:

Börtöntörténet

:

Börtönben voltam. Ezen a mondaton a mai napig rágódok, és próbálom megemészteni a történteket. Csak annyit mondtak, hogy reggel nyolckor találkozunk a börtön előtt.

A tanulásnak megvan az előnye, és a hátránya is. Unalmas tananyag követi az érdekeset, vagy fordítva, néha pedig egyszerűen minden unalmas. A tanulás nem csak abból áll, hogy az ember egész nap egy könyvet búj. Néha a látottak és a hallottak többet jelentenek, mint az elolvasott szó. Olvasgatni a börtönlakók élményeit korántsem ugyanaz, mint ott állni a „cella” közepén vagy a magánzárkában, teljesen egyedül.

Majd két év után elérkezett a pillanat, ami tanulmányaim egyik legizgalmasabbnak bizonyuló időszakát jelenti. Mondhatni, foggal-körömmel küzdöttem azért, hogy én is rajta legyek azon a listán, amelyen azon illetők neve szerepelt, akiknek lehetőségük nyílik ellátogatni az újvidéki börtönbe, mely félig nyitott fajtának számít. Ez a meghatározás akkor sem volt világos, és most sem az. Senki sem vette a fáradságot, hogy egy kicsivel többet mondjon róla.

Péntek volt, meglehetősen meleg, de ez valahogy nem érződött. Mindannyian arra vártunk, hogy kiráz majd minket a hideg. Idő előtt érkeztünk. Természetesen a Google maps segítségével, de még így is sikerült egyszer eltévednünk. Nem tudtam, hogy mit keressek. Azt sem tudtam, hogy mire számítsak. Világos volt, hogy nem olyan lesz, mint a filmekben, de el sem tudtam elképzelni a cellákat vagy a börtönlakók arcát. Valahogy a Stephen King-es Halálsoront képzeltem el – rácsokat, linóleum padlót, kívülről pedig egy hatalmas, szürke épületet. Ehelyett egy gyönyörű zöldövezet fogadott minket, egyenletesre kaszált fű és cseresznyefák. Egy lakótelep kisebb-nagyobb házakkal, közel a buszmegálló, aránylag alacsony és könnyen átugorható kerítések, szögesdrót, ami nem igazán tűnik nehéz akadálynak.

jail

Valamiért azt hittem, hogy a börtön majd a város végén lesz, a semmi közepén. Meg sem fordult a fejemben, hogy a szomszédok akár a fürdőszobájukból is figyelhetik a történéseket. Egészen izgi lehet a börtönnel szemben lakni.

Az első utasítás, amit kiadtak nekünk, az volt, hogy szabaduljunk meg mindentől, amink van. Tilos volt bevinni táskát, vizet, fegyvert és telefont. Ezt az utolsót sajnáltam a leginkább. Egyedül a személyi igazolványunkat vihettük be magunkkal. Én, mondjuk, mindenesetre bevittem az autókulcsot, erre természetesen senki sem panaszkodott. Ahogy ott álltunk az alacsony kis kerítés mellett, a fák árnyékában, egy halom viszonylag fiatal férfi futott el mellettünk, és valahogy túl boldognak tűntek ahhoz, hogy börtönlakók legyenek. Mint később kiderült, nem is voltak azok, a börtön intézményében viszont természetesen mindenkire úgy tekintenek, mint potenciális börtönlakóra.

Alaposan összehasonlították az arcunkat az igazolványon lévő képpel, majd megkezdődött a börtönnézés. Két férfi vezetett minket körbe, és az egyik csávó pont olyan volt, mintha Nikolić és Šešelj fia lenne, amennyiben kettőjüknek sikerülne valami ilyet összehozni.

Hamarosan hallottunk néhány alapinformációt, tudniillik, hogy a börtönlakók között egyaránt vannak férfiak, nők, fiatalok és öregek, akik különböző tettek miatt ülnek, mint például rablás, verekedés és emberrablás, nem is először.

jail

Pritvor. Ez az első állomás, miután száz detektoron végigvezettek minket, és átnéztek, sajnos kevésbé alaposan, mint egy reptéren. Itt vannak azok, akik talán ártatlanok. Az egészben talán ez volt a legszörnyűbb a látottak közül. Alig pár négyzetméteres szoba, fehér falak, küzdés nyoma, falfirkák, egy radiátor, mindenütt por és piszok, vaságyak. Két személy kevesebb mint négy négyzetméteren, és egy piciny úgynevezett fürdőszoba, ami nem más, mint egy guggolós vécé és egy mosdó. Még rendes matrac sincs. Csak valami párnaszerűség, ami már kemény a piszoktól, és büdös. És itt vannak az ártatlanok, akik talán csak egy árva félreértés miatt töltenek itt hónapokat. Ez a rész rosszabb, mint maga a zárt börtönrész, ahol az igazi bűnösök töltik napjaikat.

Innentől kezdve máshogy néztem a dolgokra. Csak arra figyeltem fel, hogy nem sok börtönőr sétálgat a folyosókon, és alig van itt-ott kamera. De nem is ez az, ami miatt igazán szó nélkül maradtam. Az egész börtönre úgy kell tekinteni, mint egy kis várszerűségre, ahol a falon belül vannak házak, templom, kosárlabdapálya, ebédlő... Ekkor jöttem rá, hogy ezeknek itt mindenük megvan. Olcsó a lakbér, csendesek a szomszédok, ingyen van a kaja. Hát ez az. Ezek ingyen esznek! Aki valakit félholtra ver, az megérdemli a reggelit, a meleg ebédet és a vacsorát, viszont az az ártatlan kisgyerek az iskolában, aki egy nap talán majd világhírű sebész lesz, vagy majd feltalálja a rák ellenszerét, annak fizetnie kell az árva zacskóba csomagolt kifliért is. Egy bűnöst azonnal kórházba szállítanak, ha a börtönorvos nem tudja ellátni, de ha én felkerülök Kamenicára, minden egyes ott töltött napot ki kell fizetnem. Hát mire nevel ez az ország? Hogy bűnösnek kell lenni, ölni meg lopni kell ahhoz, hogy az ember végre jól megéljen? Nem volt szabad kinyitnom a számat...

jail

A napos reggelen ott edzettek a fiatal bentlakók, boldogan nevetgélnek, és semmi sem árulja el róluk, hogy bűnösök. Pedig van olyan, aki már nem első alkalommal kerül „rács” mögé. Az a gond a mi börtönünkkel, hogy se egyenruha, se rács nincsen. S pont ezért nézek én az utcára rácsokon keresztül, hogy megvédjem magam az ilyenektől. Azt hinné az ember, hogy a bűnösök rács mögött vannak, és biztonságos a város. Fogalmunk sincs, hogy naponta mennyi börtönlakó mellett megyünk el, akik éppen vagy megszöktek, vagy szabadnapot kaptak, és haza igyekeznek. Maga az őr is arról mesélt, hogy amikor csak elmegy szórakozni, mindig összefut olyanokkal, akik büntetett előéletűek, vagy éppen most ülik a büntetésüket, csak éppen szabadnaposok. Még egy börtönlakó is gyakrabban kap szabadnapot, mint egy munkás, aki havi húszezerért a belét kidolgozza egy gyárban, pelenkában.

Álltam a nevetgélő fiatalokkal szemben, mosolyogva nézett ránk a zöld nadrágos csávó, aki nálam egy-két évvel idősebb, és már harmadik alkalommal ül, s amikor hazamegy, szinte újjászületik. Most viszont büszkén mesél arról, hogy mit tett, hogy 23 dináros órabérért dolgozik, joga van az ingyenes edzőteremre, sétálhat a gyönyörű udvaron, élvezheti a csendet, a nyugalmat, és már a szigorú napirendhez is hozzászokott.

A történet még nem ér véget ennél a pontnál. Következik az utolsó megálló, maga az úgynevezett cella, aminek nyoma sincs. Ezek rendes szobák, televízióval, naptárral, és szentképekkel a falon. Ekkor döbbentem rá, hogy a bűnösök úgy élnek, mintha egy hosszú nyaraláson lennének egy szállodában, hiszen a „cella” jobban néz ki, mint egyes kollégiumok Újvidék területén. Ez, mondjuk, sokat elárul arról, hogy milyen nemzet vagyunk, és hogy hogyan funkcionál az ország. Nem funkcionál.

Az utolsó kérdések egyike az volt, hogy milyen érzés az őröknek elítéltekkel dolgozni, szeretik-e a munkájukat. A válasz rövid volt és egyszerű.

– Én focista akartam lenni, és természetesen megesik, hogy valaki a bentlakók közül a szívemhez nő.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: Vass Szabolcs 
Hátsó borító: Fügedi Róbert – Topolya a részletekben lakozik 2017
Kérdések és válaszok Kinézni az ablakon, látni a fák csupasz ágain végigfolyó vízcseppeket, az utcán lehajtott fejjel,...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Losoncz Tibor
Egyedülálló közösségi élmény Ha elérkezik a november, amellett, hogy egyetemistáink belevethetik magukat a gólyabulik forgatag...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Börtöntörténet Börtönben voltam. Ezen a mondaton a mai napig rágódok, és próbálom megemészteni a történteket.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Melegebb éghajlatra... 47. nap

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A kép forrása: www.teamquest.com
Jogi Kar, te drága! DAY 56: AMI SOK, AZ SOK

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Underground az emeleten A metálzenei rendezvénysorozat tizennegyedik fejezete a Riniben

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A közönség ízlése a kemény techno helyett Dj Aadmmel beszélgettünk

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A Gyíkkirály és Az ajtók 50 éve jelent meg a The Doors első, azonos című nagylemeze

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A kocsmapult termékenyítő deleje – avagy nyugalom és biztos kéz Los Angelesben Barbet Schroeder – Charles Bukowski: Törzsvendég (Barfly) – 1987

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Dr. Masaaki Hatsumi
Japán harcművészet. Jöhet? Bemutatom nektek Mikes Gézát, aki azonkívül, hogy a Vajdasági Torna Szövetség főtitkára és a Szer...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„Mi lenne ha…” Interjú Csepella Klaudiával

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Sporhetsztori 47. – 2. 47. rész – Az azték zsálya titka 2. rész

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„Mi a rosseb?”, avagy nemi kórságaink Rovatunk első cikkében elkezdtünk foglalkozni azzal, hogy milyen következményekkel járhat a nem á...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A misztikus India belülről Indiáról számtalan mese kering az interneten.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Aki választ: Vass Szabolcs Vass Szabolcs (1992, Kishegyes, Szerbia).

0 Hozzászólás | Bővebben +