: Pósa Luca (fotó: Gutási Lukács)
Pósa Luca (fotó: Gutási Lukács)

KMV – Publicisztika, 1. hely-Pósa Luca

: Pósa Luca (fotó: Gutási Lukács)
Pósa Luca (fotó: Gutási Lukács)

KMV – Publicisztika, 1. hely -Pósa Luca


KANIZSA LEGENDÁJA


Amióta az eszemet tudom, ismertem az öreget. Muzsikus volt. Nem képzett zenészként pengette a nótákat, hanem a börtönben ragadt rá a hangszeres zene ismerete. Míg egy kocsmai késelés miatt ülte – szerinte teljesen ártatlanul – a büntetésként kiszabott éveit, nagyon szépen megtanult gitározni. Hosszú karvalyujjaival spanyol virtuózok módjára fogta az akkordokat. Biztosan sokat kellett gyakorolnia, hogy eldurvult keze illeszkedjék a hangszere húrjaihoz, de a szívét-lelkét nem sokat kellett biztatni. Mintha erre teremtették volna. Elvégre cigánynak született.

Lukácsnak hívták, s feleségével, a kövér Marina asszonnyal együtt egy duót alkottak. Igazi jelenségként bukkantak föl a város különböző pontjain. Rendszerint hétvégén a kocsmák, éttermek környékén, ahol a vendégeknek húzták a talpalávalót, abban a reményben, hogy valamelyik mulatozónak kinyílik a bukszája. Széles kalapjában, kissé feslett öltönyében Lukács maga volt a bohém zenész élő szobra, amint foghíjasan vigyorogva dalolt a füstös éjszakákon, míg a nagydarab, tarka szoknyás Marina egy háromnegyedes, viharvert gitáron kontrázott neki.

A cigány asszony élelmessége határtalan volt. Amikor rájött, hogy a muzsikálás mellett az emberi hiszékenység is jól fizet, fölcsapott jósnőnek. Tenyérből, kávézaccból mondta a jövendőt, s hamarosan olyan sikerrel űzte az ipart, hogy kiköltözött Nyugatra, talán Németországba, ahol nem szegényes dinárért, egy-két szál cigarettáért árulta a titkokat, hanem kemény eurókért.

Abban az időben a kaméleon Lukács szeme mintha még ferdébben, szomorúbban kancsalított volna. Sok embert a jelleme miatt neveznek el kaméleonnak. De Lukács – dacára annak, hogy emberölés miatt ítélték el – hozzájuk képest maga volt a becsületesség. Kaméleon csúfnevét a pajkos fiatalság akasztotta rá, mert Lukács borzalmas kancsalsága még egyedibbé tette amúgy is fura figuráját. Nagyon ragaszkodhatott párjához, mert amikor Marina külföldre ment jövendőt mondani, Lukács bácsit egyre sűrűbben láttuk gitárral a hóna alatt tétlenül ücsörögni. Sötét posztókabátjában úgy gubbasztott a Kispark szélén, mint egy nagy, megkeseredett hollómadár. Sötét képe mindig földerült, amikor szóba állt vele valaki. Ült a nagyáruház sarkánál, ujjai pók módjára futkároztak a gitár nyakán, s ha szépen kértük, nekünk ingyen is dalolt. Reszelős öreg hangon énekelte a magyar meg a szerb nótákat, sanzonokat. Az újabb zeneszámok nem érdekelték.

– Régi vágású, igazi roma csávó vagyok. Énnekem az új zenék már nem köllenek. Minek? Így is teli van a gitárom melódiákkal – mondogatta, s borostás arcán a ráncok ilyenkor furcsán ugráltak.

Sokszor megálltam beszélgetni vele, de soha nem kegyelemből. Szerettem hallgatni. Vicces ember volt, pedig már fejből ismertem a meséit. Úgy tudott a legnyomorúságosabb dolgairól beszélni, mint aki kiismerte az életet. A legtöbb ismerősömmel ellentétben sosem hallottam panaszkodni. Pedig nem volt jómódú, meghurcolta a sors. Mégis tudott nevetni és nevettetni, ha a megpróbáltatások eszébe jutottak. Ízig-vérig cigány temperamentummal élte világát. Fittyet hányt mindenre. Sokat emlegette a börtönt, a hajdani legénykorát, amikor „bomlottak utána a csajok”, mert virágos selyeminget hordott a bálban, és ezüst óralánc lógott ki a mellényzsebéből. Arról is volt története, hogy milyen nagy élet zajlott a kanizsai hétvégéken. Báloztak, zajos éjszakákon mulattak még az egyszerű emberek is. Folyt a pezsgő a Vigadóban, fogadásból literszám itták a borokat, és Lukácsnak a gitárhúrjai közé sűrűn-sűrűn százmárkás címletű bankókat fűztek a jókedvű vendégek.

– Lakodalom volt, kislányom. Hétfőnként is lakodalom járta, amikor a Devla még idefigyelt ránk. De amióta félrenézett, már csak a szegínysíg a jussunk. A magyar se gazdag már, a cigány meg azért csóró, mert a magyarnak sincs… – Kancsal szemével a távolba nézett.

Ő még láthatta a régi szép világot. Én a Vigadót már csak romhalmazként ismerem. A hajdani épület ott áll a Népkert végében. Elhagyatott, mállik róla a vakolat, a teteje beszakadt. Híre-hamva sincs már a pezsgős vacsoráknak, a lampionos estéknek. Az a korszak eltűnt Lukács és a nagyszüleim fiatalságával együtt. Ebből próbált valami keveset visszamuzsikálni a mába Lukács. Mégsem várták nagyon sehová. Fázós veréb módjára, ütött-kopott gitárjában cipelte a múltat. Így is sokan szerették, de akadtak, akiknek a terhére volt. Ilyenkor ellegyintették. Apák, nagyapák, egész nemzedékek nevették a sztorijait. Szánták. Néha aprópénzt nyomtak a markába, ő pedig hálás volt érte, húzta a nótákat kéretlenül, harsányan, sokszor hamisan. Olcsó pálinkákat ivott, „rajosan rakta a lépteit”, ahogy némi öngúnnyal jellemezte a helyzetét.

Első találkozásunkra ugyan nem emlékszem, járni is alig tudtam, olyan kicsi voltam, de Lukács bácsi annyiszor elmesélte már, hogy látom magam előtt – igaz, fénykép is készült róla: a kanizsai vásárban jártunk apuval, amikor is észrevettük, hogy a lacikonyhasátorban Marina meg Lukács szórakoztatja a vendégeket. Apukám letett a puha fűbe. Odaintette a zenészpárost, és amikor Lukács a húrok közé csapott, előbb tágra nyílt szemmel figyeltem, majd égbe löktem a kezemet, mert láttam, hogy így mulatnak a fölnőttek. Akkor nevetett és sírt mindenki. Nagyon szép tavaszi nap volt.

Úgy nőttem fel, hogy Lukács bácsit sűrűn láttam. Időnként megálltam vele beszélgetni. Az utóbbi években már beteges volt. Sokat köhögött, egyre soványodott. Aztán a feleségét, Marinát eltemette. Egyedül maradt Lukács, és irgalmatlan kabátjában maga volt a szomorúság. Egyre ritkábban játszott. Már azt beszélték, hogy keserűségében a gitárját is eladta. Nem hittem el, és igazam lett. Eljött a tavasz, és Lukács bácsi már megint az áruház sarkánál ücsörgött, gitárostul. Ám mintha fakóbb lett volna a hangja, tűnődőbb a tekintete. A tavalyi évben is meg-megálltam mellette. Ugyanazok a sztorijai voltak, mégis jó volt újból meghallgatni mindet.

Ahogy múlt az idő, egyre hidegebbek lettek a hónapok. Lukácsot még láttam föltűrt gallérú nagykabátjában, piszkos csizmákban csoszogni az utcán. Aztán már csak a gyászjelentését olvashattam. Egy akácfára volt tűzve, nem messze a helytől, ahol annyiszor kuporgott. Lukács bácsi, akit úgy megszokott a sok kanizsai: meghalt. Ellépdelt a városból, s most valahol az égben muzsikálhat. Furcsa lesz ezek után a nagyáruház sarkánál úgy elmennem, hogy ne üssön szíven a hiánya. Fehér sál nélkül is nagy úr volt: „gospodin čovek”, mondogatta gyakran. Nem a pénze tette azzá, hanem az embersége. A mindig jó kedve, amivel másokat is fölvidított, akármekkora volt is a nyomorúság.

A temetésén meghökkentően nagy tömeg kísérte utolsó útjára. Szólt a lélekharang, és a sok kanizsai talán nemcsak egy bohém, jószívű cigány embert búcsúztatott, hanem az elmúlt esztendőket, a fiatalságot. Ki-ki a letűnt múltját.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Nyitómenet (fotó: Széman Richárd)
Szárnyas Sárkány Fesztivál Nemzetközi utcaszínházi fesztivál-2015. július 10-12.-Nyírbátor, Papok-rétje

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Oláh Dóri rajzai Oláh Dóri rajzai

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A zsűri fe-szül-ten figyel
Ilyen volt a KMV! Gutási Lukács hangulatfotói az idei KMV-ről

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Szabó István
KMV – Slam-Szabó István KMV – Slam-Szabó István

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Gömöri Eszter
KMV – Slam-Gömöri Eszter KMV – Slam-Gömöri Eszter

0 Hozzászólás | Bővebben +