Én kétszer is tagja voltam a Képes Ifjúság szerkesztőségének: először 1967 őszétől mintegy másfél évig szerződéses állandó külmunkatársként, másodszor pedig 1979. április 1-jétől 1983. december 15-éig fő- és felelős szerkesztőként.

Az első időszakból idézek fel most egy történetet, mert újságírói pályafutásom kezdetéről szól, és életem végéig sem felejtem el.

1967 őszén kerültem Újvidékre, a Magyar Tanszék hallgatójaként. Ösztöndíjam nem volt, ezért valamilyen kereset után kellett néznem. Mivel már korábban megszilárdult az elhatározásom, hogy újságíró leszek, és gimnazistaként Óbecséről több-kevesebb rendszerességgel tudósítottam a lapot (akkor még csak Ifjúság volt a neve, a formája meg olyan, mint a Magyar Szóé), bementem a szerkesztőségbe, hátha kapok valamilyen munkát. Varga József, az akkori főszerkesztő (akit a munkatársak Seriffnek neveztek) barátságosan fogadott, és miután elbeszélgetett velem, közölte, hogy időről időre felújítandó szerződéssel állandó külső munkatársként dolgozhatok náluk. Majdnem a nyakába ugrottam!

Ekkor a kezembe nyomott egy halom kéziratot, mondván, olvassam át, hogy lássam, hogyan kell megírni és leadni egy-egy cikket. Mivel valamilyen megbeszélésre hívták a városba, kezet nyújtott és elsietett.

Kezdő egyetemista lévén, akkor még minden hétvégén hazautaztam Óbecsére, és mivel éppen péntek volt, a Seriff meg nem mondta, hogy azon nyomban olvassam el, betettem a vagy harmincflekknyi anyagot a táskámba, és kiballagtam a buszállomásra. Szombat-vasárnap aztán otthon szépen elolvastam mindent, sőt jegyzeteltem is, hiszen nem akármilyen írások voltak: Deák Ferenc, Hornyik Miklós, Mirnics Zsuzsa, Torok Csaba, Dormán László volt többek között az akkori szerkesztőség tagja, továbbá Kiss Erzsébet, Szántó Zoltán és sokan mások dolgoztak be!

Hétfőn reggel nyolc óra tájban, mielőtt a Tanszékre mentem volna, beugrottam a szerkesztőségbe, hogy visszaadjam a kéziratokat. Meglepődve láttam, hogy mindenki benn volt. Idegesen kerestek valamit a fiókokban, és velem még szóba sem álltak. Rastović Vera titkárnőtől, a drága Verácitól tudtam meg, hogy Seriff, a főnök „odalenn veszekszik a szedőkkel”. Mivel nem tudtam, hogy hol van az az „odalenn”, kérdezősködve jutottam el végül a szedőterembe (akkor még a hagyományos ólomszedéssel készült az újság). Seriff és a szedők főnöke valóban nagy hangon, sőt hadonászva vitázott – hogy miről, fogalmam sem volt. Kis ideig érdeklődve figyeltem, majd közbeszóltam: „Elnézést, de mennem kell az egyetemre. Itt vannak a kéziratok, alaposan átnéztem őket.”

Szegény Varga József, a Seriff döbbenten, egyetlen hang nélkül meredt a kezébe nyomott paksamétára, majd belehanyatlott egy ott levő kopott fotelbe – és elkezdtek csorogni a könnyei! Így tetőzött az idegessége, ugyanis kiderült, hogy amit én „házi olvasmánynak” elvittem, az a hétvégi szedésre szánt anyag volt, és kérdésessé vált a lap időbeni megjelenése…

Meglehetősen furcsa, de tény: újságírói pályafutásomat úgy kezdtem, hogy megríkattam a főszerkesztőt!

Visszamentem a szerkesztőségbe, hogy leállítsam a nagy keresést (akkor már tudtam, mit keresnek). Mit mondjak, nem túl barátságosan néztek rám… Veráci halkan odaszólt: „Most néhány napig ne jöjjön be, majd én telefonon hívom!”

Végül mégis megjelent idejében az újság, és nem sokkal utána Veráci is hívott. A szerkesztőségben már nevetve fogadtak – a tragédia anekdotává szelídült…

Képgaléria: