Jugoszláviai/vajdasági magyar fiatalok körében idestova fél évszázada él a mondás, miszerint, ha tavasz, akkor káemvé. Így van ez az idén is. Mostanra elmondhatjuk, hogy a tavasz megérkezett, ergo közeledik a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének döntője. Jelen sorozatunkban a korábbi évek KMV-jein nagy sikereket elért fiatalok és kevésbé fiatalok vallanak arról, ők hogyan élték meg, és mit jelentett nekik a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén való részvétel(t). Reméljük, a sorozatban olvasható történetek, vallomások hatására kedvet kaptok hozzá, és a közel-, valamint a távoli jövőben részesei lesztek az eseménynek, hisz tudjátok, a művészet örök, minden más csak szemfényvesztés.

Pámer Csilla, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színésznője

Mindenki csak több lehet

A KMV-zés nálam az ÁMV-zéssel kezdődött. 12 éves voltam, amikor először indultam verssel és prózával, egész pontosan népmesével. Nagy élmény volt, hogy az adai általános iskolás versenyek után egy ilyen nagyszabású vetélkedőn vehettem részt, Szabadkán. Arra emlékszem, hogy rengetegen voltak és hihetetlenül izgultam, mert teljes odaadással készültem életem első jelentős fellépésére. Azt éreztem, hogy a zsűri nagyon figyel rám, és úgy tudtam átadni Rónay György Feketerigó című költeményét, ahogy akkor elképzeltem. Talán az volt az a pillanat, amikor megéreztem a művészet, az irodalom és az előadó-művészet erejét, hatását, és ez hatalmas energiát adott, azt éreztem, úgy tudok közölni, közvetíteni érzelmeket, gondolatokat, ahogy előtte nem. Nagyon meghatározó dolgok ezek egy gyermek életében, az enyémben biztosan. Persze akkor ezt nem tudtam, csak éreztem valamit, ami jó volt ugyan, de nem fogalmaztam meg, egészen mostanáig. Az eredményhirdetésre nem emlékszem pontosan, azt tudom, hogy versmondásból első, prózamondásból második helyezést értem el. Ez persze még nagyobb lendületet adott ahhoz, hogy folytassam.

Ezután jött a középiskola és a KMV. A középiskolai évek voltak a legfelhőtlenebbek és a KMV-vetélkedők is így élnek bennem. Főleg versmondással versenyeztem, de ami igazán lázba hozott, az a KSZV volt, vagyis a színház. Imádtam a felkészülés folyamatát, a próbákat, a csapatot. Persze nem volt mindig könnyű egy szöveget, szerepet megtanulni, próbálni az iskola mellett. A verseny napja, vagyis maga a KSZV, a legnyüzsgőbb fesztiválra hasonlított. Néztük egymás előadásait, majd utána ismerkedtünk, beszélgettünk és a végén együtt buliztunk. Nagyon sok mindent tanul az ember ha versekkel, prózával, szövegekkel, vagyis ha úgy általában a nyelvvel, a művészettel foglalkozik. Sokkal jobban kommunikál és fejezi ki magát az élet minden területén, még ha nem is választja hivatásául. Akit érdekel az írás vagy a szereplés, az irodalom, próbálja ki, mert az élmény, amit egy-egy ilyen vetélkedő és barátkozás nyújt, azzal biztos, hogy mindenki csak több lehet.

Bencsik Orsolya, író

A legjobb döntés

Négy alkalommal, 2000 és 2004 között vettem részt a KMV-n, és egy alkalommal, 2003-ban a KSZV-n is. Elsődlegesen versíróként, tényleg nagyon szép sikerekkel: 2000-ben második lettem, utána pedig minden évben elhoztam az első díjat. 2004-ben az értekező próza (esszé) kategóriában is nyertem egy első helyet, valamint a KSZV-n a legjobb rendezésért járó díjat, illetve a Bertold Brecht Kurázsi mama és gyermekei c. dráma alapján rendezett Amikor Ax találkozik B-vel (utólag belátom, elég pocsék című) színdarabom a legjobb előadás díjat kapta. Nekem ez mindenképp a szárnyalás időszaka volt, a megerősítésé, rengeteg gyönyörű, meghatározó emlékkel, sok szakmai biztatással, olyan kapcsolatokkal, melyekre most is örömmel gondolok vissza. A KMV és közege bizonyos értelemben alakította a jövőmet, hiszen megerősített abban, hogy jó döntés lesz irodalmat és filozófiát választanom az egyetemen, hogy jó döntés nem abbahagynom az írást. Mintegy tizenöt év távlatából is olyan első, fontos állomást jelent az életemben, mely elvezetett addig, hogy bölcsész, de leginkább, író lettem. Elsődlegesen a magyartanárom (aki egyben édesanyám is) biztatására jelentkeztem a KMV-re, és az első alkalom után rögtön függővé váltam. Mondjuk dohányozni is Óbecsén kezdtem el, de ezt sem bánom. És akkor most mondok három nevet. Kokrehel Juliának (ő volt a monodrámám sokarcú színésznője) köszönhetően a közös munkáról, emberi viszonyokról, de saját magamról is sokat tanultam a színdarab rendezése közben. Szinte minden évben Csépe Karolinánál aludtam, fantasztikus kalandokat éltünk át együtt, jó volt közösen végighallgatni az összes fellépőt, majd belevetni magunkat az óbecsei éjszakai életbe, és hatalmas átéléssel nagy vitákat folytatni a művészetről és az életről. Filozofálni és nyitni egymás, a világ felé. Toleranciát tanulni. És lelki társra is találni, nekem ilyen volt Gedei Viktória. Az egyik legjobb döntésem volt gimnazistaként, hogy a KMV-t és a KSZV-t nem hagytam ki az életemből.

Képgaléria: