Megint karácsony van, mindenki ajándékok után szaladgál, mert a mi szeretteink a legjobbat (na meg a legdrágábbat és a legcsillogóbbat) érdemlik. Persze közben szabadkozunk, hogy hát a karácsonynak a szeretetről kell szólnia, és de biz’ isten, nálunk tényleg arról szól, csak a többiek azok, akik, követve a kapitalista Nyugatot, üzletet csinálnak már a karácsonyból is. De azért – ha lehetne – valószínűleg a szeretetet és az odafigyelést is belepakolnánk a kosárba a szaloncukor mellé, mert az sokkal egyszerűbb, ha az ember kifizeti, és ezzel le is van tudva a dolog. Mint régen a búcsúcédulák.

Pár évvel ezelőtt Budapest egy forgalmas pontján hatalmas betűk hirdették: Kellemes vásárlást kívánunk! Persze ez csak egy figyelemfelkeltő street art volt, nem pedig a bevásárlóközpontok próbálták így pénzköltésre buzdítani az arra járókat.

Véssey Miklós így ír a karácsony elvallástalanodásáról és ezzel együtt elüzletiesedéséről:

„1. És december huszonkettedikén Budapestre tekintett az Úr.
2. Embereit kereste az ő szeme, de azok helyén csak vásárlókat láta.”

Na de amellett, hogy az adventi időszakot vásárlási lázban töltjük, azért másról is szól a karácsony.

A mézes pálinkáról!!

Az otthoni példát látva néhány évvel ezelőttig azt hittem, hogy a mézes pálinka nem más, mint a teli pohár pálinkába csöppentett pici kis méz. Hát, nem is nagyon rajongtam az ötletért, hogy én olyat igyak. Mígnem egyszer aztán bele nem kóstoltam az igaziba… Azóta már nem is igazán a mézeskalácssütéssel kezdődik a karácsonyozás, hanem jóval inkább a mézes pálinka elkészítésével. Pár hét alatt szépen összeérik, és csak úgy itatja magát karácsonyeste. (Meg másnap is, sőt, amíg csak el nem fogy.)

A mézes pálinka és a mézeskalács mellett fontos szerep jut a karácsonyi halászlének és a bejglinek is: egyiket se szeretem nélkülözni az ünnepek ideje alatt. És (akárcsak a mézesek esetében) ezekben is az a legjobb, hogy még másnapra is jut belőlük.

És akkor a karácsony napján rendezett lakomáról még nem is beszéltem. Hetedhét országra is szólhatna, nem vitás.

A vásárolgatás és az evés-ivás bizony fontos részei a karácsonyozásnak, és ez nem is föltétlenül rossz. Hiszen miért is lenne baj az, ha jól érezzük magunkat? A karácsony csak akkor veszít a szellemiségéből, ha már nem az az érdekes, hogy a megajándékozott örülni fog-e vajon a hóemberes nyakkendőnek, hanem az, hogy mennyit is ér nekem a vele való kapcsolatom pénzben kifejezve, mennyit is költsek rá, és melyik tucatáruboltban vehetem meg az első szemembe ötlő árucikket a számára. Ha nem az számít, hogy a család közösen előkészüljön az ünnepekre, és együtt takarítsanak, süssenek, főzzenek, és karácsonyi díszeket válogassanak, hanem amíg a többség a Reszkessetek, betörők! százhuszadik ismétlését nézi a tévében, addig egyvalaki végez el minden munkát.

Ehhez is kell azért egy erős mártírhajlam: mégis mi vesz rá valakit, hogy minden munkát magára vállaljon, majd a szentestét botrányba fullassza a kifakadásával, hogy rajta kívül itt senki nem törődik senkivel, ha nem az, hogy szeret ebben a szerepben tetszelegni? A karácsonyt imádják a mártírok, ez nem kérdés.

Szendi Gábor írt néhány szarkasztikus cikket a(z egyébként nem is létező) karácsonyológiáról, ahol többek közt különféle típusba sorolta a karácsonyozó családokat, meg pszichiátriai betegségként értekezett a karácsonykórról (ami szintén nem létezik).

Ezek a cikkek nagyszerűen rámutatnak arra a nagy hűhóra, amit csapunk – bármi legyen is az oka. A szerző célja saját bevallása szerint az volt, hogy rámutasson a modern pszichológia üzletiségére: mindenből betegséget csinál, mert csak így lehet egy jelenséget eladni. Hogy a karácsonyra még nem csaptak le, az meglepő. Ha lecsaptak volna, és ennek köszönhetően a karácsonykór létező betegség lenne, ez lenne a medikalizáció csúcsa. Lassan mindenből, ami kicsit is eltér az átlagostól és a hétköznapitól, betegséget fabrikálunk. Ha ez így halad, előbb-utóbb betegszabadságra mehet majd például a gyászoló (akut depresszió, közöny és mélabú, kell néhány hét vagy hónap, hogy kigyógyuljon belőle) meg a szerelmes is (erős függőség a másik személytől, megváltozott tudatállapot, irracionális gondolkodás).

A karácsony körül is nagy hűhót csapunk: egyrészt rohanunk vásárolgatni (és olyan sokan vagyunk, hogy a pénztárnál való sorban állás több időbe telik magánál az ajándékok megkeresésénél és kiválasztásánál), éjt nappallá téve takarítunk, díszítünk, sütünk és főzünk; másrészt sajnálkozunk, hogy ó, jaj, a karácsonynak nem erről kellene szólnia…

De ha nem arról kellene szólnia, amiről szól, az mégis kin múlik, ha nem rajtunk? Mindenki maga alakítja a saját karácsonyát, pont, ahogy a saját életét is.

A társadalom elvallástalanodásával a karácsony már nem elsősorban Jézus születését jelenti, még akkor sem, ha csillag van a fa tetején, angyalka formájú a mézeskalács, és kicsi betlehem áll a fa alatt. Ez sem föltétlenül baj; nem kell magunkra erőltetni a kereszténységet éppen ezekben a napokban, ha az év többi napján nem is gondolunk Istenre vagy a fiára, és nem kell elmenni az éjféli misére csak azért, hogy ott legyünk, ha egyébként sem járunk templomba. Nem hinném, hogy valaki mindezektől rossz ember lesz.

Ettől függetlenül az éjféli mise szolgálhat spirituális feltöltődésként, de főként azok számára, akik egyébként is nap mint nap gyakorolják a kereszténységet. Így az éjféli mise nem más, mint a vallási áhítat közösségi megélése a kereszténység egyik fontos ünnepén.

És másoknak meg, lehet, az éjféli mise nem több (és nem is kevesebb!), mint egy jóféle kifogás arra, hogy az ember lánya hazafelé menet beugorjon a Mojóba egy-két kupica mézes pálinkára a külföldön szerencsét próbáló (de karácsonyra hazalátogató) régi barátokkal.

Szóval sok vád éri manapság a karácsonyt: hogy a vásárláson és az evészeten kívül nem is szól már semmiről (ez, mint ahogy már említettem, nem teljesen így van, hiszen a mézes pálinkát sem szabad elfelejteni!), hogy fölösleges vesződés az egész, és nincsen semmi értelme, hogy csak arra jó, hogy a depressziós és magányos emberek csak még depressziósabbak és magányosabbak legyenek, hogy kivágjuk azt a rengeteg fenyőt, hatékonyan hozzájárulva ezzel a természet tönkretételéhez, ha nem esik a hó, az a baj, ha meg esik, akkor havat kell hányni, és még hosszan lehetne sorolni az ünnepi problémákat. Ettől függetlenül mindenki megtalálhatja a neki tetsző szokásokat, és olyanná teheti a karácsonyát, amilyenné csak szeretné. Én például nagyon szeretem a karácsonyt, és valami piszok nagy mázlinak tartom azt is, hogy éppen az én anyám csinálja a legfinomabb mézeskalácsot a világon.

Ja, meg a mézes pálinkát is szeretem.