Azt hiszem, még a tizennyolcat sem töltöttem be, amikor meghoztam az első számú szabályom, miszerint hat hónapnál tovább nem tartózkodom egy ország határain belül. Na, persze, Szerbiát nem túl nehéz elhagyni...

Sok-sok évvel ezelőtt leszögeztük a nővéremmel, hogy soha többé nem fogunk a szüleinkkel utazni. És mégis eljött az a nap, amikor a szüleim és én kocsiba ültünk, és megindultunk Szlovénia felé. Hamar meg is jegyeztem, hogy a következő cikkemnek az anyám lesz a főszereplője. A másik dolog, amit leszögeztem, hogy nekem felesleges történeteket kitalálnom. Az én életem így is éppen elég izgalmas, tulajdonképpen hihetetlen, hogy mindez valóban megtörténik. Ki hoz össze egy utazást két nap alatt?

Mondtam én, hogy lesz ez még jobb is. Megadták a pontos útvonalat. Baja, Bajmok, Nagykanizsa, Letenje, Maribor, Ljubljana, Bled, Bohinj. Aha... Eltévedtünk Vajdaságban... Amíg a kocsiban ülők egymást ölték emiatt, én a hátsó ülésen ülve élveztem a rádióból szóló popszámokat, amelyek kivételesen élvezhetőnek tűntek. Már ekkor kezdett bennem derengeni, hogy miért mondtam anno, hogy az a nyaralás volt az utolsó.

Aztán haladni kezdtünk. Nekem volt térképem, na de miért is hallgatnánk a kicsire? Általában szeretem, ha igazam van, viszont ezen utazás alkalmával hiába hízott a májam, az öv az ülésbe nyomott, s csak a szarkasztikus megjegyzéseimmel gyártottam a poénokat. Legyen.

Én megadtam az egyenes útvonalat, s a városok, illetve falvak nevét, amelyeken elvileg át kellett volna hajtanunk. De nem is rólunk lenne szó, ha minden simán menne. Nyolcvan kilométer oda, nyolcvan vissza, persze mindezt egy aprócska tévedés miatt, mert a sarkon álló részeges jobban tudja az utat, mint a Google-térkép. Na, de ez a 160 kilométer csak pár centi a térképen. Engem csak akkor hallottak meg, amikor már ordítva kértem, hogy valaki váltson rádióállomást. Amikor a jó útvonalat mondtam, az elszállt mindenki füle mellett. Ám szeretünk társalogni, úton-útfélen megálltunk, és útbaigazítást kértünk. Magyarország összes részegesét kifogtuk, és ahány embert kérdeztünk, annyi útvonalat kaptunk. A térkép hazudik, viszont aki Pécsről leküld minket Barcsra, majd föl Marcalira, az ismeri a legrövidebb utat.

Arról ne is beszéljünk, hogy meg sem találtuk az autóutat, amelyet velünk ellentétben a magyarországiak autópályának neveznek. Pécs alatt nem várt munkálatok lassítottak le minket (amire még a határ előtt felhívtam a figyelmet, de azért én is meglepődtem, hoppá). Két helyen pedig más irányba tereltek minket balesetek miatt. Kiadtam az utasítást, keltsenek minden nagyobb szlovén városnál, hogy újabb útbaigazítást adjak. Le sem sikerült hunynom a szemem, már jöttek az újabb kérdések. Könnyebb volt eltévedni a hazánkban, mint egy olyan ország területén, ahol azelőtt még sosem jártunk.

Ha ez nem lenne elég, vezetékes telefonszámra küldtük az SMS-eket. Szlovéniába érve kifogtuk az összes szerbet, hét óra helyett pedig tizennégyet utaztunk. Az út mellett pedig hó fogadott, mely alól előbújtak a tulipánok. Ne adj isten, hogy legalább egy dolog normális legyen.

Éjfél után négy perccel, amikor végre megérkeztünk, kötelességemnek éreztem, hogy felszólaljak, és mindannyiunk nevében beszéljek. Ha késő is van, igényt tartunk a megígért ebédre, esetünkben pedig vacsorára. Majdnem elaludtam rágás közben, és mivel kettő után kerültem ágyba, inkább lemondtam a reggeliről.

Kilenc körül keltem, de a madárcsicsergés már hajnali háromkor felvert. Nem ez volt azonban az egyetlen dolog, amit aznap szokatlannak találtam. A hó alól kibújó tulipánokkal még valahogy megbarátkoztam. A meglepetések sora akkor kezdődött, amikor városnézésre indultunk Bohinjban.

Elsőként a tavat akartuk megnézni, amely elvileg csak hatszáz méterre volt a háztól. Amikor már vagy tizenöt percet sétáltunk, jobbnak láttam útbaigazítást kérni. Igaz, hogy anyám már egyszer járt ott vagy negyven évvel ezelőtt, mondanom sem kell, rossz irányba indultuk.

A hatszáz plusz négyszáz méter legyalogolása jóval több időbe telt, mint általában. Nyílt wifi. Ott meg kellett állni. Kutya. Muszáj volt megállni. Hó. Bele kellett feküdni. Nem tudtam megállni, hogy ne huppanjak bele a hóba. Mosolyogva pózoltam vagy száz képhez. Egy nap alatt több mint négyszáz kép készült. Vétek lett volna nem megörökíteni azt a csodálatos tájat. A tavat, melynek vize tükörként verte vissza a hegyek képét, melyek körülöleltek minket.

Körülöttünk madarak csicseregtek, a hangjukat pedig elnyomta az ereszen lefolyó, ütemesen olvadó hó. Telelésnek indult, de végül nemcsak a sálat és a kabátot hagytam a kocsiban, hanem a pulcsimat is a hosszú szárú csizmával együtt. Hőség volt.

Nekivetkőzve megindultunk felfelé a hegyen, oda, ahol a Száva ered. Az erdős részen már egy kissé hideg volt. Se kabát, se pulcsi, csak mentünk tovább, és mélyeket szippantottunk a tiszta szlovén levegőből. A Fruška gora-i maraton egészen jó bemelegítő volt az utazáshoz. Nagyobb nehézségek nélkül sétáltam felfele, időnként pedig megkérdeztük a mellettünk sétáló nénikét, hogy mennyi van még. Egy óra séta után felvilágosított minket, hogy a még egy kicsi az nála vagy fél óra. Később egy lefelé haladó pártól megtudtuk, hogy az a kicsi még vagy két és fél óra séta.

Leintettük az első autóst, aki végre nem tudott szerbül, és megkértük, hogy vigyen minket vissza a tóhoz. Elmondhatatlanul élveztem, hogy végre sikerült megszöknöm Szerbiától, és rendes turistaként beszélhettem angolul. Már kezdett az agyamra menni, hogy külföldön is szerbiaiakkal találkozom, és szerbül beszélek.

Mondanom sem kell, az egész történet lényege az evés, hiszen az a kis délelőtti séta és fényképezkedés után eléggé megéheztem. De az ebédet tulajdonképpen csak azért vártam, mert tudtam, hogy utána Bledbe látogatunk, amiből az odaúton a sötétben nem sokat láttam.

Zene, fantasztikus utak, és egy újabb, lenyűgöző táj. Hamar beleszerettem Szlovéniába, s még hamarabb tört ezeregy darabra a szívem, amikor megtudtam a szüleim meséiből, hogy valaha, még Jugoszlávia idejében, Szerbia is ilyen volt.

A tájjal az a baj, hogy azt az ember egyszerűen nem tudja megfelelően leírni. Elmondhatom, hogy ott volt egy erdő a hegyoldalon, s a fák között rejtélyesen kacskaringózott egy lépcsősor, mely sehogy sem akart véget érni, de aztán a fák között mégis előbukkant egy templom, újabb lépcsőket találtunk, majd előttünk termett egy hatalmas tó tele kacsákkal és turistákkal, s az ormótlan hegyek között oly aprónak éreztük magunkat, mint a sok kicsi kínai meg japán turista. A víz visszaverte a tükörképünket, a fejünk fölött szálló felhőket, napnyugtakor pedig maga a nap is megmártózott a tóban. Lélegzetvisszafojtva figyeltük, mert egyszerűen nem volt mit hozzátenni. Fényképezkedni felesleges volt. A végeredmény mindig ugyanaz lett. A kép olyan volt, mintha odaphotoshopoltam volna magam.

Talán fel sem fogtam, hogy Szlovéniában jártam. Abban viszont biztos vagyok, hogy több kép készült rólam az az egy nap alatt, mint az elmúlt egy évben. Az ember mindig arra törekszik, hogy megörökítse a legszebb pillanatokat, s időközben elfelejti élvezni az utazást, és a tájat is csak a fényképezőgép kijelzőjén keresztül látja.

A nap hamar véget ért, én viszont tele voltam ötletekkel. Látogassunk el a közeli Ausztriába is. Sétáljunk egyet Ljubljanában. A terv nem is hangzott olyan rosszul, viszont elkapott minket a viharos, esős idő. Másnap zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A terveim az esővízzel együtt folytak el, mi pedig összepakoltunk, és reggeli után megindultunk hazafelé. Rövid szóváltás után megegyeztünk abban, hogy én terpeszkedem majd az anyósülésen, DJ-t és GPS-t játszva.

A táj még az esőfüggönyön keresztül is gyönyörű volt. Csak azt figyeltem, hogy mikor fog már lerepülni az ablaktörlő, lehetetlenség volt szemmel követni, olyan gyorsan járt ide-oda. Az eső másodpercek alatt elvakított minket, de mi mégis 170km/h sebességgel száguldottunk az autópályán. Ezek után százzal hajtani olyan volt, mintha a kocsi állna.

Szeretünk barátkozni. Valahol Botykapeterdnél meg is álltunk egy kis útbaigazításért. Odasétáltam anyámmal a rendőrautóhoz, aki kérdésével feltette az i-re a pontot. „Maga rendőr?”

S kivételesen jó irányba haladtunk. Nem csalt a megérzésem, amikor azt mondtam, hogy illene rám hallgatni. Sikeresen elkalauzoltam magunkat Szerbia határáig, ahonnan már a jó isten se tudja az utat. Pusti kravu pa gde god da prođe, napravi put...

Néha azért felmerült a kérdés, hogy egyáltalán jó irányba tartunk-e. Olyankor nagy bölcsen elhallgattam, és valóban csak remélni tudtam, hogy jól értelmeztem a Google-térképet. Néha viszont le kell térni a jó útról, hogy megtudd, hogy azon mentél. De hát erre valók az utazások.

Képgaléria: