Gutasi Lukacs:

Juhász Rebeka

Gutasi Lukacs:

Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Novella, 1. hely

 

Tiktak

 

A magas fű körülölel, szinte eggyé válok a természettel. A „porból lettél, porrá leszel” elvet itt igazán át tudom érezni, mert nyugodt gondolkodásom közepette a fák gyökerei szinte teljesen behálóznak. Olyan régóta vagyok itt, hogy már majdnem tudok fotoszintetizálni, és az idő szinte nem is múlik. Csak a tudatomban hallom egy képzeletbeli óra kattogását, tiktak, tiktak. Hihetetlen metamorfózis! Már csak annyi kellene, hogy oxigént lélegezzek ki, és akkor teljes lenne a természeti nirvána-állapot.

Most igazából menő azt pufogtatni, hogy vegán, meg nemeszekállatotcsaknövényt, meg természetvédelem, közben pedig a szemetet ugyanúgy a Szutransz ülései közé nyomod, a rágód meg a szemetes mellé köpöd, mint én. Érdekes. És mindezt csupán abból az indokból, hogy mi annyira rendesek vagyunk, hogy tiszteletben tartjuk a takarító munkáját, neki is meg kell élnie valamiből. Mondjuk, az ő életében legalább egy biztos pont mindig lesz: a szemét, hála nekünk. Az állatok jogaiért amúgy igazán szép dolog kiállni meg minden, tisztelem is ezt, de ha már ennyire sok időd van, akkor az enyémekért is kiállhatnál, mert amúgy az ember is állat, ha már itt tartunk, de mindegy. Meg szerinted a növénynek nem fáj, ha az éles, méregdrága, rákkeltő anyagot szigorúan NEM tartalmazó, EU-s szabványoknak megfelelő késeddel apró cafatokra vagdosod? Dehogynem, csak ő nem tud visítva elmenekülni a vágódeszkáról. Különben is, a legtöbben vegánkodnak, aztán meg tuti, hogy egy jó kis vajdasági disznótoron velem együtt csápolnának az első sorban. Ezért gondolom, hogy egyes emberek ideológiája pont olyan őszinte, mint a Corleone család adóbevallás alkalmával.

Igaz, pont én csattogok ilyen frázisokkal, a mindig, de tényleg mindig kócos hajú csantavéri lány (igen, csantavéri, és nem, nem tudom a csantavéri kisbicska szövegét), aki majdnem mindig egyedül utazik. Ha valaki felszáll a buszra, akkor biztos talál magának másik helyet, pedig a mellettem lévő hely 99 százalékban mindig szabad, maximum a táskám trónol mellettem szemérmetlenül mutogatva magát a buszon utazó, ideiglenes kis közösségnek. Azt mondják, a kisugárzás teszi. Hát… ha ennek a mondatnak hitelt adok, akkor én olyan radioaktív sugárzást bocsáthatok ki, hogy Csernobil is megirigyelné.

KMV

Többször elhatároztam, hogy visszatérek ebbe a civilizáció nevű dologba, de valamiért sose jön be, egyszerűen már túl jó itt a fák gyökerei közt nézni, ahogy a nap bújócskát játszik az ágak közt az égen. Minden visszautazásom ugyanolyan kiábrándító. Buszra szállok, és aztán mozdulatlanul ülök, bambulok kifelé a fejemből, a fülemben meg rohadt hangosan üvölt a Deftones, a Tresured Secrets, a 30Y, az Uprize, a Varázsló kertje, a Wallflower, a Punnany Massif, a Trónok Harca (hajrá, Lannisterek!), gitár- és csellóvirtuózok játéka…, de még így is totális a letargia. De komolyan. A helyzetet csak fokozni tudja az a tipikus nyálkás idő, amit a menő instalányok imádnak az ablakból fotózni hesteg esősnap címkével. Oké, köszi. Ne aggódj, majd kialszod. Bitye bolje. A mostani utazásom is pont ilyen. Az eső kopogása ezen a hihetetlenül minőségi járgányon olyan, mint valami óra kattogása, tiktak, tiktak… cseszett idegesítő. A busz dugig van tömve. Szuper. Persze én nem zavartatom magam. Már szinkronban vagyok a busz zötykölődésével, számolom, hány esőcsepp szalad le az üvegen, amikor valaki, a sugármérgezés veszélyének teljes tudatában, megpróbál leülni a mellettem lévő helyre. Arról kezd el beszélni, hogy programozó lesz. Svédországban. Szuper, én meg oroszlánkutató az Antarktiszon. A válaszom természetesen csak elméleti síkon jön létre, mert előző tapasztalataim ezzel az emberiség nevű dologgal minden egyes alkalommal olyan kiábrándítóak voltak, hogy nem éri meg ezért levegőt venni. Valószínűleg ahhoz az 1 százalékhoz tartozom, aki földönkívüli a saját bolygóján. Különben se nagyon tudnék beszélgetni vele, ha akarnék se. Nincs miről. Olyan sokáig voltam a mozdulatlan természet része, hogy már majdnem felvettek az UNESCO világörökségi listájára… csak aztán mégse. A mellettem ülő fásult tekintetem ellenére is kitartóan mondja a magáét, de ezt is csak onnan tudom, hogy a fejem kissé oldalra fordítva látom, hogy a szája kinyílik, majd becsukódik. Mint egy hal. Amúgy nem szeretem a halat… Két ordenárén hangos Deftones-szám között hallom, hogy a hangja olyan mély, mint a Mariana-árok. Egy pillanatra csak eszembe juttatja egy ismerősöm a régi időkből, mielőtt még fotoszintetizálni tudtam volna, vagy a kutyás Snapchat filterek elterjedtek volna. Épp annyira kelti fel az érdeklődésem, hogy egy kicsit lehalkítom a zenét, így legalább a hangja eljut a tudatomig. Rendületlenül beszél, mint akit felhúztak, én meg nem tudom eldönteni, hogy viccel, vagy komolyan gondolja. Sok dologról beszél egyszerre, olyanokról, amiknek nincs értelme, vagy épp van. Hogy miért kék az ég, vagy kóstoltam-e már felhőt. Tuti be van tépve. Más épeszű magyarázat erre nem létezik, ilyen nincs. Na, pontosan ezért szeretek jobban a fák gyökerei által behálózva élni. Ám abban a pillanatban, ahogy közönyösen és csalódottan fordulnék az ablak felé, azt mondja: ha azt akarják, hogy legyél nyitott a világra, akkor előbb a világ is legyen nyitott feléd. Ekkor mintha áramot engednének belém, kitépem a fülemből a fülhallgatót, és először csak nézek rá, mert olyan csend van. Ő nem szól, én nem beszélek, csak az eső kopog csendben, hirtelen úgy érzem, évek hosszú hallgatása törik meg, és mindenről akarok beszélni. Végre valaki! Végre egy ugyanolyan földönkívüli, mint én, aki ahhoz az 1 százalékhoz tartozik, aki nem a másik 99 százalék része. A szavak csak ömlenek ki belőlem, ömlenek, ömlenek, és nem érdekel, hogy vegán vagy nem, állatvédő, könyvmoly vagy akármi, egyszerűen csak jó érzés végre beszélni. Még a Gyűrűk Urát is szereti. Mekkora királyság drááágaszág. A busz lassul, mert nemsokára a végállomáshoz érünk. Egyszerűen elvesztettem az időérzékem. Nem tudom, hogy percek múltak-e el vagy órák, csak a beszéd létezik, és hogy végre ismét van kapcsolatom az emberiséggel. Fura nyugalommal az arcán felkel, és azt kérdezi, akarom-e tudni, hogy mi a boldogság titka. A válaszom természetesen egyből egy igen, szinte tűkön ülök, feszülten várom a válaszát, és ekkor egy nagy levegőt vesz. A boldogság az, amikor…

Ekkor ébredtem fel. Álom volt? Nem tudom. Lehet, megtörtént nagyon régen, de most a fák gyökerei annyira behálóztak, hogy inkább nem mozdulok. Itt minden békés és nyugodt. Viszont az idő rendületlenül halad előre, megállás nélkül, tiktak, tiktak, tiktak…

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Halford és Faulkner talpig bőrben mindörökké
A Fém Templom Papjai Budapesten Judas Priest koncert a Live Nation szervezésében

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Továbbra sem szelídül a fenevad A Legacy of the Beast turnénak soproni megállója is VOLT

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A fellépők már alig tudnak aludni
Már csak néhány nap van hátra a Fekete Zaj Fesztivál kezdetéig A Fekete Zaj Fesztivál pénteken déltől hétfő reggel nyolcig támasztja ki kapuit és biztosítja a l...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A Malmok Útja vezet Oromra augusztus 10-től 12-ig Augusztus 10-én a Tanyaszínház vendégszereplésével kezdődik az oromi szélmalomnál az a háromnapos...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Végleges az idei Brutal Assault programja A szervezők közzétették a részletes programot az idei Brutal Assault Fesztiválra.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Újabb nyereményjáték, napi bontás, utolsó fellépők Brutal Assault huszonharmadszor

0 Hozzászólás | Bővebben +
Gutasi Lukacs:
Tóth Szilárd Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Humoreszk, 3. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
Gutasi Lukacs:
Szerda Mária Réka Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Humoreszk, 2. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
Gutasi Lukacs:
Tóth Ugyonka Krisztina Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Humoreszk, 1. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Hoffman Dávid Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Slam poetry, 3. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +