:

„A megoldhatatlan helyzet csak egy adott pillanatban az”

:

Interjú Kalmár Zsuzsa színművésznővel

Új összművészeti szervezet alakult Szabadkán Szab-way néven, amely törekvéseiben, azt gondolom, teljesen egyedi. Első bemutatójukat, a Gaudeamus Igitur c. előadást január 13-án láthatta először a szabadkai közönség a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dísztermében. A művészi szabadság és az alkotói függetlenség megőrzése egyébként a Szab-way elsődleges célja. „Partnere kíván lenni elsősorban a régió színházi alkotóinak, valamint mindazoknak a zenészeknek, képzőművészeknek, íróknak, akiknek mondanivalójuk van a világról, az életről, önmagukról és embertársaikról.”

Kalmár Zsuzsát, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színművésznőjét a világlátásáról kérdeztem. Meg az is érdekelt, hogyan látja önmagát és a környezetének az ügyes-bajos dolgait ebben a pillanatban. Itt és most, 2015-ben. Zsuzsát egyébként pontosan tizenkilenc éve ismerem. Megtisztelőnek érzem, hogy vállalta az interjút, mert mindig nagyon különleges színpadi jelenléttel bíró színésznőnek tartottam és tartom őt ma is, akinek minden egyes alakítása kitörölhetetlenül megmaradt bennem.

Nem kérlek meg arra, hogy mondd el, miért és mi célból alakult meg a Szab-way összművészeti szervezet, mert már elég sokan leírták előttem. Inkább azzal indítanék, hogy a Gaudeamus Igitur bemutatója után hogyan képzelitek el a Szab-way és a hozzá kapcsolódó kArc irodalmi kávéház következő időszakát, milyen jellegű projekteket terveztek?

– A kArc és a Szab-way ugyanazt a szellemiséget képviseli. Szabad és összművészeti kíván lenni. Ezért is leszünk, vagyunk nehéz helyzetben, hiszen a pályázati pénzekről döntő emberek nem mindig szeretik, ha a függetlenség van egy szervezet zászlajára tűzve. A kArc irodalmi kávéház eddig is szeretetből működött. Abban a pillanatban pedig, amikor úgy tűnt, hogy politikai árnyékban kellene állnunk, kiléptünk a Népszínház bástyái mögül. Mégis működünk. A Szab-way első produkciója, a Gaudeamus Igitur c. előadás szintúgy a közreműködők szabadidejében és elhivatottságából jött létre. Azt szeretnénk, hogy ennek a gazdagságnak, ami itt, Szabadkán és a Vajdaságban a művészettel foglalkozó emberek lelkében van, a Szab-way egy olyan gyűjtőhelye, fóruma legyen, ahol együtt, egymásba fonódva mutatkozhatunk meg. Azt gondolom, ha elkezdjük látni és becsülni azt, amink van, sokkal büszkébbek leszünk Szabadkánkra, Vajdaságunkra, önmagunkra, hiszen olyan művészeink és művészpalántáink vannak, akik a világon bárhol megállják a helyüket, de itt vannak, minket gazdagítanak. Legyen lehetőségük a megmutatkozásra, a közönségnek pedig arra, hogy megismerje őket. Koncertek, tárlatok és előadások szerepelnek a terveink között. Például február 11-én újra lesz kArc-koncert, igaz, nem a filharmóniával.

Nyitottak lennétek arra, hogy Magyarországon is együttműködjetek azokkal a művészekkel, akik hasonlóan gondolkodnak a világról, mint Ti?

– Természetesen, ez eddig is így működött, és a jövőben sem kívánunk ezen változtatni. A közös munka a művészetben nem múlik azon, hogy az ember a határ melyik oldalán van, és sokszor azon sem, hogy milyen nyelvet beszél.

Kalmár Zsuzsa

A Szab-way egyik alkotója, Pálfi Ervin írt egy köszöntő dalt szilveszterkor a 2015-ös évre, amely zseniálisan karikírozza azt az élethelyzetet, amikor az embernek nincs miből és nincs miért, mégis megpróbál a „semmiből valamit” csinálni. Pontosabban abból a kevésből, amije van, ahogy tud és amit tud, egész egyszerűen azért, mert túl kell élnie és tovább kell lépnie, és ebben a legnagyobb támasza az, ha nincs egyedül. Te hogyan, milyen módon, milyen ösztönös vagy tudatos túlélőtechnikával lendülsz át megoldhatatlannak tűnő élethelyzeteken?

– A megoldhatatlan helyzet csak egy adott pillanatban az, ha visszatekintünk rá egy hét, egy hónap, egy év távlatából, már másképpen látjuk. Persze ez most nagyon bölcsen hangzik, de ehhez minden alkalommal meg kell járni egy-egy kicsi poklot, végigzongorázni fejben megannyi lehetőséget, és végül beletörődni vagy nem. Ha nem vagy egyedül, az mindig erősít. Amikor nem csak önmagadért küzdesz, ha küzdeni kell. A dal, amit Ervin írt, és a videó, amit Baráth Attila készített hozzá, a szívem csücske. Érdemes meghallgatni és megnézni.

Most hogy vagy, ebben a pillanatban? Milyen érzések vannak benned?

– Jól, köszönöm. Anyaként két kedves, értelmes gyermek mellett nap mint nap öröm és hála tölti el a szívem, hogy ők vannak nekem. Feleségként húsz éve osztom meg az életemet egy férfival, akit szeretek, akire ennyi idő után is fel tudok nézni, és aki meg tud nevettetni. Színésznőként pedig egy valóban kiváló csapat tagja vagyok. A társulatom a barátaimból áll. Nagy kincs ez a mai világban.

Ti embertelen harcot vívtatok az elmúlt hónapokban, amelyben kétezren támogattak benneteket a Második Nyilvánosság nevű Facebook-oldalon. A közönségetek, szakmabeliek és nem szakmabeliek, plusz tök idegenek is, akik között olyanok is vannak, akik talán nem is járnak színházba. Milyen érzés volt azt látni, átélni, közvetlenül megtapasztalni, hogy – mondjon bárki bármit – igenis van remény, az emberek össze tudnak fogni, és ha valami tényleg nincs rendben, akkor valóban kiállnak a jó ügyért, bátran és szókimondóan?

– Lélekemelő megtapasztalni ezeket a dolgokat. A Második Nyilvánosság a színházunk életébe úgy lépett be, mint a görög drámákban a deus ex machina. Megszabta a társulat útját és feladatát. Bebizonyosodott, hogy az összefogás és a nyilvánosság olyan falakat is képes megrengetni, amelyek mozdíthatatlannak tűnnek, amelyek mögött pénz és hatalom áll. Az újságírók pedig, akik bátran és objektíven tudósítottak (mert bizony ehhez is bátorság kellett), mind külön-külön is köszönetet érdemelnek. Akik az ügyünk érdekében vállalták véleményüket, és hangot mertek adni neki, a hitünket adták vissza abban, hogy színházunk és előadásaink jelentenek valamit az embereknek. Ha minden ügyért így tudna harcolni ez a közösség, a világot is meg tudná váltani.

Harcolni, azt gondolom, nem lehet félig, sem finomkodva. Az ember vagy harcol, vagy nem harcol. Ti a társulattal ezt a harcot nyíltan, egyenesen, tiszta szívvel vívtátok, pedig nincs annál képtelenebb helyzet, ha a színházi, kulturális életen belül alakul ki harc. Még hozzátenném, hogy a harc szerintem eleve egy kényszerállapot, mert ki a csoda akarna harcolni „csak úgy, mert miért ne”. Mindig van egy nagyon erős kiváltó ok, vagy egy tűréshatár, amit sokszorosan túl kell lépniük bizonyos embereknek ahhoz, hogy bármiféle feszült helyzet alakuljon ki. A kérdésem az lenne: hogyan lehetett úgy végigcsinálni ezt az egészet, hogy közben nem fáradtál el teljesen érzelmileg, agyilag, minden értelemben véve?

– Nagyon elfáradtam, elfáradtunk. De vannak olyan helyzetek, amikor ezt nem engedheted meg magadnak. Mi az életünkért harcoltunk, a színházunkért, azért, hogy ne kelljen elhagynunk a várost, amelyet szeretünk és az otthonunknak választottunk. Azért, hogy ne kelljen elválnunk azoktól az emberektől, akikkel valódi, szeretetteljes alkotómunkára vagyunk képesek. Olyan értékek megőrzéséért harcoltunk, amelyekben hiszünk. Sajnos nem vagyok benne biztos, hogy a harc végére értünk. A nyilatkozatainkban megfogalmazott elvárásainknak és követeléseinknek csak egy része valósult meg, bár mi már a kompromisszumnak is örülünk. De például a helyzettel kapcsolatban Lovas Ildikó nyilvánosan azóta sem foglalt állást, pedig határozott elvárásunknak adtunk hangot. Nem lepődtünk meg, hiszen eddig sem kérdezték meg a véleményünket, sem azt, hogy egy adott rólunk szóló pletykának van-e alapja, vagy mi a másik oldala, mielőtt elhangzik az MNT sajtótájékoztatóján. Gyarmati Katának örülünk, és megkönnyebbüléssel fogadtuk, de az ő személyéről is csupán akkor értesültünk, amikor úgymond már le voltak osztva a lapok, a sajtótájékoztatón, szinte az újságból. Mi Körmöci Petronellát javasoltuk erre a posztra. Ha a pályázatok nyilvánosak lennének, azt is láthatná mindenki, hogy miért. A helyéről távozó Andrási nyilatkozatában többek között ezt mondta: azt ígérték neki, hogy a színház, amit a kezébe kap, függetlenedni fog, és ő maga választhatja meg majd a színészeket, akik a társulatot alkotják. Ez újabb kérdéseket szül. Az volt a cél, hogy ez a társulat megszűnjön? Ki ígérhette Andrásinak ezeket, kinek volt ez jogában, kinek lett volna ez az érdeke? Vajon letett-e ebbéli szándékáról? Az MTI-t és a Duna Televíziót még ezek után sem tájékoztatta objektíven két újságíró. Miért? Ezek után joggal merül fel a kérdés: vajon vége-e a harcnak, megnyugodhatunk-e? De lesz, ami lesz, annyi bizonyos, hogy ez a harc egyedülálló, reményt adó, és fáradtság ide vagy oda, újra belevágnék.

Kalmá Zsuzsa

Az elmúlt évek során eljátszott szerepeid közül melyek azok, amelyek nagyon közel álltak hozzád, és miért?

– A színészi munkában az a legszebb, hogy több életed lehet. Esténként belebújsz egy másik életbe, és azt éled, ha csak pillanatokra is. Közben sok mindent megtudsz önmagadról. Én azokat a szerepeket szeretem, amelyek által magamról tanulhatok. Amik kulcsokat adnak a következő, még zárt kapuhoz a lelkemben. Mostanában ilyen élményem volt a Vörös (mert sok különböző ember bőrébe bújhattunk), és ilyen most a legfrissebb, a Gaudeamus Igiturban játszott szerepem, hiszen itt meg újra gyerekek lehetünk néhány jelenetben. Ezeken kívül ott vannak a „nagy szerepek”: Varja a Cseresznyéskertben, Nóra, Amy az (Egy)mássalban és a Tapasztalt asszonyban Ruth Smithers. Ebben az a különleges, hogy angolul beszélhetek az előadásban.

Milyen jellegű szerepekre vágysz most?

– Konkrét vágyam nincs. Békét szeretnék a színházunkban végre. Olyan rendezőkkel szeretnék dolgozni, olyan rendezői koncepciókkal és darabokkal szeretnék foglalkozni, amelyekkel megtalálom a közös hangot. Ne kelljen beállni játszani ránk erőszakolt, gondolat nélküli előadásokba.

Jelenleg hol a te személyes „énidőd”, és miben nyilvánul meg? Énidőn azt értem, hogy meditálsz, sportolsz, szépségszalonba jársz, befelé figyelsz, mindenkinek mást jelent ez. Nők vagyunk. Az apró rituáléink nélkül sokkal nehezebb lenne dolgozni, gyereket nevelni, a fiatalabbaknak pedig vizsgákra készülni és megfelelni az elvárásoknak.

– Olyanom nincs. Vagyis csak nézőpont kérdése. Minden percem az „énidőm”. Hiszen a munkámat szeretem, a gyerekeimet imádom. No jó, azért kocogni járok, és igyekszem néhány csendes pillanatot találni minden napomban.

Erőset kérdezek, és kényeset, mert ez talán az egyik legvitatottabb dolog, hype, azaz divattéma per pillanat a nők között a médiában: Mikor szüljön egy nő, mikor ne szüljön, és ha nem szült teszem azt 38 éves koráig, hanem utána fog, akkor az minden esetben ciki? Összegezve: van-e joga bármelyikünknek is olyan szinten beleszólni egy másik ember életébe, hogy még ezt is meghatározzuk, erre is szabályt állítunk?

– Senki se engedje meg, hogy beleszóljanak az életébe. Az emberekre nem lehet „rámákat” tukmálni, Domonkos István szavaival élve. Abból nem lesz egészséges társadalom. Gyermeket meg az ember akkor vállal, amikor úgy érzi, hogy vállalnia kell.

Szerinted mi a jó egy gyereknek, ha szabadon engedik, vagy ha irányítják? Minden gyerek más persze – ezért ez hülye kérdés ilyenformán –, de engem mégis érdekelne, hogy te vallasz-e „ikszipszilon megmondta alapon” nevelési elveket, vagy ösztönösen állsz ezekhez a dolgokhoz?

– Az a szabad és önálló gyerek, akinek megmutatják a határokat és a lehetőségeket. Persze én is úgy indultam, hogy „mások biztos jobban tudják”, de nem kellett sok idő, hogy rájöjjek: az én gyerekeimet én ismerem a legjobban. Azt ajánlanám mindenkinek (ha lehetek ennyire nagyképű), hogy hálával és szeretettel figyelje azt a kis embert, aki adatott neki, hiszen tőlünk függ, szülőktől, milyen emberek fognak élni a földön utánunk. A nevelésben eljátsszuk egy kicsit a Teremtő szerepét. Én azt szeretném, hogy felelősségteljes, tekintélyt csak józan keretek között tisztelő, szeretetteljes, magabiztos felnőttek váljanak a gyermekeimből.

Mit szeretnél közölni a világgal, szereptől függetlenül van-e valamiféle belső üzeneted, amikor a színpadon vagy?

– Igen, van, és valahogy így hangzik: itt vagyunk, együtt vagyunk, egy adott helyen, egy bizonyos pillanatban, egy közös élményen belül. Nem vagyunk idegenek, és ez a színházban, a színpadon és a közönség soraiban egyaránt világossá válik.

Mit gondolsz a mai fiatalságról, milyennek látod például a mai huszonéveseket? Mert én úgy vélem, nekik is megvannak a maguk próbatételei, ugyanúgy, ahogy nekünk is megvoltak a kilencvenes évek végén meg az ezredfordulót követő első években.

– Ők lehetnek a jövő formálói, ha hisznek önmagukban, és nem félnek. Azt kívánom, hogy az őrült világ ellenére találja meg minél több fiatal a szépséget, az élete értelmét és a küldetését. Talán ők előbb „ébrednek”, mint mi, Flórám. Azok a fiatalok, akiket én ebből a korosztályból ismerek, zömében ilyenek. Remélem, nem kell majd elmenekülniük.

Régen érzékenynek vallottad magad egy interjúban, és én annak is láttalak. Most egy kőkemény, határozott, nagyon céltudatos nőt látok. Mégis mi az, ami továbbra is nagyon érzékenyen érint, ami kibillent az egyensúlyból, ami bánt?

– Köszönöm a kőkemény és céltudatos jelzőket, de ez nem én vagyok. Ez talán csak egy szerep, amit a körülmények erőszakoltak rám. Sok minden érzékenyen érint, mindent mélyen élek meg, és nem tudok érdemben vitatkozni fontos dolgokról sírás nélkül. Ami az utóbbi időben nagyon bánt és a tehetetlenség dühét váltja ki belőlem, az az, hogy olyan emberek, akiknek lehetőségük volna teremteni, inkább a rombolást választják. Miért? Csak. A jágói gonoszság teljesen kiborít.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

1 Hozzászólás

Szép, komoly, felelősségteljes!

Szólj hozzá

:
Földalatti támadás Belgrádban Festival Srpskog Podzemlja, Dom Omladine, Belgrád, 2014.2.21.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Az elvágyódó sötétség éjszakája Újvidéken Negura Bunget/Grimegod / Northern Plague / Ashen Epitaph - The Quarter, Újvidék, 20h, 2015.3.26

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Slipknot élőben és hangosan avagy: all we got is insane!

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Tizenegy egész egynegyedes ütem Az Ashen Epitaph szülinapi bulija a Mojóban

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Antalovics Péter
Filmklub a Tudósban Újvidéken a Forum épületében, egy kis teremben fiatalok szórakoztatnak: fiatalokat.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: James Dean és a mosolya
Három film és örök hírnév A második világháború utáni Amerika önmagát elveszettnek érző ifjúságában már kódolva volt a lázadás

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„A megoldhatatlan helyzet csak egy adott pillanatban az” Interjú Kalmár Zsuzsa színművésznővel

1 Hozzászólás | Bővebben +
: Valentyin Alekszandrovics Szerov – Télen
Újév Fordította: Evila

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Sóskaleves
Nem szokványos csemegék 2. 2. rész – SALÁTÁK, ZÖLDSÉGEK

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Sporhetsztori 3. Harmadik rész – A bájital

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A szentély
Levelek Japánból 12. 12. rész - Tsukuba-szan egy esős napon

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A mikrofonnál Fejes János
A változás belső folyamat Az Élet-öröm programokról

0 Hozzászólás | Bővebben +
: „Bazi magas mennyezet” – mondhatnánk röviden és velősen Ludwig Moralt müncheni festő freskójára
Kukucska a Duna kanyarulatába 2. Második rész - Öreg fiúk is megnyalják a sós vizet

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vajdasági est feb3-17 Szemezgetés vajdasági műsorbeharangozókból

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
FERDINANDY GYÖRGY ÉS RÁCKEVEI ANNA MAGYARKANIZSÁN Art Café, február 8., vasárnap, 17.00

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Toldi
EGY KÜLÖNÖS TOLDI MAGYARKANIZSÁN Művészetek Háza - február 6., péntek, 11.00

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
III. International Jam Session – 2015.02.20. - 21.00 - ZEN Creol Song Day

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Gallieno Ferri, Zagor rajzolója 2013-ban
Patrick Wilding kalandjai (2.) Zagor, avagy Darkwood szekercés szelleme

0 Hozzászólás | Bővebben +