KMV, novella 2. hely – Bagi Gábor

Fotók: Gutási Lukács

Kevesen tudják, de a kanizsai vasútállomás a világ közepe, egy gócpont, ahol az abszurd és a lehetetlen egymásba olvad, hogy valami valós, természetfeletti dolgot alkosson. Mégis, az emberek az idők során csak azért jártak itt, hogy rögtön el is induljanak valahova messze, máshová. A törött csempék, a szétvert épületelemek rengetege, minden, ami e hely misztikumát adja, elborzasztó hatást kelt. Kellene legalább néhány ember, aki tudja, hogy ez a félelem nem az elmúlás érzetéből ered. Nem is eredhet onnan, hiszen ennek a vasútállomásnak nincs múltja, jelene, se jövője. Mindig is létezett, és mindig is ilyen állapotban. Kellene legalább néhány ember, aki tudja, hogy a vasútállomást az itt elhaladó emberek meg nem élt jövője tartja össze. Kellenének, akik tudják, hogy ha valaki egyszer itt keres és talál igazságot, akkor az itt ragad örökre.

Senki sem tudja, de egy őszi szombat estén a vasútállomás utolsó lámpája pont akkor égett ki, amikor leültem az alatta lévő padra. Egy ideig pislákolt, villogva mutatott pillanatképeket a környezetemről. A kihalt téren ülve azon gondolkodtam, mit keresek én itt.

Válaszokat – súgta meg egy hang, és a lámpa fénye ekkor végleg kialudt. Sötét lett, és a pillanatképek nem peregtek tovább. A holdfény megvilágításában láthattam csak, hogy minden átrendeződik körülöttem. Mintha minden tárgy, minden rozsdás cső, minden beton közül kinőtt fűszál a hátam mögé mutatott volna. Egy tükör volt mögöttem. Be volt repedve, és a törés csíkjai pont úgy osztották fel a tükör felületét, hogy négy egyenlő nagyságú részre osszák azt. Elképzeltem, hogy belenézek, és minden részében külön arcot fogok látni. Egy ősi japán közmondás szerint minden embernek három arca van; az első arc az, amelyet a világnak mutat, a második arc az, amelyet a családjának és a közeli barátainak, és a harmadik arc az, amelyet csak saját maga ismer, amelyet soha nem mutat meg senkinek. De mi van akkor, ha létezik egy negyedik arc is, amelyet még mi magunk sem ismerünk? Belenéztem, és csak harmadában láttam magam. A negyedik rész, mintha tudomást sem vett volna rólam, áttetszőnek, láthatatlannak mutatott. Sokan azt mondják, hogy mindenkiben lakozik egy belső isten, akit meg kell találnunk. Mi van akkor, ha az a negyedik, nem látható arcom az isten? Azt is mondják, hogy csak akkor találhatjuk meg istenünket, ha küzdünk magunkért. Én szembe szerettem volna nézni önmagammal. Betörtem a tükröt. A szilánkok robbanva repültek szerte, s hullottak le a földre. A negyedik tükörrész maradt csak egyben, mely meghazudtolva saját létének határait, kiesett egészen a sínekre. Utánamentem a sínpárra, és ahogy hozzáértem, a pad feletti kiégett lámpa vakítóan fényes lett. Lassan emeltem magam elé, és belenézve isten helyett a jövőmet láttam meg benne. A saját arcom volt ott, véresen és összeverve.

A tükördarab szétrobbant a kezemben, és a benne lévő arc kiszökött belőle. Ködszerűen közelített felém, aztán mint valami ragadozó, rám vetette magát. A két arc felcserélődött. Ami az előbb még csak egy visszatükröződés volt, az mostanra már az én arcom lett. Fájdalmat éreztem és üvöltöttem. A tükörbéli világ, amelyet eddig csak látni véltem, megtelt hanggal, és hirtelen a semmiből előtűnt egy felém száguldó vonat. Fémkerekeinek hideg vágásai elcsitítottak örökre.

Kevesen tudják, de a kanizsai vasútállomás a világ közepe, és mint efféle dolog, válaszokat fedhet fel. Kellenének, akik tudják, hogy ha valaki egyszer itt keres, és talál igazságot, akkor az itt ragad örökre.

Képgaléria: