: Pejin Lea
Pejin Lea

KMV – Novella, 3. hely -Pejin Lea

: Pejin Lea
Pejin Lea

KMV – Novella, 3. hely -Pejin Lea-Zentai Gimnázium


Mollinak hívták


Mollinak hívták, így, i-vel, nem ipszilonnal. Tizennyolc éves volt, és nagyon furcsa. Nem nagyon értett semmit a világban. Sem az ember létezésének okát, sem a világ működését. Ebben persze nem különbözött a többi embertől, hisz az emberek nem tudják, mi is az élet értelme, csak próbálják a vallással magyarázni, vagy biológiával. Molli abban volt más a hétköznapi emberektől, hogy éhezett a tudásra, minden vágya az volt, hogy rájöjjön, miért születik percenként új egyed ebből a hataloméhes fajból. Ezért is volt furcsa. A kortársai, netán barátai nem nézték jó szemmel, ha egy kisebb buli alkalmával ehhez hasonló témákat kezdett feszegetni. De Molli nem is szerette ezeket a bulikat, csak ritkán látogatott el néhányra. Ennek ellenére voltak barátai, akik szerették, ám különbözött tőlük. Érezte például, ahogy a haja nő. Érezte, ahogy a gondolatok cikáznak a fejében, ahogy az ötletek kipattannak agya piciny zugaiból. Mindent érzett. Főleg azt, hogy él. Olykor percekig bámulta kezét, ahogyan ökölbe szorítódik, majd elernyed. Végigkövette szemével ereinek útját, s minden pillanatban érezte, ahogy a vér keresztülfolyik rajtuk.

Molli gyakran játszott el a gondolattal, hogy mi van, ha az egészet csak elképzeli, ha a világ, amiben él, csupán agyszülemény. Ő minden olyanra gondolt, amire az emberek kilencven százaléka nem mer: gyilkosság, öngyilkosság. Elképzelte, hogyan ölné meg azt a lányt, aki a legjobban idegesíti (egyszerűen csak megfojtaná, nézné, ahogy a szemei kidüllednek, ahogy az utolsó oxigénadagot beszívja), vagy azt, hogyan végezne önmagával. Persze egyikre sem lett volna képes, mivel Molli szeretett élni. Félt is a haláltól, mert nem hitt semmiféle halál utáni életben. Éppen ezért élt tudatosan, élete végességének tudatában az ember mindig tartalmasabban él.

Molli gyakran került furcsa szituációkba. Példának okáért egyszer elvitték magukkal az idegenek. Persze ez egy épeszű ember fülének ostobaság, ezért nem is mondta el senkinek, csak a családjának. Bezzeg, ha egy művész írná le, festené meg, játszaná el, fantasztikus kis történet születne belőle, gondolta mindig. Molli nem igazán hitt a művészetekben, legalábbis nem hitt a művészetek igazságában. Úgy gondolta: a művészet a társadalmi igazságok összessége, inkognitóban. Hiszen amit egy író megír, akármikor lehet igaz, s egyidejűleg hamis, amit viszont valaki kimond, örök érvényű. Ha például valaki azt állítja egy művében, hogy találkozott idegenekkel, ez az ember akármikor mondhatja, hogy kitalálta az egészet. Ám ha valaki nem író, s nem papírra vetetten osztja meg valakivel az elrablását, tébolyultnak fogják titulálni. Éppen ezért nem nagyon mesélte el senkinek ezt az igazán furcsa élményét. Pedig mennyire szerette volna. Elmondani az embereknek, hogy tényleg nincs Isten, és hogy ezt a bolygót az idegenek teremtették kísérlet gyanánt. Megmutatták neki a Földről készült kis maketteket, amelyeken először kipróbálják a különféle apokalipszises, vírusos és a többi dolgokat, hogy a gyakorlatban már minden működjön. Megmondták a lánynak, hogy tervük van vele, és soha ne kételkedjen önmagában, mert több annál, mint azt bárki is gondolná. Eme furcsa eset után Molli már nem lepődött meg semmin sem, ami vele történt. S pont ezúton teljes nyugalommal vette le a fekete kendőt a szeméről, azon az estén, amikor egy üres szobában ébredt, fejfájással, szúrt sebekkel és zéró emlékkel. Először azt gondolta, idegen barátai jöttek el érte, majd lassacskán ráeszmélt, így elrabolni, bezárni, elkábítani valakit csak ember képes.

A szemkötés levétele után Molli, megbarátkozva a sötétséggel, lassan feláll. Lábában egy cseppnyi erő sincs, és legszívesebben ott feküdne, amíg valaki fel nem ébresztgeti ezen állapotából, és viszi ki, menti meg. Tudja, hogy csak magára számíthat, mint más esetben is. Szétnéz a szobában. Üres. Csak a levetett szemkötő hever a földön. Molli, habár nem lepődik meg rajta, mégis kissé furcsállja, hogy ebben a szobában nincs ajtó, se ablak. Csak egyetlenegy üvegfal az, ami kiutat jelenthet számára. Megpróbálja áttörni (ez valamiféle emberi reflex – a menekülés), nem megy. Nekidől a falnak, majd lassan lecsúszik, s leül. Törökülésbe. Pár pillanatig csak ül, és bámul maga elé, a nagy sötétségbe, amit már annyira megszokott, hogy nem is annyira sötét, inkább unalmas. Valamiféle furcsa zajra lesz figyelmes, az üvegfalon túlról jön, mintha emberi nesz lenne. Molli feláll, és a falhoz lép. Az üvegen keresztül egy másik szobát pillant meg, színes bútorokkal, piros függönnyel, egy emberpárral. Vadul csókolóznak a sarokban, Molli bámulja őket. Arra gondol, amikor ő tette ezt. Mennyei érzés. Ahogy az ajka érintette ajkát, gondolja, és elmosolyodik kicsit. Az emberpár befejezi tevékenységét, mert észreveszik az üvegfalat, s azon keresztül Mollit. Elkezdenek vitatkozni. Nem tetszik nekik, hogy valaki végignézte, ahogyan örömüket lelik egymásban. Molli emlékszik, amikor először veszekedett legjobb barátjával arról, hogy az egyikük többet érez, és hogy ez a személy ő lenne. Eszébe jut, hogy mindig, amikor veszekedni kezdtek, a fiú megcsókolta őt, és ez megoldott mindent. Egyetlenegy csók. Molli visszazökkenve a jelenbe ismét a veszekedő párra néz, akik egyre hevesebben gesztikulálnak, mutogatnak Mollira, aki, hogy véget vessen a veszekedésnek, elfordul. Nekidől az üvegfalnak. Elhullajt néhány könnycseppet, összeszorítja ajkait, majd a sírástól összezárult szemeit kinyitja, és valami újat tapasztal.

A sarokban egy piros fotel jelenik meg, mellette egy dohányzóasztal, azon az e havi női magazin, egy doboz cigaretta, egy üveg sör. Lassan odasétál a fotelhez, majd belehuppan. Fogával kinyitja a sört. Ezen szája kissé mosolyra húzódik. Eszébe jut, amikor az első barátja megtanította erre, közben letört az egyik foga. Elneveti magát. Milyen sokat is nevettek együtt. Hirtelen eluralkodik rajta a szomorúság. Most eszébe jut, miért is szakítottak: elmondta neki, hogy elvitték az idegenek, ő meg egyszerűen őrültnek nevezte. Pár héttel később megjelent az első könyve Idegenek a Földön címmel. Molli elmélete beigazolódott a művészetekkel kapcsolatban.

Belekortyol a sörbe, rágyújt egy cigarettára, és elkezdi olvasni a magazint. Ahogy feltekint az újságból, hirtelen megjelenik a szoba másik végében egy asztal, rajta egy televízió. Bekapcsolja. Kedvenc komédiája megy, nagyokat kacag rajta. A másik szobában vitatkozó emberpár hirtelen elhallgat, majd az üvegfalhoz lépve bebámul Mollihoz. Nem látnak mást, csupán ezt a tizenéves lányt, aki a földön ül, törökülésben, bámulja a falat, cigarettázást imitál, néha felkacag. Az emberpár eltűnik, majd visszatér egy kisebb társasággal. Tovább vizsgálják az üvegfalon keresztül Mollit. Mindannyian bámulják ezt a tizennyolc éves lányt, ahogy a barna haját füle mögé fekteti, elmosolyodik, majd beszélni kezd. Pontosan hallják Mollit. Mintha egy fiúval társalogna. Arról beszél, hogy mennyire szerette, amikor a parkban sétáltak, és a fiú magához szorította, a fülébe suttogott, aztán meg mentek tovább. Hogy mennyire szerette, amikor a folyóban fürödtek anyaszült meztelenül, és jöttek a rendőrök. Molli néha elneveti magát, néha könnyezik.

Az emberpár szobája megtelik morajjal, egyre többen bámulják a tizennyolc éves lányt. Molli egyre több színt és bútort lát, valami furcsa muzsikát hall: hegedűszó és fuvola. A háttérben megszólal a tv.

A hírek mennek: Egy tizennyolc éves lányt vittek be a helyi szanatóriumba. Hallucinál, saját világot képzel el magának. A tudósok nem tudnak rájönni, mi az oka annak, hogy ez a tizenéves ennyire tudja élvezni a mások számára lidércszerű képzelgéseket. Nem tudnak diagnózist felállítani, mert a betegség másnál még soha nem jelentkezett. Többen is azt állítják, ez lehet a legújabb civilizációs betegség, mások pedig összeesküvés-elméletet gyanítanak. Mindenesetre a média fontosnak tartja, hogy foglalkozzon a témával, hisz nem engedhetjük meg, hogy valaki egyedül, a társadalom nélkül boldognak érezze magát.

Molli, ahogy a híradónak vége lett, elneveti magát. Tudja. Pontosan tudja, hogy ezek az emberek soha nem fognak rájönni az állítólagos betegsége okára. Mert ez nem betegség. Molli csak más. Molli több. S kitaszít a világ mindent magából, ami több. Mert minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya.

Mollinak hívták, így, i-vel, nem ipszilonnal. Ő más volt. Más, mint a többi. Boldog. Egyáltalán nincs szüksége a társadalomra, aminek viszont annál inkább Mollira.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Nyitómenet (fotó: Széman Richárd)
Szárnyas Sárkány Fesztivál Nemzetközi utcaszínházi fesztivál-2015. július 10-12.-Nyírbátor, Papok-rétje

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Oláh Dóri rajzai Oláh Dóri rajzai

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A zsűri fe-szül-ten figyel
Ilyen volt a KMV! Gutási Lukács hangulatfotói az idei KMV-ről

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Szabó István
KMV – Slam-Szabó István KMV – Slam-Szabó István

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Gömöri Eszter
KMV – Slam-Gömöri Eszter KMV – Slam-Gömöri Eszter

0 Hozzászólás | Bővebben +