: Magma
Magma

Metálmegszállás – Roadburn 2017

: Magma
Magma

Fotók: Jostijn Ligtvoet Fotografie

A Roadburn fesztivál mára már nem egy Fesztiválok, amelyeket meg kell látogatnod mielőtt kipurcansz listán jelent már meg, sőt talán az összes ilyenen szerepel. Ha egy bandának sikerül meghívást kapnia a Roadburnre, az a portfoliójában olyan plusznak számít, mint a mesterképzés egy CV-ben. Ezekből nem nehéz kiszámolni, hogy az idelátogatók egy életen át emlegethető emlékeket szerezhetnek maguknak. Olyanokat, amiket unokáiknak is mesélhetnek, hacsak kásává nem korhad addig a májuk. Az unokáknak.

Kiváltságos helyzetben vagyok, hisz immár harmadik alkalommal élhetem át az itteni energiákat. Kellemes, ismerős terepre érkezem, ahol megkaphatom évi pokoladagomat, amire szükségem van ahhoz, hogy emlékezzem embervoltomra.

Két cimborámmal tartok idén, nevezzük őket Dethnek és Hexnek. Ahogy megérkezünk, magas elvárásaim miatt a Crippled Black Phoenix-en azonnal fintorogni kezdek, hogy mi ez a szétesett, laza tempó, letargikus háttérénekesnővel, de akkor a frontember a szemembe néz, rám mordul a mikrofonból, és rögtön a helyrepofoznak a finom zúzású változatosságukkal. Máris van egy új kedvencem, pedig alig kezdtük el.

A fesztivál zenei kurátora a Baroness (akik szintúgy semmisítenek majd a harmadnap főszínpadán) John Baizley-e.

Az eddigiekhez képest az idei Roadburn ígérkezik a legmélyebbnek (heavy, a viráglelkűek kedvéért). Nemcsak kevesebb a műfajvariáció, azaz leginkább csak taposás lesz végig, hanem az elmúlt évekhez képest még több olyan banda játszik egyidejűleg, amelyek mindegyikén ott szeretne lenni az ember, vagy legalábbis illene neki. Emellett, nemcsak a közönségben jelenik meg egyre több nő, hanem a bandák zömében van legalább egy, a feminin energiát létéből árasztó nagyarc, amelyet ez a meggyötört zenei stílus igenis igényel.

A Subrosa alá is támasztja ez utóbbit, hisz a maszkulinitás eltörpül a női harag és fájdalom mellett. A két férfi pont annyira van jelen, hogy a két hangkalandba ringató hegedű mellé olyan ritmusokat és riffeket fűrészeljen, hogy a kíméletlen rezgésektől remegjen minden lélek a színesen cikázó reflektorfények ege alatt.

Mivel egy kicsit keveset aludtam az előző éjszaka, a legendás Wolves in the Throne Room monoton perzselése pont jó, hogy szundítsak egyet a lépcsőkön. Kezdek kiöregedni, mondanák a tapasztalatlanok.

Aztán jön az eredetsátánista Coven lenyűgöző nőies hatalomvágyával; meg is ijedünk, s Deth-szel elmenekülünk a Cul De Sac-ba, ami a legkisebb, sörözőbe épített színpad.

Hexnek sajnos nem sikerül benyomulnia, túlfinomkodja a dolgot. Rendelünk sört, majd a pit-ben várjuk a Bathshebát. Kijönnek a vécéből, ami a backstage. Az egyikük trikóján a felirat: The only good human is a dead human. Elsötétül a terem, és a kárhozat felé tartó sínen fut a múlt években is tapasztalt démoni lüktetés. Ez a kis hely maga a metálfizika egyik fekete lyuka, ami maga köré gravitálja a lázadást, hogy aztán beszippantsa őrült haragjába. Előbukfencezik az énekesnő is, és őszintén traumatizált rángatózása elborzasztja a népet. Nem eléggé; minden hevesebb lengésével újabb tesztoszteronnal telített feromonfelhő dugítja el az egyre jobban siránkozó szellőzőrendszert.

Coven

Coven

Ezek után felkaparjuk Hexet a padlóról és elmegyünk egyet Bongzillázni, de elunjuk, mert annyira már nem vicces az állandó füves poénkodás. Amúgy figyelemre méltó, hogy non-stop beszívva is képesek jól zenélni, plusz a háttérben egy frappánsan összevágott drogtörvény-történelmet áttekintő videó ünnepli saját hülye tartalmát.

Éjfél után valamikor, részemről irány a couchsurfing szállás, Hex és Deth pedig elmennek a kempingbe, amit másnap úgy írnak le, mint egy Mad-Max filmet: pusztaság, itt-ott elszórt, törött sátrak, középen egy haldokló tűz, melyet csupán pár szemétdarab tart még életben, valamint őrült szemű félholtak. A fekvőkről csak a dögevők hiányoznak.

A fesztivál másnapján Schammaschra annyira nem emlékszem… Még korán volt, délután fél három. Utána viszont a Magma következett, ami meglepett a fesztiválon eddigi leglazább produkciójával. Talán ezért is maradt meg... Szerintem ez hippi zene, ám Deth nem ért egyet, Hex a lépcsőn alszik.

King Woman egyetlen számot nyom végig – nekünk legalábbis úgy tűnik. Meg is haragszunk, átugrunk egy thai gyorsétterembe, kérem a legcsípősebb gombást. Annak pokoli lángjai ébresztik fel bennem a fókuszt a következő két koncertre. Az egyik a Kuro, amely jó háttérzenét biztosít egy jó kis sörözéshez. A másik pedig az ördögien jó Chelsea Wolfe. Íme a bizonyíték, hogy sok popban nyomuló nő őszintébben is hangozhatna, ha lelkét metálban öntené ki. Még az sem kell, hogy agyroppantóan brutális legyen.

Chelsea Wolfe

Chelsea Wolfe

Deth áthív minket Zu-ra, amely groove-ol, mint a betonverő pénteken. Hex és a saját nyakcsigolyáim nem sokáig bírják, ezért átugrunk az Amen Ra-ra, akik a tavalyi koncertjük után visszatértek és bizony még mérgesebbek. Nehéz lehet az életük.

A Het Patronaat színpadra tegnap nem jutottunk be, mivel olyan ingerlékenységet felpofozó sorok voltak, hogy hagytuk a francba. Most viszont, a Baroness kárára, kihasználjuk, hogy nincs sor és bemegyünk. Végig a teremben maradunk. Bennem kihal a thai tűz, s egy kényelmes kis fotelben üldögélve végigszundítom a Naðra-t.

Energiájuk miatt, az idei kedvencem a Zeal & Ardor, akik a közönséggel együtt kétszer is tönkreteszik a világ legprofibb hangosítását, de nem adják fel. Amikor másodszorra is helyreállítják a technikát és a Devil is Fine című szuperslágerükkel végeznek, az himnusszá növi ki magát. Stílusuk a gyermekkor utáni friss pillanatokat idézi, felemel, s a jelenbe varázsolja a régi csalódásokból született, és még csak sejtésekben rejlő jövőbeli reményeket. Az ige tartja, hogy a Roadburnön minden évben születnek legendák. Ez a koncert bizonyosan azzá lett.

Mivel jó negyven percet tolódott az előadás befejezése, az amúgy is legkésőbbi koncert az egész fesztiválon ugyanannyit csúszik. Deth elpárolog valami sokkal keményebbre, Hexszel viszont besütizünk, és várjuk a Perturbator-t. Amikor megjelenik a fiatal DJ, már elég ideges mindenki, így háromszor jobban kell teljesítenie. Ő az első igazi műfajeltérés a retro dark elektronikájával, de attól még meglehetősen masszív dübörgést produkál. Olyan zenei aláfestést ad, hogy képzeletemben a Jazz Jackrabbit rohan a Blade Runner világán át, vissza egészen a huszadik század nyolcvanas éveibe. Maga a Becstelen is megjelenik és csiklandoz, hogy energikusabban táncoljak. Fergeteges buli. Utána még lődörgünk Tilburgban a jó idők nevében.

Szombaton már kezdünk lassulni. Azonnal egy thai csípőssel indítok, hogy felhörögjön belőlem az eternal flame, na meg egy Redbullt is utána öntök. Aztán már minden jó. Ma olyan sok jó banda lesz egyszerre, hogy az állandó mozgáskalkuláció és sürgősség miatt lelassul maga az idő is. Szimbolikusan a karórám is elveszítem.

Meghallgatjuk a Woe-t, akik megnyitják a mai színtiszta keménykedés napját. Az Oranssi Pazuzu-t a mai alvóköröm ideje, de Hexé is. Deth végigbengeli. Progresszíven szép fekete zenéjük igazán jó merengéseket idéz fel bennem.

Mivel az előző napokban kétszer is kihagytuk a Gnod-ot, most elmegyünk a Gnod vs Kuro-ra.

Gnod

Gnod

Ha szén helyett az idő lenne testem alap építőanyaga és meglátogatnék valami agyamkidobom háborút, aztán lassított felvételben mozognék az ágyúk között, körülbelül olyat hallhatnék, mint e két banda összeütközésénél. Ekkorra már csak az állandó basszusdübörgés az, ami még néha-néha megfogja tudatunk, annyit kaptunk belőle. Vegyük például az Ahab-ot. Mélyhangjai szinte stroboszkópszerűen tartanak a valóság felszíne alatt, lélegezni sem tudok rendesen.

Utána taktikázunk: füldugóink dacára kicsit belesüketülünk a My Dying Bride-ba, aztán „gyorsan” kivárjuk a sort, s elkapjuk a Trans Am végét. Az igazi ínyencség Hexnek és nekem a Disfear, míg Deth átmegy a főszínpadra, hogy kitolakodja becses helyét a Mysticum-on. Utóbbi évek óta most jelenik meg először, és ki tudja, lehet, utoljára. Könnyek elhullajtva. A Disfear d-beat műfaja meglepően dinamikus, ahhoz képest, hogy a dobos az egész koncerten egyetlenegy gyorsütemet aprít. Még jobb, mint lemezen. Elhagyjuk ezt is a vége előtt, mert számunkra a főnyeremény csak ezután jön: a Carpenter Brut.

Azoknak akik ismerik a Perturbator-t, nem idegen ez a francia trió sem. Bár kevésbé dark, annál keményebb és metálosabb. A háttérben megint megjelenik a Mad Max, ezúttal a világából inspirált videó sorozat, csak sokkal jobb zenével és sokkal több erőszakkal.

Végül mindhárman elmegyünk a mitikus metál diszkóba. Idén kevésbé intimnek indul, kevésbé mozognak egymás között az emberek, inkább klikkesednek a magas számú jelenlét miatt, de a végtelen liter sör és jó ízléssel megválogatott metálslágerek hamar a ló túloldalára lökik a dolgot. Ismerkedünk is, jönnek a balkán csajok, Horvátországból és Szlovéniából, majd németek is csatlakoznak, sőt egy ausztrál kérdezősködik, hogy rajta kívül ki szereti még a Monster Magnet-et. Minőségi műanyag sörös poharakkal telik meg az asztalunk. A zene jó, részegen legjobb az Iron Maiden.

Negyednapra a szervezők is lazábbra tervezték a programot. Aki eddig nem halálozott még el, annak legalább valami esélye maradjon. Illendőségből később is indul a buli. Attól nem kevésbé ütős a felállás, de ez mégis csak a búcsúnap.

A Tempe Ov BBV indít meditatív sötétségével. Tízen nyomják, de összesen nem izzadnak ki annyit, amennyi egyetlen gitárból ömlik majd ki az Ulver alatt.

„Ha erre nem alszom el a lépcsőn, ma már semmin nem fogok” – mondja Deth. Biztos azért nem megy neki, mert holnap ő és Hex hazaautóznak Szlovéniába. Rám pedig vár a munkanap. Hihetetlen, hogy létezik egy más rutinú világ is ezen az évi röviden kívül. Így, harmadik alkalomra azért már valóban van egy kiformálódott szokássablonja az itteni életérzésnek. Az ’elveszített, megtalált’ dobozból előkerül az órám.

A Pallbearer megtépdesi még megmaradt tollainkat. Az ACB of Caïna-t és a Sink-et csak futólagosan érintjük, pont egy-egy sör erejéig. Aztán a Les Discrets hívja ki a nap első bandáját gyengeségi viadalra. Mindhárman azon gondolkozunk, lehet, hogy megszoktuk az idei keménység színvonalát? Mert annyira azért nem rossz, mint amilyen rövid ideig bírjuk.

A már említett Ulver megnyugtat minket, hogy minden rendben, a zene még nagyon is fejlődőképes és az élő show még mindig több szonikus teret kínál. A történelmileg híres gyilkosságokról szóló új lemezüket játsszák, más számsorrendben. Saját bevallásuk szerint ez pop. Szerintem elektronika. Ami talán annyira nem jön nekik össze, az az úttörő háromdimenziós kivetítés technológiájuk, ami olykor félrecsusszangat, s néhol röhejes is lenne, ha éppen nem lenne komoly a vetítés témája. Érdekes azonban látni ezt a lényegbeli prototípust.

Ulver

Ulver

Kicsit belehallgatunk az Emma Ruth Rundle-be és a Stone in Egypt-be míg várjuk a Hypnopazūzu-t, amely viszont rendesen kivégez bennünket. Kicsit szedett-vedetten indul, ám nagyon hamar elfüstölgeti ismert dimenziónk anyagát a saját pszichedelikus, zagyva univerzumába. Megmutatja, hogy vénen is lehet robbantó energiát sugározni és nyugodt zenével is éppúgy fel lehet zaklatni az embert. Jó zárás ez a haláli béke, ez a kínzó nyugodalom.

A fejtömeg egyetértően bólogat.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: Factory by JrFish (http://www.deviantart.com/art/Factory-682998124)
Nyitni kék Úgy mint a nyár, amely már itt toporzékol az ajtóban, amely már idegesen nyomogatja a csengőt

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Posztmodernül szabadok Kivételes helyzetben kivételek voltunk. Belesimultunk az életbe.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: László király hermája
I. László A magyar nemzetpolitikai államtitkárság a 2017-es esztendőt Szent László-emlékévnek nyilvánította

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Kék Bálna – az öngyilkos játszma A Kék Bálna nevezetű öngyilkos játszma, ami nemrégiben jelent meg az interneten

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A kép forrása: www.goodhousekeeping.co.uk
Jogi Kar, te drága! DAY 47: PONTOSABBAN SOHA

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Magma
Metálmegszállás – Roadburn 2017 A Roadburn fesztivál mára már nem egy Fesztiválok, amelyeket meg kell látogatnod mielőtt kipurcan...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Brünndl: Brünndl (2016. Grom Records) Az igazi black metal egyik fontos védjegye a kiolvashatatlan logó.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Bombarder: Okot iz Pakla (2016. Grom Records) A Bombarder története megérdemelne egy jó dokufilmet.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
In a relationship with techno Azzal kell kezdenem, hogy elismerem, jómagam ezt a stílust nem olyan régen kezdtem el hallgatni, ...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Krimi mint ezoterikus történelemlecke Umberto Eco: A Foucault-inga (Il pendolo di Foucault) – 1988

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A sopes-prés
Sporhetsztori 42. 42. rész – Viva la Mexico!

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Tó, tó, tó je tó Nyakunkon a jó idő. Az utcák megteltek cuki miniszoknyás lányokkal, izompólóban feszítő hapsikkal.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Gyere, vegyél részt a Kanizsa Feszten! Kedves Olvasók!

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Ki ne hagyd szerdán az Anthraxet Szabadtéren játszik a thrash brigád

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Fotó: Srđan Doroški
Aki választ: Elor Emina Elor Emina. 1982. 9. 28. (visszafelé olvasva ugyanaz)

0 Hozzászólás | Bővebben +