KMV – Novella, 2. hely-Pálfi Krisztián

Menetvágó az agynak

Egy szép hátborzongató napon arra ébredtem, hogy nem alszom. Csodálkoztam, mert úgy emlékeztem, hogy alszom. Hát a fenét! Rájöttem, hogy azért ébredtem fel, mert a párnám tüsszögött. Szegény huzatot kapott, ezért megsajnáltam, és lehúztam róla. Kinyitottam kicsit az ablakot, hogy kiszellőztessem az utcát, de rövidesen be is csuktam, nehogy kimenjen a wifi. Leeresztettem a rolót, hogy lássak is valamit. Mert minek a villany? Az puszta pazarlás. Még a levegőt is hitelre kell venni. Mert ilyen országban élünk.

Megittam a Benkót, és megnéztem egy dokumentumfilmet, ahol Bear Grills vízbe fullad a sivatag közepén télen, a Garantáltan NEM túlélés törvényeiben, és egy filmet Leonardo DiCaprio életéről, ami miatt Capri dublőre Oscar-díjat kap.

Elhatároztam, hogy elégetek egy kis kalóriát, ezért felgyújtottam egy kövér gyereket. Elvittem sétáltatni az utcára az aranyhalamat. Elsétáltunk a trafikba kenyeret meg olajat venni zsíros kenyérnek. A trafikban jelentősen magasak lettek az árak, de sebaj, mert létrát is vittem magammal. Elfelejtettem megkötni az aranyhalamat, ezért elröpült a szerencsétlen. Eléggé elfáradtam, ezért szaladtam a sínbusz után. Leültem egy üres helyre. Egy öregember jött hozzám, aki olyan öreg volt, hogy általános iskolában Mózes volt a padtársa. Azzal fenyegetett, hogy ha nem adom át neki a helyet, akkor állva marad. Felkiáltottam: „Még mit nem!” Majd leütöttem, mint vakondot a rotációs kapa. Átlyukasztotta a buszt, és olyan magasra szállt, hogy leolvashatta a göncölszekér rendszámtábláját. Vártam is rá három évig. Amikor földet ért, megkérdeztem tőle, hogy miért nem viselkedik öregemberhez illően. Úgy is tett, mert meghalt. A sínbusz megállt, mert kilyukadt a kereke. Segítettem a sofőrt megpumpálni. Addig-addig pumpáltam, míg hálából végre haza is vitt.

Otthon már lenyugodtam, mert apám leszedte az idei krumplitermést a fáról, és jót ettünk. Hogy hogy termett a krumpli a fán? Egyszerű dolog: csak fordítva kell elültetni, így felfelé nő a termés. Megnéztem, hogy az újév nem esik-e péntek 13-ra, mert akkor elég szerencsétlen évünk lenne. Hát nem esik, de lehet, hogy csak én vagyok hülye.

Február volt, ami valahol valakinek a születésnapja, ezért elmentünk, megkerestük, és megünnepeltük. Rengetegen voltunk, a kiütőcskét is ketten kellett játszanunk. Egy kislány a zongoránál eljátszotta saját magát. A lánynak az egyik szeme olyan szép volt, hogy a másik is arra nézett, hangja olyan szép, mint egy dögledező lóé. Rögtön megjelent Kupidó. A nyilazóját a lányra szegezte, és fejbe lőtte. A lány összeroskadt, a csillogó szemével pislantott még párat, mint hal a szatyorban, majd kihunyt. Megesküdtem, hogy megbosszulom, és megölöm azt a Kupidót. Hogy folyt volna le az apja lábán! Felém lőtt egy nyilat, kitértem előle, mégis fenékbe talált. Menedékbe húzódtam a lány mögé. Kihúztam a nyilat, de úgy látszik, a lány szelleme még mindig bennem él, mivel a lyuk havonta vérzik, és mindig betétet kell tennem a gatyámba. Ilyenkor mindig hisztis kedvem van. Ráugrottam Kupidóra, és szétszedtem, mint hülyegyerek a Mikulás-csomagot. Letöröltem a pofámról a vért, és büszkén elszívtam egy cigarettát. Kupidó holttestén észrevettem, hogy a szárnyai még épségben voltak. Beleszúrtam őket a hátamba, és rögtön odanőttek. Ekkor elhatároztam, hogy elszállok onnan. Egy olyan helyre szállok, ahol nincs ennyi hülyeség, ahol minden normális. Könnyen belejöttem, hogy kell a szárnyakat irányítani, mert mindig is kacsa akartam lenni, ha felnövök. Útközben találkoztam az aranyhalammal, aki velem tartott tovább. Egy gyönyörű folyóhoz értünk, és gondoltam, megpihenhetünk a fák lombjai alatt. Elmagyaráztam a buta aranyhalnak, hogy az uszonyai nem szállásra vannak, hanem úszásra, és hogy ez így jobb is, mert a vízből sokkal többet lehet látni, mint az égből. Elfogadta sorsát, és vízbe ugrott.

Kifújtam magam, és továbbhaladtam. Egy szép városba értem, ami tele volt kedves emberekkel, szép szobor állt a központban virágokkal körülvéve, és persze kacsákkal. Hirtelen a szárnyam meghibásodott, és zuhanni kezdtem, így nekiszálltam a városházának, onnan elpattanva pedig egy épületbe zuhantam. Felnéztem, és egy szőke asszony állt előttem. Meghökkenve nézett. Rájöttem, hogy végre arra a helyre értem, ahol az emberek normálisak. Gyorsan letéptem a szárnyaimat. Egy matrica lógott rajtuk, amire az volt írva, hogy Kínában gyártották. Nem is csodálkoztam, amiért elromlott, inkább azon, hogy az a nő nevemen szólítva utasított be egy ajtón. Amikor beléptem, sok diák ült bent, akik mindnyájan engem bámultak. Elmondták, hogy egy jó sztorit kell kitalálnom, és elmesélnem a közönségnek, de a sztorit már tudtam:

Menetvágó az agynak…