Fotó: Seregély Orsolya

Mert megnyúlt a te arcod is, akárcsak a lépteid. A júliusi csendben csendben elmélázunk. Te lesel, árnyékként ülsz a vállamon. Néha megrohan egy-két emlék, de mindig elhajtom a karommal, akár egy ostorral. Olyan ostorral, mint az a pattogós fajta, amelyik port kavar, de ha nem tudsz vele bánni, akkor csak élettelenül lóg. Fura dolog a por. Mindenhova befurakszik, pofátlanul, te pedig semmit sem tehetsz. Még itt is. Itt a világ másik végén is egyvalami teljesen olyan, mint otthon, az pedig a por. Pedig itt, ha felnézek éjjel az égre, teljesen máshogy látom a csillagokat is, és az ég is közelebbinek tűnik, sőt már kerekedik. Itt-ott szentjánosbogarak lobbannak fel. Emlékszem, mennyire meglepődtem, mikor megláttam az elsőt. Kellett néhány másodperc mire rájöttem, mit látok. Falusi lévén érdekes módon még sosem láttam szentjánosbogarat. Pedig milyen szép. Mintha apró arany darabok röppennének fel és tűnnének el az éjszaka sötétjében. De a por, a poron nem lepődtem meg. Azt a port mindig a hőséggel köti össze az ember. Még ha nem is érzed, egy idő után mégis látod, hogy a cipődet, a nadrágodat, sőt a testedet elkezdte belepni valami ragadós, forró por, amelyet csak nyáron látsz. Mert ez nem ám az a finom por, amelyet eltakarít az ember. Ez a por a természet nyögése a hőség alatt. A kis, vizes üvegcsédben már rég langyos a víz. Legszívesebben magadra öntenéd, de azzal csak a többi porszemnek adnál szabad utat, hogy rád tudjon tapadni.

Ülök az erdő szélén és gondolkodom. Azon, hogy mennyi minden történt, és mennyi minden fog még történni. Remélem, hogy fog, mert innen visszautat már nem látok. Ha már volt az ember egy-két helyen, nem akar egyszerű életet élni, amelyben alibi dolgokkal foglalja le magát, és csak az alibi dolgairól beszélne, ami igazából azt leplezné, hogy folyamatosan otthon ül. Ebben az esetben minden reggel a kávéfőzőm, akarom mondani a dzsezvám sisteregne, és én minden reggel meginnám a kávém. Először még sok gondot fordítva rá, ízesítgetném, törődnék vele. Talán habot is raknék rá. Ám a végén annyira elhagynám magam, hogy még a török kávét sem főzném le, csak leönteném forró vízzel, és üveges szemekkel magamba tölteném minden reggel.

Szeretnék még utazni. Elmenni. Kipróbálni ezt, azt. Megnézni, hogy máshol tudnék-e létezni. Lehet, hogy találnék valakit, aki velem jönne, vagy aki miatt én nem mennék. Ha pedig nem, hát akkor utaznék tovább. A fejemet az ablakhoz dőlve bámulnám a lassan változó tájat. Ki-be pakolnék a táskámból, amelybe belefér minden, ami fontos. Útközben, ahogy az ablaknál a fejem rázkódna, a fogaim is össze-összekoccannának. Mintha az út üzenne ezáltal, jelezne, hogy ott van, én pedig a fogaim által generált morzejelekkel visszaüzennék: köszönet minden egyes kilométerért. Köszönöm, hogy vagy. Szünet. Hogy utazhatok. Szünet. Szeretlek. Szünet.

Most az én arcom van megnyúlva, pont úgy, ahogy a te lépted. Mert már nem a vállamon ülsz, inkább mellettem jössz. A játékunk neve, az arcnyújtás. Olyan ez, mint a karnyújtás, csak ez tovább tart, és egymás miatt van, nem pedig egymásért. Szóval az arcom már megnyúlt, a karom is, biztosan a cipekedéstől. Te pedig itt állsz most, és nem nézel rám, de érzem, hogy a tekinteted azért felém van fordítva. Átnézel rajtam. Engem pedig bosszant. Elmélázunk így ketten, csendben, te arra, én erre.
Te sajnálod, hogy elmegyek, de nem mondod. Én sajnálom, hogy elmegyek, és mondom, de úgy, hogy te nem hallod. De azért örülsz is, mert jó ez nekem. Máshol nézni az eget, máshol nézni a csillagokat. Bogarat számolni, és port söpörni. Ez jó. Ettől csak szebb és aranyosabb lesz majd, amikor visszatérek, és mindent kiömlesztve a bőröndömből, két mosás között ajándékokról mesélek majd, meg a szentjánosbogarakról.

Képgaléria: