Gutasi Lukacs:

Sőreg Enikő

Gutasi Lukacs:

Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Novella, 3. hely

 

Az üresség fogságában

 

„Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

(József Attila)

 

Itt ülök a fűben, kissé határozatlanul. Elveszve. Átjöttem egy hídon, másztam dombot, elhagyatott áramvezető trafókat, elhagyatott vízpumpákat, estem árokba, összevertem magam, levendulát szedtem, hogy végre megtaláljam a helyem. Körülöttem minden zöld, a punk zenéimen kívül csak a természet lágy hangját hallgatom a vízparton. Itt vagyok önmagam. A százhatvan centimmel elvetettem magam egy bokros területen, Martens bakancsom talpa alatt ropognak a korhadt faágak, a fekete szakadt cicanadrág-rövidnadrág párosításom pedig tiszta cigarettahamu. Piros-zöld hajam, ami levendulalevelekkel van borítva, ráereszkedik a mellemre. Ez volnék én. Én, Tekla. Én, az öngyilkos lány.

Hogy miért is kezdtem bele ebbe a bemutatkozásba? Egyetlen célom, hogy összeszedjem a gondolataim arról, hogy hogyan jutottam el odáig, hogy elkezdtem azt a temérdek mennyiségű nyugtatót, hangulatjavítót és szorongásoldót cukorkaként falni; egy céllal, ami pedig az üresség. Fekete üresség, ahol végre nincs semmi.

Azt elmeséltem már, mi van körülöttem, azt viszont még nem, mi van bennem, természetesen a nyugtatókon kívül. Ha röviden akarnám összefoglalni, akkor csak annyit mondanék, ha azt mondják, bűn az élet, én ártatlan vagyok.

Mostanság, ha az éjszakáimat szeretném jellemezni, az körülbelül annyi lenne, hogy lábam az ágyam szélén, én pedig a tűréshatár végén. Tudom, senkinek sincs könnyű élete, viszont ez az egész hat mentális betegséggel vegyítve igencsak görcsös. Pláne, ha az ember a helyét sem találja a világban.

Ami még kimaradt, az talán a rövid életrajzom. Születtem 1999-ben, éltem, ameddig tudtam. Apám alkoholista, de hát nem én vagyok az első, sem az utolsó, akivel ez előfordul. Édesanyám egy fura szerzet. Nagyon sokáig nem jöttünk ki jól, aztán amikor észrevette, hogy a depresszióm felvette a legsúlyosabb álarcát, és a drogokba menekültem, foglalkozni kezdett velem. Folyton kedves üzeneteket küldött, és az iránt érdeklődött, hol vagyok, vagy hogy jól vagyok-e. Mindemellett ami még életben tart, az az, hogy van egy remek kishúgom, akinek mindig fáj az, ha velem történik valami rossz. Tudom, amit most teszek, az lesz a legfájóbb dolog, amit az életében tehetek vele. És tisztában vagyok azzal is, hogy megtettem, amit rajtam kívül kevesen, pedig csak a boldogságomat keresem. Sokszor takarom a fájdalmaimat kizárólag azért, hogy őt megvédjem minden rossztól.

Kollégiumban élek, a szobatársaim, meglehet, gyűlölnek engem, valószínűleg azért, mert a szorongászavarom miatt nem vagyok olyan nyitott, de ez nem zavar, valószínűleg én is ezt tenném a helyükben.

Ez volt a kezdet, ami elindított egy lavinát, ami azután folyamatosan, egyre tovább sodort, egészen szeptember hatodikáig, a mai napig, amikor ülök, és úgy dobálom be a nyugtatókat, mint a cukorkát.

Hosszú idő után ismét boldog voltam. A szerelmemmel lehettem – a természettel –, amelyet tényleg bármikor, bármilyen formában imádni tudok.

Sétára indultam, hogy még egyszer utoljára láthassam őt. Lehet, hogy egy külső szemlélőnek nem sétának tűnt, hiszen gyakorlatilag csak estem-keltem, de ettől én még vidámabb lettem.

Amikor levendulát találtam, odaültem a közepébe, és gyönyörködtem benne. Hogy lehetnek a természet kincsei ennyire gyönyörűek, amikor az életben csak a káosz és a harag van?! Hogy lehet a létezés ennyire ambivalens? Miért van az, hogy az emberek nagy része mentálisan nem képes a teljes értékű életre, viszont ha a kertből leszedek egy paradicsomot, és megeszem, az olyan, mintha maga a mennyei manna lenne?!

KMV

Elmélkedésemet egy hang zavarta meg. Megfordultam. Megláttam egy férfit, aki a töltés tetejéről a biciklijére támaszkodva engem figyelt. Arra volt kíváncsi, mit csinálok itt. Nem akartam neki teljes körű leírást adni, így a válaszom lezártam annyival, hogy csak gyönyörködöm a természetben. Látta, hogy jelenleg nem én vagyok a legmegfelelőbb ember egy beszélgetéshez, csak annyit mondott, hogy ő itt a gátőr, és figyelmeztetni szeretett volna arra, hogy az erdő felé sok a csavargó, majd továbbhaladt.

Ekkor kezdtem el igazán elmélkedni azon, hogy valójában mit is csinálok én itt? Szaggatom fel a még be nem gyógyult sebeket, amiket mások okoztak vagy épp én magamnak. Akárhányszor eszembe jut valami sérelem, csak „dobok” néhányat. Mi is lehet ez valójában? Ez egyértelmű. Szublimálom ösztönöm. Ösztönöm az életre, ösztönöm a létezésre, a kommunikációra, a vidámságra. Mindent, ami vidám dolog csak van az életben, szublimálom. Hogy miért? Mert úgy érzem, nekem ez jár. Viszont amikor minden egyes bánatomat papírra vetem, és kiteszem a mondat végi írásjelet, úgy érzem, végre lezáródott valami az életemben. Nem tudom, tényleg az írás segít-e, vagy csak az orvosságok hatása, de könnyebbnek érzek magam körül mindent. Ennek ellenére még mindig elveszve érzem magam a rengetegben, amit nagy valószínűséggel magamban és magamnak alakítottam ki, persze körülöttem még sok „kedves” barát is segített ebben.

Kezdett már esteledni, én pedig tisztában voltam azzal, hogy a kollégiumba időre kellene visszaérnem, de nem tudott érdekelni. Emlékszem, a telefonommal sok fotót készítettem a körülöttem elterülő üres orvosságos üvegekről, a levelekről, a természetről, a deformálódott arcomról. Mindezt azért, mert az a néhány oldal, amit papírra vetettem, csak úgy érdekes, ha az ember mellé illusztrációkat is láthat, gondoltam, halálom után az emberek egy kicsit átélik majd az én rengetegemet, amiben elvesztem.

Ekkor küldött Ábel egy üzenetet, amelyben megkérdezte, hogy éppen mit csinálok. Jó ötletnek tartottam küldeni egy képet a fentebb említettek közül. Miután ezt megtettem, a telefonom eldobtam jó messzire, és tovább élveztem a szintetikus boldogságot, botladozásokkal vegyítve. Mikor már alig negyed órám volt visszaérni a kollégiumba, egy zihálva üvöltő hang kiáltotta a nevemet. Ekkor már nagyon az orvosságok hatása alatt álltam, de nagy nehezen ki tudtam következtetni, hogy Ábel az. Ábel megtalált engem az én rengetegemben, majd egy hosszú és bonyodalmas út során eljuttatott a megfelelő helyre, ahol mentőt tudtak nekem hívni.

Mindezek után szirénázva érkeztünk meg a neurológiára, ahol sokkszobába tettek, és nagyjából ennyi, amire emlékszem. Egy hetet töltöttem ott, de azonkívül, hogy a szobatársam elfogyasztotta a saját ürülékét, semmi másra nem emlékszem.

A pszichiáter szerint csodabogár szervezetem van, hogy életben maradtam ekkora mennyiségtől, hiszen ha fél órával később érnek oda a mentővel, ez már nem így lett volna.

Azóta az a kérdés foglalkoztat leginkább, vajon mit bánok jobban: azt, hogy megpróbáltam, vagy azt, hogy elküldtem azt a fotót?

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Halford és Faulkner talpig bőrben mindörökké
A Fém Templom Papjai Budapesten Judas Priest koncert a Live Nation szervezésében

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Továbbra sem szelídül a fenevad A Legacy of the Beast turnénak soproni megállója is VOLT

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A fellépők már alig tudnak aludni
Már csak néhány nap van hátra a Fekete Zaj Fesztivál kezdetéig A Fekete Zaj Fesztivál pénteken déltől hétfő reggel nyolcig támasztja ki kapuit és biztosítja a l...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A Malmok Útja vezet Oromra augusztus 10-től 12-ig Augusztus 10-én a Tanyaszínház vendégszereplésével kezdődik az oromi szélmalomnál az a háromnapos...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Végleges az idei Brutal Assault programja A szervezők közzétették a részletes programot az idei Brutal Assault Fesztiválra.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Újabb nyereményjáték, napi bontás, utolsó fellépők Brutal Assault huszonharmadszor

0 Hozzászólás | Bővebben +
Gutasi Lukacs:
Tóth Szilárd Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Humoreszk, 3. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
Gutasi Lukacs:
Szerda Mária Réka Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Humoreszk, 2. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
Gutasi Lukacs:
Tóth Ugyonka Krisztina Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Humoreszk, 1. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Hoffman Dávid Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Slam poetry, 3. hely

0 Hozzászólás | Bővebben +