: Váradi Ibolya (fotó: Gutási Lukács)
Váradi Ibolya (fotó: Gutási Lukács)

KMV – Novella, 1. hely-Váradi Ibolya

: Váradi Ibolya (fotó: Gutási Lukács)
Váradi Ibolya (fotó: Gutási Lukács)

KMV – Novella, 1. hely -Váradi Ibolya-Dositej Obradovic Gimnázium és Közgazdasági Középiskola – Topolya


Kettős játszma


Az ábrándozásból a telefonom rezgése zökkent ki. B. írt SMS-t: „a buszállomáson várlak”. Hirtelen feleszmélve az órámra pillantok. Még csak fél óra, és otthon vagyok. Végre. Az elmúlt öt óra a buszban töltve végtelen időnek tűnt. Az arcom az üveghez nyomom, és újra átadom magam a gondolataimnak. Próbálom felidézni B.-vel immár többéves igaz barátságunk kezdetét. Már sem ő, sem én nem tudjuk, hogyan lettünk jóban, de azt biztosan tudom, hogy ő az egyetlen ember, akiben megbízom, száz százalékig, feltétlenül és feltétel nélkül. A busz begördült szülővárosom állomására. Legnagyobb meglepetésemre B. negyedmagával várakozott a peronon. Ott volt N. N., akivel, bár bőbeszédűsége, hangossága és vadsága miatt nem zártam oly mélyen a szívembe, mégis jó viszonyt ápoltunk a munkakapcsolat miatt. Barátilag nem bíztam benne egy régen elhangzott mondata miatt, miszerint: „Az üzletben nincs barát.” De vajon barátban van üzlet?

Ott volt egy régi jó haverom is és egy számomra még ismeretlen idegen. Hogy nem ismertük eddig egymást? Hisz engem mindenki ismer! Soha nem volt szokásom, de zavarba jöttem. Olyan igéző, hatalmas és gyönyörű kék szempárt még soha nem láttam. Az elegáns öltözete ellenére is kivettem a kockáit… Hmm, szívesen elnézegettem volna egész nap, ha N. N., állandóan fontoskodó szerepének soha ellent nem mondva, sietve be nem mutat minket egymásnak. Miközben kezet fogtunk, eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha tudná, hogy ez a tizenhat éves gimnazista mintadiák, akibe épp készül beleszeretni, a környék egyik legnagyobb drogdílere. A marihuána, azaz a fű egy növény, úgyhogy mondhatnám akár azt is, hogy a hobbim a kertészkedés. Miután mindenkit üdvözöltem, üzleti ügyre hivatkozva félrevonultam telefonálni. Felhívtam anyámat, és nagy bocsánatkérések közepette, hogy a nővéremnél töltött napok után nem megyek rögtön haza, elkéredzkedtem este kilencig arra hivatkozva, hogy B. kijött elém, és jólesne már a csajos beszélgetés. Természetesen a többiekről nem tettem említést, és valóban szégyelltem magam egy kicsit, hogy az iskola utolsó napja utáni délutánon már a vonaton ültem a szabadság felé, és még most sem megyek azonnal haza. Másnap hajnalban kisétáltam a tópartra napfelkeltét nézni és azon gondolkodni, hogy hogyan jutottam idáig. Tekertem egy jointot, lógattam a lábam a mólóról, lebegtem a semmi peremén, és csak oldalpillantásokat vetettem arra a törmelékhalomra a látóteremben, ami az életemből maradt. Már nem sokáig bírom ezt a kettős életet. A teljes belső összeomlástól – melyről a külvilágnak még csak sejtést sem adtam, és senkinek nem mutattam ki – az az egyetlen dolog mentett meg, hogy elkezdődött a nyári szünet. Nem volt egyszerű tartani kitűnő átlagomat, otthon és az iskolában adni a mintagyereket, majd a nap többi részében a szüntelen telefonhívásokra válaszolni, találkozókat szervezni, és mindenkinek megadni a napi adagját. A nyár Pesten töltött első hete alatt jó volt egy kicsit megfeledkezni arról, hogy miféle kettős világ uralkodik itt bennem és körülöttem. Mintha két párhuzamos kis univerzum létezne egy légtérben a másik létezésének bármiféle tudta nélkül. Az ügyvédek, orvosok, üzletasszonyok és üzletemberek nyugodtan térnek haza gyönyörű otthonaikba, mit sem tudva arról, hogy csemetéik mire költik a nem kis összegű zsebpénzük döntő százalékát. Még számomra is morbid a tény, hogy illegális termékek szinte kisebb erőfeszítéssel szerezhetők be, mint tíz deka párizsi, persze mindez csak pénz kérdése. Ameddig valaki nem füvezik, nem is tudja, mi az, vagy ha igen, nincs tisztában vele, hogy milyen könnyen hozzájuthatna, egy évvel ezelőtt még én is így voltam vele. Majd szépen lassan felnyílt a szemem, és rá kellett jönnöm, hogy a fiatalság jelentős része, főleg az elit gimnazisták használják. Ha egy ember a droghasználó szót hallja, általában lecsúszott, cél nélküli, hanyag és nyomorúságos sorsú tiniket képzel el, pedig nekik nincs sok közük ehhez a világhoz, sem pénzük rá. Mára már a márkás ruhák és az elektronikus kütyük mellett elengedhetetlen luxus- és divatcikké vált a fű, de azzal nem sokan törődnek, hogy a jövő társadalma aberrált lesz. Próbáltam előbb a generációm, majd mind a négy gimnazista évfolyam, ezután a környékbeli tehetséggondozó középiskola tanulói közül legalább egyet keresni, aki még nem került közelebbi viszonyba legalább egyszer egy jointtal. A siralmas helyzet felismerése után mégiscsak találtam egyet. Azoknak a gyönyörű kék szemeknek sejtelmük sincs az itteni dolgokról. Már megint ábrándozol! Szedd már össze magad! Nem elég a kettős élet, a kettős játszma, kéne egy harmadik veszélyes tényező is?! Aki szeret, annak van gyenge pontja. Annak lehet ártani − szólalt meg a belső hang. Tervezni kezdtem az aznapi programomat, hogy eltereljem a figyelmemet róla. Délután találkozom egy-két emberrel, majd jelenésem van az R. P.-ben. Senki sem tudja, mit jelent ez a rövidítés, mely egy kávézót/bárt/hétvégi klubot takar. Én az angol „rape” szóra asszociálok, ami tökéletesen találó. A hely megerőszakolja az embert. Emlékszem, amikor először jártam ott. Még kezdetben történt. Nem tudtam, hogy amikor a bejárat első lépcsőfokára léptem, a pokol tornácára tettem a lábam. Villogó neonfeliratként fölé képzeltem Dante figyelmeztető szavait:

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
…Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”1

A drogbarlang a helyi rendőrfőnök fiáé volt. Így razziáról, ellenőrzésről, sőt az utcában járőröző rendőrkocsiról még csak hírből sem lehetett hallani ott. A kívül-belül szürrealista stílusban festett sarokház egyáltalán nem illett a szépen rendezett, erkélyes kertes házak közé. Belépéskor két hatalmas biztonsági őr állta el az utat, akik undorító nyálcsorgatással végigtaperoltak mindenkit, aki belépni készült. Szinte láttam a tekintetükben, hogy mit szeretnének velem tenni, és áldottam az eget, hogy nem egyedül vagyok. Így bántak az ismeretlenekkel, a kezdőkkel. Egy-két hónappal később az őrök már a nevemen szólítva üdvözöltek, és tisztelettudóan félreálltak az utamból, tudva, hol a helyük. Megborzongok az emléktől. Még ma is kellemetlen hazudozásra kényszerülök. Két hét múlva N. N. szüleinek balatoni nyaralójába tervezünk egyhetes kirándulást. Szüleim és az ő szülei is úgy tudják, hogy csak néhány lányosztálytárs, B. és én megyünk. Az igazság az, hogy négy fiú is lesz ott, méghozzá a legbefolyásosabb dílerek közül. Az ebédlőnkben ültünk a szüleimmel, és bizonygattuk, hogy kifogástalanul fogunk viselkedni, senkit nem engedünk be a házba, nem állunk szóba idegenekkel, bár nem hiszem, hogy tőlük kéne félteni bennünket. N. N. szüleivel anyámék már rég megbeszéltek mindent, és mi is megegyeztünk N. N-nel, hogy ugyanazt a sztorit adjuk be nekik. Még soha nem engedtek el felnőtt felügyelete nélkül. N. N.-ben bíznak. Ez a lány még a sátánt is képes lenne az ujjai köré csavarni, és meggyőzni a maga igazáról. És valószínű, az is közrejátszik mindebben, hogy őseink régi jó barátok.

Később N. N.-től érdektelenséget leplezve próbáltam megtudni, hogy drága kék szeműm, D. rajta van-e a balatoni vendéglistán. Legjobb reményeim bebizonyosodtak. Igen! Ott lesz. Egy hétig egy házban fogok vele együtt lakni. Az úttal kapcsolatban vegyes érzelmek kavarognak bennem. Nehéz magamnak bevallani, de félek. Eddig rendkívül vágytam némi függetlenségre, nagyobb térre és kevesebb ellenőrzésre a szüleim részéről, de most jöttem rá, hogy ez adta meg minden biztonságérzetemet, és most, hogy megkaptam a „kiérdemelt szabadságom”, nem vagyok benne biztos, hogy vágyom rá. Nem érdemlem meg. Ha az a finom, érzékeny és céltudatos asszony, aki életet adott nekem, és a szigorú tekintetű tanár, az én mindig kedves és udvarias édesapám tudná, hogy amilyen jónak gondolnak, annyira nem vagyok az… Nehéz egy tökéletes családban felnőni, ha maga az ember nem tökéletes. Megérkeztünk.

– Vajon miért van olyan érzésem, hogy ez lesz a nyár legemlékezetesebb hete? – kiáltottam fel.

– Mert az is lesz – válaszolta N. N., szinte már-már ijesztő vidámsággal és magabiztossággal.

A ház hatalmasabb és gyönyörűbb volt, mint képzeltem, saját mólóval és kerttel. Az első este nem bírtam aludni, valószínűleg az idegen környezet miatt. Kiültem a mólóra, és onnan bámultam a csillagokat és a végtelen sötétséget, amikor valaki egy pokróccal megjelent mögöttem. D. volt az.

− Megijesztettelek? – kérdezte bocsánatkérően.

− Nem szokásom ijedezni, amúgy is, ebben a világban én már nem lepődök meg semmin – válaszoltam neki, miközben próbáltam magabiztosnak tűnni, de a hangom megremegett. Reméltem, nem veszi észre, hogy zavarba hozott.

Letelepedett mellém, és beszélgetni kezdtünk. Soha nem voltam az a barátkozós típus. Nem érzem magam jól idegenek között, és nem tudok megnyílni. Vele mégis olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Átbeszélgettük az éjjelt, és abban a hajnali idillben, abban a nyugalomban és a biztonságban tudtam, hogy nem érhet semmi baj, mert vele vagyok. Életemben először igazán vágytam arra, hogy megcsókoljanak. A szemembe nézett, de a lelkembe látott, a kezemet fogta, és a szívemet érintette meg. Éreztem, hogy igazán élek, a jelenben, a mostnak. Az ott töltött idő nappaljai a szabadságról, a szívásról, a zsibbadó, boldog izmokról és az egyre lazuló erkölcsökről szóltak. Az éjszakák pedig a komoly beszélgetésekről, amikor D.-vel megmutattuk egymásnak a lelkünket. Mikor mindenki aludt, csak MI voltunk és a csillagok. Igazam volt az érkezéskor. Ha valamit, akkor ezt a hetet soha nem fogom elfelejteni, és nem is akarom. Amikor feltöltődve hazatértünk, a bőröndöm kicsomagolása után néhány órával már azon kaptam magam, hogy az R. P.-ben ünnepeljünk a nyarat. N. N. intett, hogy menjünk utána. Egy csigalépcső vezetett fel az emeletre, ahol az úgynevezett VIP-részleg volt, de aki igazán számít, az még innen is továbbjutott. Az emeleti kisszoba, ahol a legmocskosabb üzletek zajlottak, aminek történéseit mindenki csak legendákból ismerte. Hirtelen ott találtam magam, D.-vel, B.-vel, N. N.-nel, az R. P. tulajdonosával és még két dílerrel, akiket ha nem ismerek meg, nem vesztek sokat. Fekete sarokgarnitúra, melyen tízen is kényelmesen elüldögélhettek volna. Középen hatalmas dohányzóasztal. Mintha a Keresztapába cseppentem volna.2 Ekkor döbbentem rá, hogy N. N.-nek még annál is nagyobb alvilági kapcsolatrendszere és hatalma van, mint ahogy azt valaha is gondoltam volna. Ha létezik pokol, azt az emberek teremtik meg, méghozzá itt a földön. A sátán itt van a barátaink között, és nem vesszük észre. N. N. kis tasakot vett elő, benne fehér porral. B.-nek felcsillant a szeme, és láttam rajta, hogy ki akarja próbálni. Az idegszálaim megfeszültek, én ezt nem bírom tovább. Tudatalattim üvöltött, hogy: Fuss! Menekülj! Neked itt nincs helyed! – és én hallgattam rá, de előtte kitört belőlem az elmúlt időszak összes feszültsége, összes fájdalma.

– Én ezt nem csinálom! Elegem van belőletek! Szerintem senki nem ébred fel úgy tizenöt évesen egy szép napon, azt találva a legszimpatikusabbnak, hogy „húú, akkor én most ki tudja meddig húzódó drogkarriert fogok befutni politoxikomán kábítószer- és alkoholfogyasztóként”, de ti azzá teszitek őket. Mindenkit tönkretesztek. Nézzetek magatokra! N. N., a szüleid biztos büszkék lennének rád, hogy azt a társadalmat, amelyet ők közösséggé próbálnak kovácsolni, azt a várost, amelyet vezetnek, te tönkreteszed. B., nem fogsz sokra menni, ha agyad még megmaradt löttyedékét is elsorvasztod, és D., attól, hogy itt álszenteskedsz, és nem használod ezeket a szereket, te sem vagy semmivel sem különb, mint ezek – ordítottam rájuk.

Rohantam le a lépcsőn, azzal az elhatározással, hogy soha többet még a közelébe sem jövök ennek a helynek. Tudtam, hogy vége. Mindennek.

Otthon ültem a szobámban egyedül. A mobilom kikapcsolva. Nem volt kedvem senkihez és semmihez. Minek? Tudtam: tökéletesen egyedül maradtam. A fű nem vidít fel, az alkohol nem használ, felnőtt nem ért meg, jó barát nem segít rajtam. Kezem ügyébe esett Kubiszyn Viktor Drognapló című könyve, amelyet találomra felütöttem. Nem az olvasás iránti vágyból, mint régen, hanem mert már végképp nem tudtam magammal mit kezdeni. Az ötvennegyedik oldalon nyílt ki. Lehet, túl komolyan veszek mindent, amit olvasok, de valószínűleg akkor ez volt az egyetlen szerencsém és megmentőm.

„A függő személyiség ismérvei

A realitás világában örömszerzésre való képtelenség. Önértékelési problémák. Pólusokban való gondolkozás, vagy nagyon pozitív, vagy nagyon negatív, melyek között könnyen vált… Zárkózottság, kommunikációs problémák, elmagányosodás. Üldözési mánia, szorongás. A boldogságot külső forrásból várja. Irányítás igénye. Döntésképtelenség. Depresszióra való hajlam. Indokolatlan hangulatváltozások. Deviáns önértelmezés stb.”3

Szinte mindben magamra ismertem. Mind igaz reám. Ez volt életem legsokkolóbb pillanata. Hogy nem vettem észre mindezt eddig? Felmentem netezni, elmenekültem a virtuális világba. Ez nem lehet igaz. Nem lehet. Ez biztos, hogy nem az én életem. Azon kívül, hogy sodródtam az árral, nem tettem semmit, mégis nagyobb pusztítást vittem végbe, mint amit ember akarva és erőltetve tudna − és a legszomorúbb az, hogy önmagamon. Görgetek, görgetek. Beszippant, elnyel a képernyő. Olvasom, hogy az úgynevezett „ismerőseim” „boldog” életükről posztolgatnak idézeteket, amelyeknek a feltett képekhez semmi közük. Mire a következőt nézem, az előtte lévőt már nem tudnám felidézni, eltűnt az örökkévalóságban, köddé vált, mintha soha nem is létezett volna. De egyen megakadt a szemem, és kővé dermedtem: „Vajon az a hatéves kislány, aki voltál, büszke lenne rád most?” Büszke lenne?! Valószínűleg letagadna. Mindaz, ami ellen kampányoltam, hangoztattam rosszalló véleményemet, az most szerves része az életemnek. Minden cselekedetet, amit egykor elítéltem: megtettem. Látom magam előtt egy évvel ezelőtti önmagam, amikor megtudtam, hogy az akkori barátom kipróbálta a füvet a menő haverjai nyomására, a csalódottságtól és undortól könnyes szemmel pofon vágtam, majd azonnal szakítottam vele. Akkor, abban a pillanatban, a saját magamtól való undor felismerésének a pillanatában úgy éreztem, nekem is kijárna néhány. Lecsuktam a laptopot, és kővé dermedve a semmibe meredtem. Olyannyira elszégyelltem magam, hogy kedvem lett volna ásni egy gödröt, majd addig lapátolni a fejemre a földet, amíg teljesen be nem temet az örök bűntudat tisztítótüze. Ez volt a Pillanat, a rádöbbenés, a megbánás és e korszak lezárásának a pillanata. Azon a napon meggyászoltam a hibáimat.

Hónapokkal később, amikor megyek az utcán, bevillannak a dolgok. Színek, tárgyak, emberek és grammok. A szemem sarkából érzékelem őket, és nem vagyok benne biztos, hogy ott vannak. Mintha egy párhuzamos valóság próbálna betörni az iskola előtti parkba. Lehet, hogy csak a fáradtság az. Önmagam és barátaim dekadenciájára visszagondolni, és újra felidézni a rémképeket magamban borzasztóbb érzés, mint amilyen azt megélni volt. Azt szeretem képzelni, hogy ezek csak egy rossz horrorfilm képkockái az emlékezetemben, az egyre homályosuló mozivásznon, amelyet jobb fogalmak híján nevezünk életnek. Az emlékfelhő szertefoszlott abban a pillanatban, amikor beléptem gimnáziumomba, hónapokkal a történtek után újra az iskola egyik éltanulójaként az ösztöndíjamat intézni, miközben a bejárat előtti cigarettafüstből és keresztben álló vörös szemek bandájából N. N. hangján ezt a sokszor hallott mondatot sikerült akaratlanul is elcsípnem: „Mennyi kell?”

1Dante:Isteniszínjáték,Pokol,16.oldal,EurópaKönyvkiadó,Budapest

2 Utalás a Keresztapa című filmre

3 KubiszynViktor:Drognapló

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Nyitómenet (fotó: Széman Richárd)
Szárnyas Sárkány Fesztivál Nemzetközi utcaszínházi fesztivál-2015. július 10-12.-Nyírbátor, Papok-rétje

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Oláh Dóri rajzai Oláh Dóri rajzai

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A zsűri fe-szül-ten figyel
Ilyen volt a KMV! Gutási Lukács hangulatfotói az idei KMV-ről

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Szabó István
KMV – Slam-Szabó István KMV – Slam-Szabó István

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Gömöri Eszter
KMV – Slam-Gömöri Eszter KMV – Slam-Gömöri Eszter

0 Hozzászólás | Bővebben +