Fél évszázados a picigen Zentán

Fél évszázados a picigen Zentán

Fotó: Szőcs Attila

A fenti címből talán a fél évszázadot könnyebb megmagyarázni, mint a picigent, bár a mai tizenéves gyerekek hitetlenkedve csóválják a fejüket meséink hallatán, hogy mi bizony emlékszünk azokra az időkre, amikor a zentai Tisza-hídnál már ötven évvel ezelőtt hasonlóképpen rugdosták a gumilabdát a sportág nagy öregjei. Azóta ugyan nem a hídnál, nem csak a nagy öregek és nem a gumilabdát rúgják, de a hír igaz. A hatvanas évek elejére tehető ugyanis, amikor a bánáti oldalon elterülő, üdülőparadicsomokat megszégyenítő, gyönyörű strandon elkezdett terjedni egy nagyon egyszerű, de megunhatatlan játék. A teniszhez hasonlóan, egymás térfelére ütögették kézzel-lábbal a különböző méretű labdákat a homokba rajzolt pályán a különféle játékosok, nemtől, kortól, nemzetiségtől függetlenül, és általában párosok küzdöttek egymás ellen. Ahogy népszerűsödött ez a hóbort, úgy szaporodtak a talajba vésett kockák az akkoriban még végtelennek tűnő strandon, hiszen alacsony vízállás esetén még az egyik hídláb is teljes egészében kilátszott. A part enyhe lejtése miatt a labda igen gyakran a vízben kötött ki, de ilyenkor legalább megmártózhatott az a játékos is, amelyik érte szaladt. Idővel elkezdték számolni az eredményt, mérkőzéseket játszottak, összeszokott párosok alakultak ki, és ennek elkerülhetetlen következményeként élesedett közöttük a presztízsharc. Emiatt aztán valamiféle szabályokat is le kellett fektetni, de akkoriban megelégedtek azoknak az íratlan változatával is, mint ahogyan nevet sem adtak az efféle időtöltésnek. Többnyire azonban fiúk művelték, ezért fokozatosan beolvasztották a labdarúgásban szokásos mozdulatokat a teniszpályára emlékeztető vonalak fölötti labdakergetésbe, így nem okozott túl nagy fejtörést, hogy mi legyen az új sportág neve: lábtenisz. Az elnevezéshez a közelben emelkedő hídlábnak vajmi kevés köze lehetett. Persze, ismerték ezt a fajta játékot más vidékeken is, csak máshol hálóval, kisebb, vagy éppen nagyobb alapterületen űzték, úgyhogy ez a fajta változat csakis Zentán terjedt el.

Az már nehezebb kérdés, hogy honnan ered a zentai lábtenisz közkedvelt beceneve. Valószínűleg onnan, hogy enyhén hasonlít a dalmáciai „picigin” nevezetű vízi zsonglőrködéshez, a „picigen-történészek” véleménye azonban nem egészen egyöntetű ezen a téren, de a lényegen természetesen ez mit sem változtat.

Mindezeket a részleteket Dr. Smit Ferenctől, az idei verseny ünnepi bankettjén felszólaló díszvendégtől tudtuk meg a Halászcsárda felújított éttermében. Az eltelt ötven esztendőben ugyanis nemcsak a játékszabályok, hanem folyócskánk szokásai is alaposan megváltoztak, és néha a hídláb teteje is alig látszik ki a vízből, nemhogy az egykori csipkés, iszaptól mentes partszakasz, és így a játékos kedvű fürdőzők is lassanként átköltöztek a jóval magasabban fekvő üdülőtelep kellős közepére. Az érdeklődés, a mozgást igénylő fiatalok száma viszont azóta sem csökkent, sőt az utóbbi években reneszánszát éli a szórakozásnak ez az egyedi formája. Nagy örömmel tapasztalhattuk, hogy az idén rekordszámú, 20 csapat rajtolt a felnőttek versenyén, amely hivatalosan immár a 29-es sorszámot viselte, ráadásul közülük is sokan alig nőttek ki a serdülő korosztályból. Ennek ellenére még a gyermekek mezőnyében is 15 páros próbálta megszelídíteni a labdát, amely már a mai követelményeknek megfelelően műbőrből készült. Az pedig külön ki kell hangsúlyoznom, hogy ezúttal nemcsak a játék minősége, hanem a szépsége is jelentős mértékben feljavult, hiszen hat vállakozó szellemű leányzó állt kötélnek, vagyis vonalnak, hogy a nagyközönség előtt is bemutassa tudását. Maga az aréna is bámulatos formát kapott, nagyban Sóti Misa egykori focistának köszönhetően, aki nyugdíjas napjait kihasználva folyamatosan javította a pálya állagát, tökéletesen elsimította a felszínét, műanyag csíkokat fektetett le, és palánkkal elkerítette a küzdőteret, így most már nem kell minden labdamenet után percekig cserkészni a környékbeli bokrok tövében, a mágikus gömb után kutatva. Gyakran segítségére sietett a picigen másik nagy öregje, Milanović Mile, aki ugyan már a 67. életévét tapossa, és némely rock-zenekarhoz hasonlóan minden évben megtartja a búcsúfellépését, de még ezen a bajnokságon is összemérte erejét a fiatalokkal, nem is sikertelenül, hiszen egészen a negyeddöntőig jutott. Mellettük szinte gyereknek számít Kontić Djoko, hiszen még a hatvanat sem töltötte be. Az ő érdeme a támogatók begyűjtése, és bátran kijelenthetjük, hogy a gazdaságilag kissé nehézkes időkben rendkívüli eredményeket ért el. Minden versenyző részesült kisebb-nagyobb ajándékban, emellett még a tombolára is jutott számos nyeremény, így a közönség is aktív résztvevője lehetett az eseményeknek. Sőt, művészi előadások szervezésére is maradt ereje: a nagydöntő előtti szünet idején a Flamenco táncklub mazsorett csoportja szerzett kellemes meglepetést és még kellemesebb perceket a mintegy 400 lelkes szurkolónak, továbbá Kéri Tibor dobos együttese egy rövid bemutatóval tovább fokozta az egyébként is – mind temperamentumban, mind ügyességben, mind éghajlatban – Dél-Amerikára emlékeztető hangulatot. Még Djokónál is fiatalabb a verseny lebonyolításáért és a benevezésekért felelős Milanović Igor, így nyugodtan mondhatjuk, hogy a következő évtizedekben is biztos kézben lesz a bajnokság szervezése. Az étterem új tulajdonosa pedig frissen-gyorsan üzemképessé tette a közelben lévő mellékhelyiségeket, egyik magyarországi vendégjátékosunk meg a szabadtéri zuhanyokat, így a találkozó teljesen kultúrált körülmények között kezdődhetett.

A picigen azon ritka sportágak közé tartozik, amely a mai napig megőrizte Coubertin eszméjét, és minden versenyző élvezettel pattogtatja a labdát, magát vagy éppen ellenfelét, kinek hogy sikerül. Mindenki jól érzi magát, az egész mezőny egy nagy, összetartó társulat, gyakran új barátságok is szövődnek, együtt isznak, esznek, szórakoznak a házigazdák a vendégszurkolókkal, és mindez a mérkőzések kimenetelétől függetlenül történik. Persze azért ez utóbbi sem egészen mellékes dolog, főleg az eszmecserék és ugratások alkalmával, az 1981 óta forgalomban lévő vándorserleget meg különösen nagy becsben tartja mindenki, a győztesek nevét ugyanis minden évben felvésik az oldalára, és ők aztán büszkén állíthatják magukról, hogy egy picit bekerültek a történelembe. Nem árt tehát, ha végül néhány pillantást vetünk az eredményjelző táblára, illetve a jegyzőkönyvre. Maga a serleg Kanizsán vészelte át a telet, hiszen tavaly a Lipták fivérek nem találtak legyőzőre. Ők most nem csak a trófeát, hanem még három nagyszerű párost, meg egy jó hangerővel megáldott szurkolótábort hoztak magukkal a szomszéd várból, ezzel már a kezdetekben meghatározva az alaphangulatot. A számos résztvevő miatt már szerdától változatos szórakozási lehetőséget nyújtott a Csárda látogatóinak a harcias mérkőzések sorozata, amit aztán a szombaton lezúdult özönvíz még izgalmasabbá tett. A szervezőket azonban még a labilis időjárás sem billentette ki az egyensúlyából, és vasárnap estig sikerült hiánytalanul befejezni a tervezett műsorszámokat.

Mint említettem, az idén a hölgyek sem tudtak ellenállni a kísértésnek, és az ötven évvel ezelőtti hagyományokat felújítva, visszatértek a pályára, ezúttal azonban a kezüket nem használhatták, legfeljebb két menet között, a játéktéren kívül foghatták meg a labdát. Tavaly ugyan már avattunk bajnokot ebben a kategóriában Horti Kata és Török Andi személyében, ám akkor a vetélytársak kellő bátorság hiányában nem vállalták ellenük a versenyfutást, most viszont még két leánypáros is szerencsét próbált. Ők „minden kezdet nehéz” alapon, vagy talán a közeli folyóra való tekintettel eléggé hullámzó teljesítményt nyújtottak, így végül az uralkodó királynők bebizonyították, hogy már eddig is megérdemelten viselték a koronát.

Az erősebbik nemnél valóban erős mezőny gyűlt össze, s ebből kifolyólag selejtezőket kellett tartani, négy darab ötös létszámú csoportban. Ezeket végül két kanizsai és hat hazai alakulat élte túl, bár a harmadik vendégpáros csak hajszállal maradt le a negyeddöntőről. Ott aztán az esélyesek hozták a papírformát, és az elődöntők sem végződtek különösebb meglepetéssel:

Milanović Igor, Hegedűs – Kontić, Mijatov 2:0 (21:19, 21:12)

Lipták Csaba, Lipták Zsolt – Sóti, Rózsa 2:1 (21:13, 20:22, 21:17)

A döntő azután kiélezett harcot, izzadsággal átitatott mezeket, látványos labdameneteket, szinte akrobatikus mozdulatokat hozott a szurkolótáborok heves megnyilvánulása közepette, a pontgyűjtésben bekövetkező váratlan fordulatokat pedig valószínűleg Agatha Christie is irigykedve bámulta volna:

DÖNTŐ: Milanović Igor, Hegedűs – Lipták Csaba, Lipták Zsolt 3:2 (20:22, 12:21, 21:19, 21:19, 21:18)

Igor ezzel a diadallal szinte behozhatatlan előnyre tett szert az örökranglistán, mivel összesen hatodszor állhatott a dobogó legmagasabb fokára. Jelenlegi párjával, Hegedűs Zoltánnal két évvel ezelőtt ugyancsak az élen végzett, majd ugyanez a páros tavaly csak ádáz küzdelem árán engedte át ideiglenesen az uralmat a Lipták testvéreknek.

A bronzérmet pedig a nagyobb tapasztalattal rendelkező Sóti Misa és Rózsa Árpi szerezték meg a főszervező Kontić Djoko és unokaöccse, az egykori válogatott birkózó Mijatov Boki előtt:

III. hely: Sóti, Rózsa – Kontić, Mijatov 2:1 (26:24, 19:21, 21:17)

A serdülők is ígéretes játékkal rukkoltak elő, de ezen túl még nagyobb örömet okozott a játéktér körül szünet nélkül sürgölődő negyven-ötven gyerek látványa, akik már a bajnokságot megelőző hónapokban is szinte sorban álltak mindkét pályánál. A kitartó fiúk seregéből végül Božić Markónak és Hrustanović Denisnek kedvezett a szerencse, mert arra is szükség volt a döntőben a náluk jóval fiatalabb ellenféllel szemben:

Božić, Hrustanović – Milanović Gogi, Bulatović 2:1 (14:21, 21:12, 21:18)

Érdekes mozzanat ebben a korosztályban, hogy a tavalyi bajnok Senić Aleks – igaz, új partnerrel, Simić Milošsal az oldalán, de egy év tapasztalatával felerősödve – az idén a harmadik helyre szorult. Ettől függetlenül az ifjú titánok kivétel nélkül nagy étvággyal estek neki a megérdemelt jutalomnak: a PICIGEN feliratú tortának, az óriáspizzáknak és a fél hektoliter üdítőitalnak. A sört egyelőre meghagyták idősebb sorstársaiknak, akik aztán bőségesen éltek is a lehetőséggel.

A felgyorsult, és fizikai erőtől is egyre inkább duzzadó sportág meghazudtolta az először 1975-ben papírra vetett szabályzat utolsó paragrafusát, miszerint „a jövőben lehet ugyan módosítani vagy változtatni, de minek”, mert most megmutatkozott, hogy még a 90-es években kibővített rendszer – amelyet egyébként valamelyik jó tündér fellőtt a Magyar Szó honlapjára is „A picigen játékszabályai” címmel – néha az ementáli sajtra emlékeztet. Rendre történnek nem várt szituációk, de a versenyzők leleményessége is gyakran megoldhatalan talány elé állítja a játékvezetőt (aki egyébként nem más, mint e sorok írója, és Mile bácsi példáját követve minden évben bejelenti saját nyudíjaztatását), emiatt a közeljövőben várható a legendássá vált záróbekezdés további megszegése. Már csak azért is szükség mutatkozik a további tökéletesítésre, mert – amint a fenti, beszédes adatok bizonyítják – egyre tömegesebbé válik ez a példamutatóan szép mozgalom.



 

 

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Blondie
Budapesten a Blondie! Ki is ez a Debbie Harry, akit három hónapos korában fogadott örökbe a hawthorne-i Harry-család?

0 Hozzászólás | Bővebben +
: EXIT információs pult az újvidéki vasútállomás közelében
Lehet élni EXIT nélkül – de minek??! EXIT 2014 - Szőcs Attila

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Élménymorzsák a Green Future fesztiválról Augusztus 13. és 17. között fesztiválozók hada népesítette be az adai Adica Közvállalat medenceko...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Punk, hardcore, thrash metal a Clash-ben A szabadkai Clash Clubban az augusztus koncertekkel búcsúzik.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Fél évszázados a picigen Zentán A fenti címből talán a fél évszázadot könnyebb megmagyarázni, mint a picigent

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Rosta Nikolett Napsugár (fotó: Püsök Renáta)
„Minden okkal történik” Interjú ROSTA NIKOLETT NAPSUGÁR újságíró-sajtóreferenssel

0 Hozzászólás | Bővebben +