Az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének zöldfülű szerkesztőjeként 1975-ben neveztek ki az akkor 30 éves Képes Ifjúság főszerkesztőjévé. Nem önszántamból hagytam el a rádiót, ahol nagyon jól éreztem magamat, hanem, ahogy abban az időben még a „természetes” szelekció történt, a felsőbb és megvétózhatatlan párthatalmasságok mondták ki, hogy kik alkalmasak az egyes felelős tisztségekre, és véleményük ellen, természetesen, nem volt apelláta. A legkevésbé sem számított az, hogy erről másnak is voltak a felsőbb, hivatalostól valamelyest eltérő elképzelései.

Hornyik Miklóst váltottam fel a főszerkesztői karosszékben. Miklós egy végtelenül jóindulatú, szeretetreméltó és okos, de túlságosan naiv fiatalember volt, és ez is okozta „bukását”. Emlékeztetőként, azokat az éveket tapostuk, amikor az idillikus testvériség-egység eszme kezdett meginogni a jugoszláviai népek tudatában, itt-ott kezdte már felütni fejét a nacionalizmus. Mi, magyarok is egyre inkább ráébredtünk arra, hogy igenis magyarok vagyunk, hogy nemcsak „fényes” jelenünk, hanem múltunk is van, hogy az egyetemes magyarság része vagyunk. Erről azonban akkor még csak nagyon burkoltan lehetett beszélni.

Ugyanakkor már nem lehetett nem beszélni róla. A Képes Ifjúság akkori szerkesztősége, csupa tanult és éles eszű fiatal, igen érzékeny volt a magyarság témára. A lap hétről hétre reálisabb írásokat közölt az itteni magyarság egyre szembetűnőbb hátrányos helyzetéről, a beolvasztási törekvésekről stb., ami nem lett volna akkora nagy baj, ha nincs soraikban egy jellemtelen, hitvány alak, aki alaposan „belejavított” az újságírók leadott írásaiba. A munkafolyamat az volt, hogy a szerző átadta heti írását, amit aztán a megszokott lektori beavatkozás után a főszerkesztői szoba délutáni magányában megbúvó „inkvizítor” zöld tintát fogyasztó töltőtollával kénye-kedvére „kisarkosított”. Külön érzéke volt ahhoz, hogy olyasmit írjon a kéziratba, amivel holtbiztosan tyúkszemen találja a társadalmi rend éber őreit. Az így „kizöldellő” kéziratot átgépeltette, hogy keze nyomát eltüntetve juttassa azt a nyomdába. Amikor aztán az újság megjelent, a szerző, ha látta is, hogy valami történt a kéziratával, esetleg csak arra gondolhatott, hogy a szerkesztőségi főnökök keze van a dologban, és hát ők csak jobban tudják, hogy mit lehet és mit nem. Csak Hornyik nem látta, hogy mi történik, és ezért aztán távoznia kellett a lap éléről.

Én csak jó fél év múltán, véletlenül találtam meg a szerkesztőség kézikönyvtárának egyik vaskos kötetébe rejtve a zöld tintával „megdolgozott” kéziratokat. Azonnal megmutattam őket a Forum új vezérigazgatójának, és követeltem, hogy a cselszövőt azonnal távolítsa el a szerkesztőségből. Azonnal meg is tette azt, amit korábban nem lehetett megtenni, mert az illető a Hatalom beépített embere volt a Képes Ifjúságban.

Így zárult le a vajdasági magyar sajtó történetének egyik csúnya fejezete, a Képes Ifjúság újabb fejlődésnek indulhatott. Bevezettük a színes fedőlapot és a heti rendszerességgel megjelenő, nagyméretű, színes sztárfotót, élőújságjainkkal kéthetenként felkereshettük olvasóinkat, újságíróink pedig évente legalább egyszer külföldre is eljutottak. A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy nekem sikerült összehoznom a legkiválóbb szerkesztőséget a vajdasági magyar sajtó történetében. A lap fennállásának egyik évfordulóján már elmondtam, és elmondom most is: 1975 és ’79 között a Képes Ifjúság szerkesztőségének tagjai voltak Dudás Karcsi, Podolszki Jóka, Domonkos Pista, Dormán Laci, Garai Laci, Németh Jancsi, Tari Pista, Bada Pista, Tomka Gábor, Csernik Attila, Magossy Magda, Tóth Soós Klári, Urbán Vali és jómagam. Sem előtte, sem utána nem állt össze ilyen kiváló együttes a vajdasági magyar sajtó történetében.

Képgaléria: