyen a színról, búcsút intve nekünk. Hát igen, ki tudja, mikor találkozunk legközelebb.

Az öt technikus szerepe az állások tetején viszont mindvégig nem derült ki. Valószínűleg Ozzyt védték felülről isten haragjától, mert bizony, szokásához híven nem kímélt sem embert, sem istent. A War Pigs hitvallásával kezdte, amelyben egyértelműen kinyilvánítja véleményét a háborúzó emberiségről. A Black Sabbath dal címe is magáért beszél, pláne, amikor épp vasárnap este van. A legújabb megnyilatkozása pedig nem kevésbé merész, még így is, hogy kérdőjel van a végén: God is Dead? Ez a nyolcperces eposz a szerencsés „13” számot viselő (mondanom sem kell: 2013-ban kiadott) albumon szerepel, és a felvétel előtt még Geezer Butler is kétségek között tépelődött, pedig többnyire ő a felelős a – finoman szólva – borúlátó szövegekért:

-A stúdióban Ozzy már jó néhányszor dalolgatta, hogy isten halott. Azonban egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy fel meri énekelni ezeket a sorokat a lemezre.

Nos, ismét bebizonyosodott, hogy olyan nincs, amit ez a hosszú hajú ördögcimbora nem mer. Azt meg majd hamarosan odalent személyesen megbeszélik, hogy isten valóban halott-e, legalábbis afelől nincs kétségem, hogy nem a mennyországban fognak találkozni, sőt azt is erősen kétlem, hogy a fekete társulat tagjai egyáltalán oda kívánkoznának. Erre a teológiai elmélkedésre sem jutott sok időnk, mert még a jól megedzett dobhártyánkat is hangos ropogás ütötte meg, ám felfelé tekintve úgy láttuk, hogy ez mégsem isten haragjának a megnyilvánulása. Épp ellenkezőleg, szinte az egész égboltozat káprázatos képzőművészeti alkotássá változott, méltóképpen kifestve a búcsú pillanatait. A tömeg, úgy ahogy jött, ezúttal is hömpölyögve vonult, csak most visszafelé, fokozatosan szétszóródva a méretes kemping irányába. Miniatűr kuckónkban leltünk némi megnyugvást, de ez csak a testhelyzetre vonatkozik, a dübörgő zene, kopácsolás, hangos beszéd, költözködés zaja ugyanis egy percig sem hagyta feledtetni, hogy Európa egyik legnépszerűbb rock seregszemléjének vagyunk a résztvevői. Így hát amint a nap felkelt, mi is kihámoztuk magunkat, és szedtük a sátorfánkat.

Addigra kissé megritkult körülöttünk a tábor, a legkisebb színpadot már le is bontották, a szeméthegyek pedig szemétdombokká szelídültek, de még mindig csatatérre emlékeztetett az egész mező. Az még hagyján, hogy flakonok és sörösdobozok ezrével maradtak szanaszét a hulladékkal teli, fekete zsákok mellett, de kempingszékek, gumimatracok, sőt teljes sátrak hevertek árván, szétdobálva. Persze rakományunk már enélkül is meghaladta az osztrák közutakon engedélyezett, egy végtagra eső terhelést, így egyetlen további kacatot sem hoztunk magunkkal, legvégül azonban egy egész karton sört találtunk az út szélén, aminek már nem lehetett ellenállni. Mindezen túl azt olvastam a későbbi jelentésekben, hogy ez volt az eddigi legbékésebb Nova Rock, szinte semmilyen kilengés, verekedés nem történt, és az elsősegélynyújtó helyet is mindössze kétezren keresték fel, de ők is csak jelentéktelen sérülésekkel. Egyik leggyakoribb panaszt ezúttal nem az alkoholmérgezés, hanem a szemgyulladás okozta, bizonyítván, hogy nem csak minket zavart a fátyolos légkör, persze az alföldi legényeket nem veri le olyan egyszerűen a lábukról néhány porszem. Az sincs kizárva, hogy a szervezők Ozzyra is céloztak egy kicsit, amikor békésnek titulálták a rendezvényt, hiszen ezúttal teljesen elfogadhatóan viselkedett, nem botránkoztatott meg senkit, nem harapta le senkinek a fejét, mint ahogyan azt csikókorában bizony megtette. Talán jobb is, hogy harmadvirágzásában találkoztam vele, amikor már nem a hülyeségekkel, hanem inkább az énekléssel foglalkozott. Tekintélye most még nagyobbra nőtt a szememben, olyannyira, hogy ezután valószínűleg még Kelly Osbourne CD-jét is áhítattal fogom hallgatni.

Egyelőre nem szándékozok ugyan John Lennon vagy Elvis Presley színe elé járulni az örök művésztelepen, de most már biztosan békében fogok nyugodni, ha oda kerülök, hiszen a heavy metal őskori legendái közül Ian Gillant a Deep Purple élén töbször is láttam, Robert Plantot a Zeppelinből már csak szólóban, de néhány méter távolságból hallgattam, most meg a Black Sabbath megalkotói is ott álltak velem szemtől szembe, miután kívánságlistámon végre kipipálhatom a szentnélküli háromság minden egyes tagját.

Képgaléria: