: Lukács Melinda
Lukács Melinda

C’est la vie

: Lukács Melinda
Lukács Melinda

Amilyen zűrzavaros volt térségünkben a kilencvenes évek, olyan nehéz most néhány épkézláb mondatot összehoznom a Képes Ifi-s emlékeimről. Mintha egy nagy csomagot szeretnék kibontani, csak még a rajta levő csomót sem tudom kibogozni. Ami biztos, hogy akkoriban úgy éreztem, nem létezik izgalmasabb hely a Képes Ifi szerkesztőségénél. Ez bizonyára így is volt. Emellett az egyetlen hely volt, ahol sikerült nem elvesznem a bizonytalanság, a reménytelenség és a kilátástalanság mélyében. Magyarán: a Képes Ifi szerkesztősége egy oázis volt, ahol mindig történt valami. Az pedig, hogy én ennek része lehettem, Zoran Šećerovnak, az akkori főszerkesztőnek köszönhető, aki keményen biztatott, márpedig erős önbizalomhiány jellemzett akkoriban. (Nem mintha most túltengne bennem a magabiztosság, de akkor különösen elveszettnek éreztem magamat.) Köszönhető ez persze a kollégáknak is, akik befogadtak, és természetesen az akkori vezetőségnek is, akik éltették a lapot és hagyták működni a szerkesztőséget. Az pedig, hogy mindmáig megmaradtam, az utánuk következő főszerkesztőknek, vezetőségnek és kollégáknak köszönhető. Itt most hetven oldalt teleírhatnék azzal, hogy kinek mit köszönök, senkit sem felejtettem el, tehát ha közülük bárki is loholást észlel a háta mögött, ne ijedjen meg, csak a hálám üldözi.

A Képes Ifivel pedig még valami vonzóvá vált számomra: az újságírás. Részben azért is, mert összeegyeztethető volt a türelmetlenségemmel. Belefogni valamibe, azután érdeklődés hiányában félúton abbahagyni – ez voltam én. Megírni valamit, ami meg is jelenik – ez már csak azért is jó volt, mert belátható időn belül láthatóvá vált az eredmény.

A Képes Ifit eközben minden téren a sok változás jellemezte, de változtak az idők, a technológia és a diákok is. Az újság hetente jelent meg, kéthetente, havonta, és olyan is volt, hogy egy oldalon a Magyar Szóban. Több ízben fenyegette a megszűnés vagy a szerkesztőségi iroda elvesztése. Kezdetben a lapot írógépen készítettük. A világhálós, közösségi oldalas, számítógépes és mobiltelefonos kapcsolatok hiányában pedig a vajdasági diákok és fiatalok a Képes Ifiben fejtették ki véleményüket egy-egy téma kapcsán. Nézetek ütközése, botrányos viták, fenyegetések – mint azt már említettem, a szerkesztőség egy izgalmas hely volt. Másrészt az újság készítése is elég kalandosnak számított, hiszen nagyon gyakran kéziratok formájában érkeztek az írások. Miután ezeket sikerült kiböngészni, majd pedig lektorálni, jöhetett a gépelés, amire azután a grafikai szerkesztési instrukciók kerültek. A papírlapok gyakran kanyargós vonalakkal lettek telerajzolva, mintha egy kincskereső térkép lenne. A képek iratkapoccsal csatolódtak az íráshoz, az így összeállt papírköteg pedig vonattal utazott Újvidékre, a nyomdába.

A számítógépek tehát nagy változást hoztak, de az átállás nem zajlott bonyodalommentesen. Meg kellett tanulni használni, azután újból és újból, és ki tudja hányszor újból, hiszen szükséges volt lépést tartani a folyamatos fejlődéssel. Minden adott volt tehát a technofóbia kialakulásához. Egyszer előfordult, hogy egy kolléga a lapzárta napján egyetlen gombnyomással kitörölte az egész újság anyagát. Nem volt mit tenni, bent kellett maradni éjjel, és a kéziratok alapján – meg amire még sikerült visszaemlékezni – újból begépelni az írásokat. A kolléga persze nagyon rendes volt, ellátott bennünket kellő mennyiségű kávéval és cukorral, hogy ne aludjunk el (meg egy kis borral is, hogy a kitartásunk se szunnyadjon el).

Tulajdonképpen a lényeghez most érkeztem el: a Képes Ifi szerkesztősége mindig több volt egy munkahelynél, a nagy barátkozások vagy épp megható találkozások és szaftos beszélgetések jellemezték. Egy időben pedig a szerkesztőségnek himnuszt is választottunk, nem mintha ez lett volna a cél, de szerettük ezt a dalt, ezért kikiáltottuk Emerson, Lake & Palmer C’est la vie című zeneszámát a Képes Ifi himnuszának. Egy kazettára hatszor lett egymás után rávételezve, és igen sűrűn hallgattuk, tehát: Three Cheers for Képes Ifi and C’est la vie!

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Régi címlapok az új Képesben Régi címlapok válogatása az új Képesben

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Dormán László, avagy akasztják a hóhért
Dormán László fotói Dormán László a Képes Ifjúságban

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Molnár Zoltán
Hogyan lettem Collateral damage Úgy, hogy egy tavaszi napon bementem a munkahelyemre. És ez nem vicc.

1 Hozzászólás | Bővebben +
: Győri Norbert, jobbról első, a Brutal Assault fesztiválon
A mi Ifjúságunk A Képes Ifjúság 70 éves. Ez szép kor, de sokkal szebben is meg lehet élni.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Tankcsapda-koncert Óbecsén! A Tankcsapda sikere ennyi év után is töretlen, 2014-ben a huszonöt éves jubileum keretében tavass...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Lajkó Félix zenemaratonjának záró akkordjairól Üvölt a másnap a fejemben, zilál a tegnapi pálinka. Tus, táska, rohanás a vonatra.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Ladik Katalin
Kontaktzónában Ladik Katalin! Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke egy rendezvénys...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Hungary's Got Talent A tehetség itthon van!

0 Hozzászólás | Bővebben +