Örülünk annak, hogy ragyog, hogy csillog, hogy fényárban úszik a város, a tereken, a fákon, az épületeken színes égők pislognak, világítanak, hogy elűzzék az éjszakát, és a helyébe az ünnepek fénylő világosságát varázsolják az emberek közé, hogy azok felemeljék a fejüket, körülnézzenek, és mást is meglássanak, ne csak saját magukat, ne csak önnön problémáikkal foglalkozzanak, hanem egy pillanatra a másik gondjait is észrevegyék, átérezzék a másik szükségét, azt, hogy mindenkinek jár valami legalább ilyenkor, az ünnepi kavarodásban, amikor férfiak és nők egymás lábát tapossák, miközben ajándékot vásárolnak a hozzájuk legközelebb álló személyeknek, és nem veszik észre, hogy valakinek most sem jut, valaki most is úgy fekszik le, hogy nincs, és tudja, hogy ha reggel felkel, akkor sem lesz, és bármit csinál, nem lesz, mert a világ úgy van programozva, hogy ahol nincs, ott nem is lesz, az univerzum szabályai ezt diktálják, mintha a van csak bizonyos körökben érezné jól magát, mintha ragaszkodna a rég megszokott arcokhoz, és nem tudna új barátokra lelni, sőt a régieket is elveszíti, így egyre többeknek a nincs a jussa, míg egyre kevesebbeknek a van, és egyre kevesebben adnak, egyre kevesebben néznek szét, egyre kevesebben veszik észre a szomorú arcokat, az éhező arcokat, a hontalan arcokat, az arcokat, amelyekre a nincs van felírva, és amelyek nem kérnek, hisz tudják, nekik nincs, és nem is akarják, hogy legyen, mert ők azzal fekszenek, azzal kelnek, hogy nincs, és ez a mindennapjaik részévé vált, már nem tudják elképzelni, milyen a van, homályos elképzeléseik vannak a lehetőségekről, és nem tudják, és nem hiszik, és nem merik hinni, hogy bármit megtehetnek, mert ha valaha is ilyesmi fordulna meg a fejükben, akkor fájna, nagyon fájna a nincs, minden pillanatban éreznék a hiányt, minden pillanatban vágyódnának, és minden pillanatban rá kellene jönniük, hogy nincs, és nem is lesz, bármit csinálnak, akkor sem lesz, hisz az univerzum szabályai ezt diktálják, éppen ezért csak kinyújtják a tenyerüket, nem bíznak, nem kérnek, csak várnak, mintha az univerzum szabályainak megváltozása már csak idő kérdése lenne.

Örülünk a díszeknek, a színes gömböknek, az ablakok mögött pislogó gyertyáknak, a leárazásoknak, az akcióknak, az úton-útfélen felbukkanó télapóknak, rénszarvasoknak, manóknak, krampuszoknak, angyalkáknak, betlehemeknek, és bízunk abban, hogy lesznek olyanok, akik felemelik a fejüket, és meglátva a nincstől fáradt tekinteteket, felkerekednek, hegyeket másznak meg, tengereket úsznak át, sivatagokon, erdőkön vágnak át, és meg sem állnak addig, míg meg nem változtatják az univerzum szabályait, hogy a nincs ne legyen többé örök érvényű, hogy a van mindenkit utolérjen, és nemcsak egy kis időre, hanem napról napra bekopogjon az ajtókon, asztalhoz üljön, és létezésével betöltse a fűtött szobákat.

Mindig megörülünk a hónak...

Képgaléria: