Másodszor

Vigyázni kell a rosszindulatú játékokkal LSD-utazás közben, mert minden, amit mondasz, realizálódik. És nem csak az fogja elhinni, akit szívatsz, hanem te magad is. (Jól emlékszem, egyszer a 8-asban egy ártatlan tréfát próbáltam elsütni füvezgetés közben. Már teljesen jól volt a banda, és valami hülye techno izének örültünk néhány órája. Nálam viszont teljesen véletlenül volt egy Elvis-kazetta. Nosza, szóltam a pincércsajnak, hogy rakja ezt be titokban, kíváncsi voltam, hogyan reagál majd a társaság. Néhány perc múlva ki volt legjobban kikészülve a meglepetéstől? Persze, hogy én. Még jó, hogy nem valami guzlicazene akadt a zsebemben.)

Egyik haveromnak volt egy sokkal kellemesebb tripje is, amikor nigériai ismerőseivel buliztak az egyik pesti diszkóban. Igencsak elvoltak már, a bélyeget keverték speeddel. Egyszer odament hozzá az egyik feka. „Miért nem jössz táncolni?” „De hát már húsz perce itt táncolok.” „Nem, te már két órája itt állsz a falnál.”

Ennyit az időről. És persze ki tudja azt eldönteni, melyiküknek volt igaza? És ha mi ott álltunk volna, úgymond „tisztán”, mi ugyan eldönthettük volna? Agyamra ment Descartes? Vagy a Mátrix?

Egy másik ismerősömnek, aki szintén festő, akár az előző, az volt a szokása, hogy csaknem minden nap korán reggel benyalt egy bélyeget, kiült Pesten valami forgalmas helyre, és egész nap nézte a villamosokat. (Minden nap csak a súlyos pszichopaták LSD-znek, mert ilyenkor már akkora tolerancia alakul ki a szervezetben, hogy bár azt továbbra is rombolja, érezhető hatása szinte nincs is.) Vele esett meg a következő: heten ballagtak az utcán szétesve a szertől. Egy helyen leültek a vasúti sínekre dohányozni. Egyszer csak jött a vonat. Ezek nyugodtan ültek tovább. A vonat elrobogott a mellettük lévő vágányon. Ők végigszívták a cigit, és mentek tovább. Egy idő után egyiküknek eszébe jutott, hogy őket tulajdonképpen elütötte a vonat, most csupán a lelkeik másznak itt benyomva, a testeik ottmaradtak. Erre közös egyetértésben elindultak megkeresni a hulláikat a vágányok között. Jó buli lehetett, igaz?

Nem tudom, megtalálták-e őket...

Végezetül elmesélem a saját esetemet, amely hozzásegített, hogy ne szeressem a bélyeget. Ugyanaz a festő haverom hozta az anyagot, aki olyan jót táncolt a pesti diszkóban a fal mellett, csak ekkor még ő is totálisan tapasztalatlan volt. Sok mindent nem tudtunk. Az LSD nem megy az akusztikus blueskoncertekhez. Nyilvános helyen fél helyett ajánlatos csak negyedet bevenni. Az első utazás alkalmával nem árt, ha van egy tapasztalt és megbízható ember is a társaságban. Na, mi ezt mind rosszul csináltuk. A kezdet még nem volt rossz. Ő táncolt az esőben, én meg verset mondtam hozzá.

Állt az esőben

táncolt az esőben

érezte arcán isten könnyeit

ez tényleg sós

de nem könny

vizelet.

Valami ilyesmi volt, le is írtam. (Benne is van az első kötetemben.) Aztán jött az, ami szerintem a legextrémebb volt az egészben, hogy a WC ammóniabűzét én nyálcsordító sárgadinnyeillatnak éreztem. Ez még csak az amfetamin hatása volt. Aztán kezdődtek a bizonytalan hallucinációk. Az első egy akasztott ember volt az oszlopon. Persze hányni próbáltam, mint a fűnél. Természetesen sikertelenül. Bezárkóztam a WC-be a kocsmában. Utóbb kiderült, hogy kerestek, mert nagyjából három órára tűntem el. Pedig nekem csak tíz percnek tűnt. (Szegény sörösök, addig be kellett, hogy érjék egy fülkével.) Előtte meg óráknak tűnt a tizenöt perc. (Ennyit az időről, hehehe.) Utána picit jobban lettem. Mászkáltunk az utcán egy ideig. Hazafelé volt még egy horrorisztikus rész, amikor felnéztem egy fa koronájára, és hazáig bujkálva mentem, mert mindenütt ágakat láttam. Otthon aztán az ágyban újraindultak a hallucinációk, kis színes karikákból kezdtek összeállni, és nekem már nem maradt energiám ellenállni. És pont ez volt a jó, mert nem is szabad ellenállni. Az csak ront a helyzeten. Elengedtem magam, és reggelig kellemesen néztem a mozit a plafonon.

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: