Martin Scorsese az amerikai filmgyártás korszakos alakja, több mint húsz nagyjátékfilm tapad a kezéhez, ő Hollywood egyik leghitelesebb krónikása, minden műfajban maradandót tudott alkotni, a zenés filmektől (New York, New York; Shine a Light) a történelmi drámáig (New York bandái, Az ártatlanság kora). Filmjei mindig valamilyen korszellemet és annak jellegzetes alakjait mutatják be, sötét és világos oldalaikat egyaránt hangsúlyozva.

Scorsese, bár a valaha volt legnagyobb filmrendezők közt tartják számon, mindössze egyszer nyert Oscar-díjat, A tégla című 2006-os filmjéért, ami, tekintve életművét, kétségkívül igazságtalannak tűnik. Amihez nagyon ért, az a figyelem fenntartása: gyors vágások, remek zenei aláfestés, ízléses témaválasztás, tartalom mondanivalóval, kiváló színészek és hiteles színészi alakítások. Ha Scorsese-filmet nézel, garantáltan nem fogsz unatkozni, akár egy bokszolóról (Dühöngő bika), akár egy 50-es években élt milliomosról (Aviátor) legyen szó.

Ebből a hosszúra nyúló és príma filmekkel teli Scorsese-filmográfiából kívánom ismertetni az öt személyes kedvencemet. Haladjunk időrendi sorrendben!

Aljas utcák (Mean Streets), 1973

„…Na szóval, ha valami rosszat teszek, én magam akarok bűnhődni. Én magam akarok vezekelni a saját tetteimért.”

Ezek Charlie szavai, akit az ekkor még fiatal titán Harvey Keitel alakít. New York olasz negyedében járunk a füstös kocsmák és a híd alatt és az aluljáróban seftelő, melózni lusta, de bűnözni elég tökös emberek környékén. Charlie egyszerű fiú, aki csak némi pénzt szeretne, együtt lenni a szerelmével, Teresával, és feltett szándéka Johnny Boyt, jó barátját végre ráncba szedni, hogy megadja az adósságait, és végre felhagyjon a kocsmai balhékkal, és találjon valami embernek való állást. De a dolog nem ilyen egyszerű, a barátaival mindenféle pitiáner balhéba kerül, a rokonai megtiltják, hogy találkozzon a szerelmével – na és Johnny Boyról, akit mellesleg a még szintén ifjonc Robert De Niro alakít, ne is beszéljünk… Mindenféle bajba keveredik, tartozásai vannak, lehet, hogy még a zsaruk is keresik.

A film egy életérzést ad vissza, azt, hogyan éltek a fiatalok Amerika nagyvárosaiban a 70-es években. A szegénység és a kilátástalanság találkozik ebben a filmben, remek humorral, igazi drámába ágyazva, a végén ugyanis Charlie imája meghallgatásra talál, és megbűnhődik tetteiért.

A rettegés foka (Cape Fear), 1991

A film egy korábbi golden age-es darab remake-je! Na de még milyen remake! A főszerepben Robert DeNiro, Nick Nolte, Jessica Lange és Juliette Lewis.

A film úgy indul, hogy Max Cady, akit De Niro valami eszméletlenül jól hoz, cellájának ajtaja kinyílik, erre ő kinyomja az utolsó fekvőtámaszt, és azzal a lendülettel egy az egyben megindul kifelé a börtönből, hogy felkeresse a volt ügyvédjét, s megfizethessen neki a börtönben eltöltött nyomorúságos évekért. Cady, a pszichopata gyilkos bosszúhadjárata ez a történet. Hajdani védőjét Nick Nolte játssza, és kettejük csatája gyakorlatilag az igazságosság és az igazságszolgáltatás csatája. Ezek az angol kifejezések vannak nagyban, feketével rátetoválva Cady hátára: Truth – Justice. Max Cady a legszánnivalóbb elmeháborodott, akit valaha láttam a képernyőn, no meg a legmegátalkodottabb és legkitartóbb. Nincs veszítenivalója, az élete már rég elveszett, de küldetésének érzi, hogy az ő fájdalmát más is átérezze, az az ember is, és annak családja, aki nem adta bele minden tudását, amikor egy ember élete és becsülete volt a tét.

Kaszinó (Casino), 1995

Immár nyolcadszor dolgozott együtt a nagy páros, Scorsese és De Niro. Utolsó kollaborációjuk szokás szerint páratlanul pörgő és sokszínű filmet hozott, nem beszélve eredeti humoráról. Ezúttal is hemzsegnek a filmben az eredeti figurák!

Las Vegas, hetvenes évek, Sam „Ász” Rothstein egy nagymenő kaszinót vezet Las Vegasban. A pénzügyi hátteret az olasz maffia és annak érdekcsoportjai és háttértámogatói biztosítják. Ász minden eddiginél többet hoz a konyhára, alaposan meg tudja kopasztani a népet, mivel tudja, mi kell nekik, és felállítja az első és egyetlen alapszabályt a Tangiersben, ez pedig a következő: „Egyetlen szabály van a kaszinóban, hogy minél többször jöjjenek, és minél többször jönnek, annál többet veszítenek. A végén úgyis minden a miénk lesz.” A főnökség kiküld a sivatagi városba még egy megbízható embert, Nicky Santorót, hogy az aranyat tojó tyúknak semmi bántódása ne essék, vagy ahogy ők mondják: „Tegyél róla, hogy senki ne baszakodhasson vele!” Nicky – Joe Pesci hihetetlenül élethű alakításában – gyorsan leteszi a névjegyét a városban, és néhány hónap után felkerül a rendőrség feketelistájára, Al Caponéhoz hasonlítják. Az ő védőszárnyai alatt azonban Rothstein minden addiginál nagyobb pénzt akaszt a főnököknek.

Fontos figura a filmben még Ginger, akit Sharon Stone játszik élete nagy szerepében. Ő a nő, aki ismeri a csíziót Vegasban, megken mindenkit, a parkolóőrökön át a pénztárosokig, csak hogy tündökölhessen a kaszinóban, legyen pénze kokainra, na meg szép ruhákra és csillogó ékszerekre. Ami igazán érdekli, az a pénz, pontosan ezért kerül „Ász” Rothstein és Nicky Santoro szerelmi háromszögébe. Ja, és még azért is, mert elképesztően gyönyörű, nem véletlenül emlegetik úgy, mint a legmenőbb prostit a városban.

Viharsziget (Shutter Island), 2010

Martin Scorsesének két, évtizedekig vele forgató első embere van főszereplői fronton. Az egyik a már említett De Niro, a másik Leonardo DiCaprio. DiCaprióval a Viharsziget volt a negyedik közös filmjük, és ez a film talán az egyik legjobb pszicho-thriller-dráma, amit valaha láttam. Nem akarom lelőni a poént, ugyanis ha van olyan ember, aki még nem látta ezt a filmet, akkor sürgősen töltse le, kölcsönözze ki, vegye meg! Olyan, szintén kimagasló filmekhez tudnám hasonlítani, mint a Harcosok klubja vagy a Gépész című, elképesztően ravasz és intelligens művek. A színészgárda itt is egészen fantasztikus: az ezúttal korábbi titanicos önmagát messze lejátszó DiCaprión kívül láthatjuk a még Mark Ruffalót, Ben Kingsley-t, Max von Sidow-t, Michelle Williamst és Patricia Clarksont.

A Viharsziget a maga sajátos hangulatával, líraiságával és azokkal a már-már fantasyvonásokkal, amiket képes magára ölteni, teszi látványossá az amúgy is izgalmas alkotást. Ez a film bizony egyszerre kőkemény psziho-horror és shakespeare-i dráma. A tízes skálán minimum kilences.

A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street), 2013

A Wall Street farkasa Jordan Belfort amerikai tőzsdecápa önéletrajzi ihletésű, azonos című könyvén alapszik. A könyv alapján Terence Winter írta a forgatókönyvet, akivel többször is együtt dolgozott már Scorsese. Sőt, egy regény celluloiddá való átformálása sem idegen számára, hiszen korábban két, ma már klasszikusnak számító gengszterfilmjénél, a Nagymenőknél és a Kaszinónál is az érintett (valós) személyekről szóló könyvek szolgáltak alapanyagként.

Jordan Belfort a kilencvenes évek Amerikájának egyszerre volt Bill Clintonja, Robin Hoodja és Caligulája. Mit értek ezen? Tipikus amerikai, aki rablásból él, és orgiákat rendez, a tudata pedig tisztább a kelleténél a drogoktól és rengeteg Monica Lewinskytól. Ismét ki kell emelnem a szereplőgárdát, mivel elsősorban a színészek a motorjai ennek a filmnek is. Az Isten áldja meg őket! Ebben a majdnem háromórás amerikai filmben egyetlen robbanás nincs, nem röpködnek töltényhüvelyek, de valami olyan elképesztő sebességgel kapod az arcodba a megdöbbentő képeket meg az ütős dialógusokat, hogy egy percig sem tudsz unatkozni. A film már az első percben beránt a saját univerzumába, kemény kézzel ott is tart két óra negyvenöt percig, és olybá tűnhet, hogy csak kettőt pislogtál. A Jordan Belfortot alakító DiCaprio mellett fontosabb szerepben láthatjuk még Matthew McConaughey-t, Jon Bernthalt, Jon Favreau-t, Kyle Chandlert, Margot Robbie-t, Rob Reinert… és még sorolhatnám, és sorolhatnám. Legalább húsz remek színész formál meg különböző karaktereket ebben a filmben. Színészkednek, hihetetlen! Van saját stillijük, tekintetük, beszédük, hátterük! Ebből a filmből, evvel a forgatókönyvvel színdarabot is lehetne készíteni, méghozzá nem is akármilyet! Jonah Hill, akit én eddig csak másodrangú vígjátékokban láttam, ebben a filmben Donnie Asoffot játssza, Belfort „jobbkezét”, és azt kell mondanom, hogy kivágja a rezet. Ezt hozza ki Martin Scorsese a színészekből.

Na jó… Eddig felmagasztaltam a filmet, hogy milyen nagyszerű és szórakoztató… A tartalom és a szereplők közt pedig paradox a dolog. Hogy miért? Azért, mert valójában egyetlen dologról szól. Hogy mi az? A kibaszott pénz! A végén már én is úgy beszélek, mint egy Wall Street-i bróker…

Képgaléria: