KMV, vers 2. hely

Nincs mese

Minden én vagyok.

A fák susogása

A szél süvítése, én vagyok, a

szárnyaló szabadság, az idegen,

meg te is,

minden, minden,

pedig semmi sincs.

Minden csak illúzió.

A téridő is hazugság.

Nincs különös mosolygás

És kellemes zajongás,

Hazudik a szíved, és

téved a szemed.

Elveszett az őszinteség,

Messze szállt a művészet,

A féreglyukban eltévedt,

És nincs többé élet.

Nincs mese,

Csak élvezet van,

És hedonizmus.

A Da Vinci-kód és a

Biblia is mostanra már lejárt ritmus.

Elhagyta az ember lelkét

Az értelem, az emberség

Is utána ment hirtelen.

És világunk mostanra

NINCSTELEN.

Életem kalandvágy okozta zűrzavar

Életem kalandvágy okozta zűrzavar,

Csupa mámor és szeretet.

Meg fájdalom, ami néha jóleshet.

Érezni akarok mindent,

Azt is, ami fáj.

Ami teljességet hoz a lelkembe,

Ami teljességet hoz az életembe.

S így nem vagyok üres, sem tökéletes,

De néha szomorú, aki egész életében újat keres.

Aztán egyszer elborít a düh, és a lángoló sötétség átveszi a kalandvágy helyét, és elhagynak.

Egyedül lenni néha jó, magányosnak lenni sosem.

Majd megtudod, ha olyan leszel, mint ő.

Ő belehalt a szerelembe.

És akkor halt meg a bennem élő szeretet is talán.

Mert én ott voltam a jobb oldalán,

De ha valakit egyszer elragad a láng,

Lerántja a leplet a halál.

Szerelmes vers

Szememmel nézem, de mégsem,

Csak érzem, ahogy megérintem,

Hogy szeretem és melengetem,

Most hiányolom, megálmodom...

De most utálom, bántom,

Bánt, hogy hiányol,

S bánt a hiánya,

És bánt ő is.

Bánt, mert szeret,

És többet ad, mint mi akad,

S mint mit én adok,

Ha akarok…

Ha a karok összefonódnak,

Aztán szét,

És szép a csúnya is,

Pedig minden ég kék,

Égkék a szoba, az ágy,

A gondolat, mi fejébe szállt,

De az narancssárga,

Mert elszállt már, álmai világába.

De még mindig szorít, ölel,

Fülembe szuszog,

Várja a reggelt,

Tudja, szívem végig az övé mellett dobog.