…minden az egérrel kezdődött. Nem ezzel itt a laptop mellett, hanem amelyik odafent, a műlambéria plafonomon görgetett valami „nehéz tárgyat”, gondolom, diót, aztán ahogy már nem bírtam tovább, és rendesen felkopogtam neki, mint valami neveletlen és lump szomszédnak a panelben, szaporán tovafutott vagy két-három métert, és persze ugyanolyan jó étvággyal – és iszonyat hangosan! – folytatta a falatozást. (De hogy valóban mi mindenre képesek ezek az ügyes kis jószágok! Odalent a pánai gyümölcsösben egyszer a dió egy részét tavasszal a gumicsizmában találtuk meg. Ráadásul a termés előtte a sima falú műanyag vödörben volt! Hogyan viszi fel azon a tükörsima felületeken? De ez még hagyján… Hanem: hogyan ragadja meg egyáltalán a kis pofájával a számára hatalmas diót??!)
Szóval egerünk még jó néhány kopogást elviselt – mindig tovakocogva persze –, mire nagy nehezen tovahúzott a szobámmal szomszédos műhely fölé, hogy ott fejezze be a reggelijét. Mert mondanom sem kell, ugye, hogy reggel van, számomra valóságos hajnal, még hét óra sem volt, amikor ébresztett az édes! (A firkász éjjel él – és persze legalább kilenc élete van, amiket kizárólag csendháborítás által lehet tőle egyenként elvenni –, a firkász éjjel él, s ha teszem azt, most hétvége van, akkor például én ébresztettem volna az egeret azzal, hogy hazaértem, és bekapcsolom még kicsit a rádiót, mert nem volt elég, hogy a klubban a hangfalak szétrobbantották a koponyámat a koncerten… szóval én ébreszteném az egeret, és nem fordítva. Meg lehet, hazatérve a szomszéd bernáthegyit, Bécit – ugye kitaláljátok, eredetileg mire keresztelték a jámbort? – is megzavarom álmában, ha kicsit hangosabban „dúdolom” az egyik slágert, ami megragadt a fülemben az éjszaka.
De hát nincs hétvége, így ellenkezőleg, épp Béci folytatta az ébresztést, miután az egér végre elkussolt, Béci bizony, jó öblös hangján, ami egyébként nem is szokott zavarni – sokkal inkább tudnak irritálni az apró testű, Napóleon-komplexusos ebek a sipákolásukkal –, viszont akkorra már a mesterek is rákezdték, szintén a szomszédban, a kopácsolást, igaz, még csak finoman, de akkor is, mert a szomszéd már megint valami falat húz, teljesen körbeveszi magát – sajnos egyik oldalról bennünket is –, tisztára, mint ha a Pink Floyd-filmet nézném, közben a mi családunk is egyre hangosabban ébredezik, de mindez talán mit sem számítana, ha félálomban és fejben nem kezdtem volna el már írni ezt a vezércikket, ami egyre inkább felébresztett, gondoltam, lássuk, ugyan mi kerekedik ki ebből, ebben a korai órában legutóbb – több mint tíz éve – az első regényemet írtam néha a bakaságnál, az éjszakai ügyelet végén, koffeintől guvadó szemekkel, szintén nagyon lelkesen – most kávé helyett inkább teát főztem, az Éva által Pétervárról hozott Iván csájt, mi mást?, és mondtam megint, lássuk, ugyan mi kerekedik ki ebből. Azzal beizzítottam a laptopot.
És elindítottam a Winampot is, Dream Theater, folytatván a tegnapi albumot, remek lesz ez reggel is!, majd elkezdtem írni ezt a vezércikket, amit valójában nem is ma „hajnalban” kezdtem el fejben írni, hanem még tegnap lefekvéskor, persze egészen másról szólt volna, nem lett volna benne az se, hogy milyen furát álmodtam, Babszi hegedősömmel a város közepén lévő behavazott kis medencében fürödtünk, én például ballonkabátban. De nem, az először is egy könyvről szólt volna, amit épp lefekvés előtt fejeztem be, és ilyet tényleg már évek óta nem pipáltam!, valami elképesztő írásbeli csoda és döbbenet a lélek sötét és fényes útjairól, no, főleg a sötétekről, Marek Šindelka cseh író Hiba című regénye, olvassátok el feltétlenül!! És akkor szólt volna még ez a vezércikk a tíz őrült és zseniális, őrülten zseniális íróról mindezek kapcsán, no meg annak kapcsán, hogy a cikk második része – Evila fordításában – a mai számunkban olvasható a 28–29. oldalon. Meg szólt volna még néhány más, szintén a mai számban olvasható, szintén érdekfeszítő cikkről. Meg szólt volna arról is, hogy kaptunk egy díjat, az év szerkesztősége lettünk nyomtatott sajtó kategóriában, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete ítélte oda és adta át, és bár dicsekedni nem illik, meg nem szép dolog, de azért kicsit erről is szólt volna az a vezércikk – mondjuk, ennyire, mint ez –, hiszen örülünk az elismerésnek, persze, mi is emberből vagyunk. Minderről szólt volna a késő este megálmodott vezércikk, amennyiben „emberi időben”, valamikor nyolc és kilenc között ébredek, átesek a délelőtti rutinmozgásokon, és tizenegy körül nekiállok megírni. A vezércikket, ami egy rágcsálónak köszönhetően sohasem fog megíródni. De talán jobb is így, ennek így kellett történnie, igen!
Nna, és nyolc óra el is múlt immár, nyugodt lélekkel mondhatom:
Derűs reggelt mindenkinek!
0 Hozzászólás
Szólj hozzá